Mert hűségesek mindhalálig,
isteniek egyedül a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.
Világunk száraz keresztjére
gyönyörű dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszögezve,
mi elkallódunk, ők hazatalálnak.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
A „Reményhez” című Csokonai-vers dallamára
énekli másfélmillió zarándok.
Hol bolyong a lelked,
szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
bús rokonai,
szólítnak, keresnek,
hívnak epedőn,
ődöngvén a keshedt
ódon temetőn.
Vén fejfák közt vánszorogva,
Erdélyből jövén,
vágyunk állni szívszorongva
sírhalmod tövén,
állni hajtott fővel
mozdulatlanul,
írott néma kővel
szólni szótlanul.
Megmozdul a szellő,
porladt rokonok
melléből lehellő –
zizeg a homok,
zizegnek a lombok
és amerre látsz,
hajladozva bólog,
reszket az akác.
Bú a szívben, könny a szemben,
hirdeti a kő:
Itt született Debrecenben
s itt pihent meg ő,
Hatvan utca-végen
fekhelye vagyon,
teste réges-régen
homok, dudva, gyom.
Minden ismerősid
rád támadtanak,
rád dőltek az ősi
kollégium-falak,
zargatták a költőt
morc professzorok,
átkokat üvöltött
mindenegy torok.
Te meg mentél, vándoroltál,
száműzött szegény
s veled ment az ősi oltár,
veled ment a fény.
Bakony-erdőn ágyat
múzsakéz vetett
s békötözte lágyan
sebhedt szívedet.
Ám a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag. –
Mint eb, kit a gyatra
gazda elzavart,
fordul alkonyatra,
megtért, hazatart,
Te is mentél széllel szembe,
árnyad egyre nőtt,
visszatértél Debrecenbe
a halál előtt,
itt hulltál romokba,
mikor este lett
s rejtéd hűs homokba
lázas testedet.
Merre leng a lelked?
– szólj, Csokonai!
Szólítnak a lelked
dúlt rokonai,
űzöttek, bolyongók,
megvert magyarok,
kikre ordas gondok
szája agyarog,
sírodat, mint dús, nagy asztalt,
ülik körbe, lásd:
akit senki sem vigasztalt,
adj vigasztalást!
Etess meg ebéddel,
adj hit-falatot,
itass meg igéddel,
bölcs magyar halott!
Meglendül a szellő,
szólva száll a szél,
sírokból lehellő
légáram beszél,
leng, suhogva hajlik,
borzong, merre látsz,
tengerként morajlik,
zsong ezer akác.
Halk sírással felidézett
hangok zengenek.
Mily káprázat! Mily igézet!
Végigrengenek
a sírok idővert
korhadt csonkjai,
zúg a temetőkert,
szól Csokonai:
„Halld beszédem imhol.
Hazád az a föld
akkor is, ha gyilkos
és ha már megölt
és ha házad, ólad
füstölgő romok
s fut a föld alólad,
mint futóhomok.
Nézd, Debrecen porhomokja
futna szerteszét,
de akácok marka fogja,
tartja a kezét,
ölelik, csittítják
izmos és kerek
karjukkal, szorítják
szívós gyökerek.
Halld: a tiszta hűség
tovább megmarad,
mint a keserűség
s a kemény harag.
Míg a földön csúszol
s napnyugtáig érsz,
százszor elbúcsúzol,
százszor visszatérsz.
Lehet, földed úgy ereszt el,
mint gaz mostoha,
de ha egyszer belefekszel,
nem dob ki soha,
mikor ágyat vet majd
s végkép befogad,
szíjas gyökeret hajt
csontod és fogad.
Menj haza akácul
s ha nyugodni tér
tested és aláhull,
légy te a gyökér,
holtak itt is, ott is,
több már el se fér,
millió halott és
milliárd gyökér.
Vezekel az ősi vétek
ősi föld alatt.
Holt karokkal öleljétek,
míg el nem szalad,
szőjétek keményen
újra át meg át
s megkötött fövényen
játszik unokád.”
Elhallgat a szózat.
Egy bozontos ág,
egy fűszál se borzad.
Méla némaság.
Csak bent zsong a zsoltár:
Hálánk csókjai
illetnek, hogy szóltál,
jó Csokonai!
