https://verskucko.com

Címke: hűség

  • Csoóri Sándor – Rossz églakó lennél

    Nem látok mást, csak a testedet látom,
    birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
    nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
    amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

    Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
    lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
    madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
    rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

    Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
    kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
    földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
    Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

    Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
    nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
    ha mezítláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül,
    s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

    Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
    Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
    de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
    ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Arany János – Az örökség

    Azok a magyarok, kik e hazát
    Véren vették, vérrel ótalmazák,
    Azok a magyarok, ha riadót fúttak,
    A halál képétől nem messzire búttak.

    Lakásuk volt paripájok háta,
    Vetett ágyok kemény nyeregkápa:
    Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,
    Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

    Nem kérdezték: sok-e az ellenség?
    Olvasatlan próbáltak szerencsét;
    Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,
    Kinek szíve még a halálban is bátor.

    Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,
    Szép országok hevert elhagyottan,
    Fölveré az isten mindenféle gyoma,
    Éktelenné tette török, tatár nyoma.

    Rongált zászló lőn az ő formája,
    Nem volt annak színe, sem fonákja,
    Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:
    Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

    E becses zászlónak, a hazának,
    Védelmében hányan elhullának!
    Vérökben a rúdját hányszor megfereszték
    Régi ősapáink! de el nem ereszték.

    Így a zászló ránk örökbe maradt,
    Ránk hagyák azt erős átok alatt:
    Átok alatt, hogy, ha elpártolunk attul,
    Ne legyen az isten istenünk azontul.

    Most telik be, vagy soha, ez átok.
    A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!
    Ha minket elfú az idők zivatarja:
    Nem lesz az istennek soha több magyarja.

    (1848)

  • Buda Ferenc: Mondd, ugye soha

    Ki kellett volna mennem
    már régesrég Nyugatra?
    Talán ott, idegenben
    a vész nyugodni hagyna.

    Én már itthon maradtam
    és ma sem tennék másként,
    pedig csak bajt arattam,
    s nem babra megy a játék.

    De nem bánom a börtönt,
    ha érzem a szemed,
    s égő arcomra öntöd
    édes szerelmedet.

    Ha fejsze csap szívemhez
    s száz fal fejemre dűl,
    mondd, ugye soha, kedves,
    már nem hagysz egyedül?


    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Én feleségem, jó és drága-drága

    Én feleségem, jó és drága-drága,
    eddig neked dalt alig-alig írtam,
    mert nem bíztam tintában és papírban,
    s féltem, hogy elhull a szavak virága.

    Nem is vittelek tornyos frizurával
    fényes parkettre, kart-a-karba-öltve,
    ki csöndesen jöttél hozzám, e földre,
    sok fogcsikorgatáson, könnyön által.

    Külvárosokban jártunk, bús ebek közt,
    mikor az ősz nyugalmas, tiszta, síma
    mosollyal vérzett – áldott heroina –
    sírtunk a ködben, mélypiros sebek közt.

    Mit tudta a kultúr, fekélyes, úri
    népség, mi vagy te, s az a rongy, ki fennen
    hordozza a fejét a bálteremben,
    karján egy gyémánt-fülű, buta húri.

    Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
    mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
    most nevető, most bánatos-sóhajtó –
    a karba, amely integet igézve:

    de hittem a te két jó-jó szemedben,
    a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
    én mindig a lélekbe-szembe hittem,
    most is hiszek, megálltam, várok itten.

    Nekem a jóság, a jó szerelem vagy,
    az életemmel járkálsz, ha velem vagy,
    de ha távol vagy, olyan szomorú vagy,
    akkor nekem a szenvedés, a bú vagy.

    Most is megmozdul e polgári otthon,
    olyan bitang már a költő kabátja,
    éjjel két nyomorék-karját kitárja,
    s feléd ölel ő is – szegény – busongón.

