Címke: Humor

  • Petőfi Sándor: Levél Arany Jánoshoz

    Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott
    Jankóm, vagy feledéd végkép, hogy létezem én is?
    Vagy mi az ördög lelt?… híred sem hallja az ember.
    Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír:
    Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn,
    Feddő kérdésem nem fogja zavarni nyugalmad,
    Hogy mi okért hallgatsz? mért késel szólni levélben?

    Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába, s iparkodj
    Meggyógyulni, fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.
    S ha feledél engem? ha barátod volna feledve?
    Dejsz úgy, öcsém, vessz meg, kívánom tiszta szívembül.
    Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
    Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
    Vágtál életen át múlás nélküli betűket;
    Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba,
    Melyet, névvel együtt, egy hó szellője is elfúj?

    Megköszönöm, ha netán így van… no de elhiszem inkább,
    Hogy rossz verseim is vannak, mint hogy te feledtél.
    Lomha vagy, itt a bibéd; restelsz, mint jó magam, írni.
    Kérlek, hagyd nekem a restséget, légy te serényebb,
    Lásd, nekem úgy illik, (s oly jólesik!) úgy-e lemondasz
    Róla, ha én kérlek! – Hah, máris látlak ugorni,
    Mint ragadod nyakon a tollat, mint vágod az orrát
    A tintába, miként húzod a sok hosszú barázdát
    A papíron, ringy-rongy eszméket vetve beléjök…

    Mert ne is írj inkább, hogysem bölcs gondolatokkal
    Terheld meg leveled s gyomrom, mert semmi bolondabb
    Nincsen, mint az okos levelek, s én iszonyuképen
    Irtózom tőlök; tán mert én nem tudok olyat
    Kompónálni, azért. Ez meglehet. Ámde hogy úgy van,
    Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra
    És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem. –

    Drága komámasszony, kegyedet kérem meg alássan,
    Üsse agyon férjét és szidja meg istenesen, ha
    Még ezután sem fog nekem írni az illyen-amollyan.
    Írjon mindenről hosszan, de kivált, ha kegyedről
    Ír röviden, haragunni fogok majd hosszú haraggal.
    El ne feledje a barna Lacit s a szőke Julist, e
    Kedves gyermekeket. Hát a kert hogy van, amelynek
    Rózsáin szemeim sokszor függének, amíg a
    Messzeröpűlt lélek hívemhez vitte szerelmét?

    És a csonka torony, mely a harcoknak utána
    Most szomorún hallgat gyér fű-koszorúzta fejével,
    S várja jövendőjét, mely lábát ráteszi, s akkor
    Összeomol, mint a koldús, ha kikapja kezéből
    A mankót a halál… áll még a gólya fölötte,
    Méla merengéssel nézvén a messze vidékbe?
    Mindenről akarok, mi nekem kedves vala, tudni.

    Jártam azóta dicső szép tájakon, ámde tiétek
    Mindig eszemben volt, bár nincs mit rajta csodálni;
    A veletek töltött kor tette szívemben örökké.
    S jártam azóta magas fényes paloták körül, ahol
    Minden, minden nagy; gazdáik lelke kicsiny csak…
    Akkor eszembe jutott alacsony hajlékotok, ebben
    Mind kicsinyecske, de a gazdának lelke nagy és szép! –

    Ejnye, mi a fene lelt engem, hogy szembe dicsérek?
    Most veszem észre, hohó! mind, amit mondtam, hazugság,
    Csúnya hazugság volt. Le akartam csak kenyerezni
    A nótáros urat, hogy… hogy… majd beszerezzen
    Bakternek vagy kondásnak falujába, ha e szép
    Hivatalok valamelyike meg fog ürülni idővel.

    Hja, nekem is hozzá kell látnom végre, barátom.
    Házasodom, tudod azt, s tudod azt is, hogy jövedelmet
    Dús uradalmam nem hullat zsebeimbe, mióta
    Századik édesapám eladá vagy meg se’ szerezte.
    S így az eléléshez nincsen mód, nincs! hivatal kell.
    Meghajtom fejemet, szépen mosolyogni tanulok,
    Nyájas szófogadás, kígyó-csúszású hízelgés
    Lesz kenyerem (s zsíros kenyerem)… hah, lesz a kutyának,
    Nem pedig énnékem! pusztán a gondolat is már
    Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe,
    És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha
    A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába
    A pásztor, hogy a ménesből kocsirúdhoz vezesse.