Vándorbotunk, régi jussunk,
vígy a homokon
Induljunk, hogy hazajussunk!
Ég veled, rokon!
Beborult a hűs ég,
hűs esője sír.
Hazahív a hűség
s otthonunk a sír.
Forrás: arcanum.com/hu
Másképp zeng a kút itt, másként fut az idő.
A csodálkozó fiú korán borzongva nő.
Apák csontja porlik a kriptafal mögött,
egyre csak hullnak az órák, hulló kövek fölött.
Kapun a címert látod-e? Elfonnyadt rég a kéz.
Népek jöttek és mentek, nevük semmibe vész.
De holtak felett arat az istenadta nép,
s míg szőlőhegyére tart, közben sírokra lép.
Más a március íze, a széna szaga más,
másképpen cseng a szív szava s a hűségvallomás.
Vörös hold, számos éjen egyetlen hű barát,
megsápasztja az ifjak naptűzte homlokát,
belengi, mint a nagy halál borzongató szaga,
mint zöldes alkonyatban a tölgyfa bölcs szava.
Érces ragyogással futnak az évek elő,
szeptember érkezik már. A fürtöt érlelő.
Forrás: Kedvesch versek
(ford.: Jékely Zoltán)
Szerettél hát egy napig kereken,
holnap, ha elhagysz, mit mondasz nekem?
Új esküdet előbbről keltezed,
vagy – változás esett,
mondod, kettőnkben, s már másak vagyunk?
Zsarnok a vágy: félvén fogadkozunk;
hát tettet s esküt megmásíthatunk?
Vagy azt: halál s frigy egyaránt felold,
s szerelmi eskü addig köt, amíg
halál-más álomtól fölbontatik?
Vagy, hogy szándékod igazold,
azt, hogy: mert csel s csapongás vezetett,
most hát hű is csak álsággal lehetsz?
Hiú bolond, én, kifogásaid
megcáfolhatnám sorra itt,
de bölcsebb, ha hagyom:
holnap tán én is így gondolkozom.
Forrás: Magyar Bábel
(ford.: Eörsi István)
Kapj el hulló csillagot,
Ejts teherbe egy tököt,
Súgd meg, hol a tűnt napok,
Vagy ki patkolt ördögöt,
Hablány hol zeng, s mi segítsen,
Hogy az irigység ne csípjen,
S hol kél
A szél,
Mely tisztes lelkeket segél.
Furcsa dolgokra vagy itt,
Vonz, ami nem látható?
Vágtass tízezer napig,
Míg nem hull hajadra hó,
S elidőzve a csodáknál
Esküdj meg, hogy sose láttál
Oly szép
Nőt még,
Akiben lobog a hűség.
Ha lelsz egyet, írj haza,
Zarándoka hadd legyek:
Mégse tedd, hisz érte a
Szomszéd házig sem megyek,
Hű volt tán, míg megismerted,
De én mégsem keresem meg,
Úgyis
Hamis
Lesz jöttömig hárommal is.
Forrás: Magyar Bábel
Mert ha a szerelem elhagyott,
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom;
mert ha a szerelem elhagyott,
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz
minden parázna szoknya;
és nyelved száraz kőporban forog,
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod;
parázson jársz, parázson…
És tarkódig felperzselődsz;
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosságról
arany páncélja leolvad.
Vad fogaid élesen összeverődnek,
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt,
belülről ráz a didergés…
Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves,
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad
érette való szerelmet!
Mert minden idegen lesz neked akkor,
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség,
mint omló falon a salétrom.
Futnál – menedékül a megkövült közöny
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba,
mint bundájába az állat. –
Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is,
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid
újra csak újra kikezded.
S élsz felelősen, mint a sebesült harcos:
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely
végül szívébe szalad.
Forrás: MEK
Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap,
szaladgálsz dolgainkban, távol, egy éjjel, egy nap,
rendet csinálsz a házban, vesződöl a pénzügyeikkel;
ébren talál az éjfél, talpon a kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, a varrógép – s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
lélek kalandosát törökön tépelődött,
kapkodót, megviselt elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, akinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, se üzlet;
ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
láttam én, megjegyeztem még: könnyebb léptű, táncos
két lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Érdekeltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt.
Mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Tudtál bármely keservesen álarcot venni, vígat —
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó asszonnyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzesen,
magad hajlítva hozzám tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? Szerelmed mire őriz?
Nemes bor lesz-e éltem, vagy poshadó esővíz?
Mit gondolnál te azzal! Lelkedben élt olyan hit —
De jó is volna hinni magamban mindannyit…
Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal ifjúságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam, magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
s adtam nevet neki: Sors, hivatás, költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
hőség és fagy még a nyárvégi jó fuvalmat.
Segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenekéig még rosszát,
sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lődít? Korán föld alá tesz?
Nekem e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rezegteted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod az ajkad pirosát.
Most, hogy leülhetsz végre, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal – de ültedben elalszol.
Forrás: MEK
A Hűség-díjas Szokolay Sándornak, a leghűségesebb város polgárának
Hajnali szép dallamba zárt,
szívnyi szelencébe csukott,
föld mélyébe titkon rejtett,
oszthatatlan közös kincsünk.
Hogyha elvész, nemzet vész el,
s hangtalanná foszlik minden,
még a sírás szabadságát
is tagadják… azt kell hinnem,
amit látnak vak szemekkel,
honnan a könny előgördül.
Mért titkolja ez az ország,
gyász vagy remény van-e fölül?
Jó volna, ha véget érne
egyszer ez a szörnyű álság,
s jönnének bátor fiai
hűségükkel, hogy megváltsák!
Árva dallam… lányka-hangon
s belénk költözik a lélek,
déli harang brongásával
szól a kórus: élek, élek!
Fűszál hegyéről a harmat
gyöngyét ajánlja az Égnek,
mekkora kincs, mikor ének
üzenhet a Mindenségnek!
(Írtam a 2000. év első napjaiban)
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Állottam volna véled szembe,
és mondottam volna szemedbe
e kései dicséretet…
Oh ostoba, félszeg szemérem,
átkozott paizs a szegényen –
már nem segíthetek.
Hát mondom mostan! Mert hazátlan
bolyongtam ifjan e hazában,
és úgy leltem hazát,
hogy földjét lankával, halommal
és dús egét is csillagokkal
körém te rajzolád.
Körém s fölém. S ha nem tudhattad,
ám tudtam én, hogy te mutattad
nékem: Hegy, domb, fa, tó…
Avar… mondtad te az avarra,
és én utánad mondtam zavarva
a sok-sok drága szót…
Így próbálgattam én utánad
nevén szólítani e tájat,
s hogy repesett szavam!
Mert oly nyelven szólt, mint te szóltál,
s mert tudtam, ily szavakkal szólt már
Vörösmarty, Arany…
Köszöntem volna meg! Mint éltem,
mily árnyak között, milyen mélyben
és milyen egyedül!
Hogy nem is mondhatok már példát,
csak szikkadt, poshadt kútban békát,
amely tátogva ül.
Így éltem én. Most már egem van.
S már írva sorsom csillagokban:
s homálylik vagy ragyog?
Oly mindegy az! Mert bárhogy űzzék,
eblábakon jár-kél a hűség,
és visszaoldalog.
Vissza! Honába! – Én nem kérdem,
mit ránk hagyál, hogy van-e részem
a honból énnekem?
Hát ti se kérdjétek, mi joggal:
ha őrizem körömmel, foggal –
mert nincs más fegyverem.
Forrás: DIA – PIM
Öreg fiúk, a régi iskolában
Álljunk meg csöndben ez emlék előtt
Idézve eltűnt arcokat, merengőn
Járjon be lelkünk távol temetőt.
Ó emlékezzünk az elment fiúkra,
Kik innen együtt indultak velünk,
De ők a kora sír ölébe hulltak,
Hogy megmaradjon a mi életünk.
Öreg fiúk, zárjuk szívünkbe őket
S a zászlót, mely kezükből porba hullt,
Emeljük újfent tündöklő magasra,
Legyen jövőnk szép, mint a drága múlt!
A szörnyű leckét ne feledje senki,
Nem hullhat meddőn annyi büszke vér,
Mutassuk meg, hogy újra nagy, egész lesz
Magyarország, az áldott, szent kenyér!
Öreg fiúk, fogadjuk meg ma nékik,
Hogy folytatódik a történelem
S találkozunk megváltott lelkeikkel
Egy boldogságos magyar ünnepen!
Forrás: MEK