    Nem a tehertől fél, amelyet húznia kell majd,
    Nem! hanem a hámtól, mely korlátozza futását.
    És amit így elveszt, azt nem pótolja sem abrak,
    Sem pedig a ragyogó szerszám. Mit néki az étel
    S a hiú fény! megelégszik ő a pusztai gyeppel,
    Bármi sovány, s a záporesők szabad égnek alatta
    Verhetik oldalait s a bozót hadd tépje sörényét,
    Csak szabadon járjon, csak kergethesse tüzében
    A sivatag viharát s a villám sárga kigyóit – –

    Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne
    Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél
    Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt,
    Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part,
    S ringat habkarján a látkör nélküli tenger,
    És míg az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a
    Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam
    Harsány himnuszodat, százszorszent égi szabadság!

    Szatmár, 1847. augusztus 6.

  • Petőfi Sándor: Tompa Mihálynál

    Itt vagyok, itt vagyok testestül-lelkestül.
    Mit bámulsz úgy? ne szúrj szemeddel keresztül.
    Hunyd be a szemedet, ha neki nem hiszesz,
    Ha nem hiszed, hogy itt csakugyan én vagyok;
    S kérdezd meg szívedet, hiszen majd felel ez…
    Hallod? én is hallom, oly hangosan dobog.

    Mit gondoltál, mikor ráztam a kilincset:
    Vajjon ki az ördög háborítja csended?
    Akárkit gondoltál, tudom, csak nem engem,
    De azt is tudom, hogy jött volna akárki,
    Nem fogadnál senkit nálam szívesebben,
    S nem fognád forróbban karjaidba zárni.

    Édes barátom!… de szólj már te is egyet,
    Bennem a gondolat gondolatot kerget,
    Úgy vagyok, mint mikor az éhes megrakott
    Asztalhoz vetődik, – úgy vagyok valóban –
    S nem tudja mely tálhoz kapjon. Nem szólhatok,
    Hej pedig olyan sok mondanivalóm van.

    Új hivatalodban hogy éled világod?
    Hogyan vagy, mióta az istent szolgálod?
    Szépecskén benőtt az udvarod; semmi a,
    Még jó: nem vesz éhen múzsád szárnyas lova.
    Megfér-e együtt a lant és a biblia?
    Nem vesz össze rajtad Apolló s Jehova?

    S te, ki annyinak vagy megnyugtatására,
    Száll-e megnyugovás lelked hullámára?
    Vesd ki jóbarátom, vesd ki azt a férget,
    Mely titkon, de folyvást emészt téged belül:
    Hidd el, szép a világ, hidd el, szép az élet!
    Ha vehetünk, mért ne vennénk örömiből?

    S vehetünk. Rajtunk áll, hogy boldogok legyünk.
    Csak akaratos ne legyen természetünk.
    Gyermek-dolog, inkább szomjazni, mintsem más
    Pohárból inni, mint amelyre kedve jött.
    A bölcs – mert nem jogunk a sok válogatás –
    Ahonnan jut, onnan issza az örömöt.

    Mondjak-e rá példát? példa vagyok magam…
    De ím harangoznak: tiszteletes uram,
    Vegye hóna alá imádságos könyvét,
    S végezze illendőn a szent szolgálatot;
    Én majd addig itt a kis kertben nézek szét,
    S istenige gyanánt szívom az illatot.

    Mert az én templomom a nyílt, nagy természet…
    Hanem akkor szóljunk, ha dolgodat végzed,
    Akkor mondom el csak, hogy s mikép találtam
    Homér-Arany Jánost, hazánk új csillagát,
    S az én csillagomtól, rózsámtól hogy váltam,
    S oltár előtt áldást reánk melyik pap ád.

    Te fogsz megesketni, jó Mihály barátom…
    De ideje végre, a szót kettévágnom,
    Eredj, mert a harang immár elhallgatott,
    Menj, ne várakoztasd jámbor híveidet,
    S vigyázz: örömedben egyik bordalomat
    Ne mondd el valahogy a miatyánk helyett.

    Beje, 1847. július 3–8.