    Mert tett engem az élet hősi-vaddá,
    adott nekem aranyat, mirrhát, lázat,
    volt kenyerem a gőg meg az alázat,
    de csak te tettél krisztusi lovaggá,

    ki köntösét is megfelezi azzal,
    akit szeret. Érted téptem le álcám.
    A fájdalmat hoztad szépmívű tálcán,
    a szegénységet, kinccsel és vigasszal.

    Világok lázát mérik most a népek –
    s én egy higany-pont rebbenését várom,
    37,2… vagy 37,3…?
    s a pesti utcán is remegve lépek.

    Remegve nézek innen messze, hátra,
    oda, hol hóban ível föl a Tátra,
    s betegek fekszenek, lágyan merengve
    szájukban hőmérővel, téli csendbe.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Önvád

    „Önzésem szeret!” – vádolom magam,
    s fájva nézek zaklatott tudatomba.
    (Te is mondtad!)… Nos, és ha ennyi volna?
    Ha önzés volna húsz év úntalan
    újuló szükséglete: csakugyan
    gyengülne tőle lelked hite arra,
    ami legfőbb öröme és jutalma,
    hogy a gyönyörben biztos társa van?
    Nem tudom én, kedves, mi meddig önzés,
    és vállalom, ha az hajt. Soha még
    nem úntam édességed: ez elég
    megnyugtatásnak, ez múltat, jövőt és
    jelent úgy átfűt, hogy a szenvedély:
    „Köszönöm!” súgja, s hálám, hogy: „Ne félj!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Babits

    Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt.
    Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt.
    Mit láttam benned? Magam végzetét.
    Mit láttál bennem? Egy út kezdetét.
    Mit benned én? Gyászt, magányt, titkokat.
    Mit bennem te? Dacot és szitkokat.
    Aztán, mit én? Jövőm rémálmait.
    S te? Egy torzonborz állat vágyait.
    Én? Istent, akit meg kell váltani.
    Te? Hogy jönnek a pokol zászlai.
    S később? Hogy ellenség én vagyok.
    S én? Azt, akit soha el nem hagyok.
    Te, tíz év múlva? Tán mégis fiad?
    S én, húsz év múlva? Láss már, égi Vak!
    S húsz év múlva, te? Nincs mit tenni, kár.
    Húsz év múlva, én? Nincs mit tenni, fájj!
    S a legvégén, te? Így rendeltetett.
    S én, ma s mindig? Nincs senkim kívüled.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre,
    Nézz egy hű, igaz élet sorsára
    S őszülő tincseimre.

    Nem mentem erre-arra,
    Búsan büszke voltam a magyarra
    S ezért is, hajh, sokszor kerültem
    Sok hajhra, jajra, bajra.

    Jó voltam szerelemben:
    Egy Isten sem gondolhatná szebben,
    Ahogy én gyermekül elgondoltam
    S nézz lázban, vérben, sebben.

    Ha te nem jöttél vóna,
    Ma már tán panaszló szám se szólna
    S gúnyolói hivő életeknek
    Raknak a koporsóba.

    Nézz, Drágám, rám szeretve,
    Téged találtalak menekedve
    S ha van még kedv ez aljas világban:
    Te vagy a szívem kedve.

    Nézz, Drágám, kincseimre,
    Lázáros, szomorú nincseimre
    S legyenek neked sötétek, ifjak:
    Őszülő tincseimre.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: De ha mégis?

    Gondoltam: drága, kicsi társam,
    Próbáljunk mégis megmaradni
    Ebben a gyilkos, vad dúlásban.

    Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
    Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
    Tarts meg csodának avagy bűnnek.

    Mikor mindenek futnak, hullnak,
    Gondoltam: drága, kicsi társam
    Tarts meg engem igérő Multnak.

    Tarts meg engem, míg szögek vernek,
    Véres szívemmel, megbénultan,
    Mégis csak tegnapi embernek.

    Karolsz még, drága, kicsi társam?
    Jaj nekem, jaj, ezerszer is jaj,
    Ebben a véres ájulásban.

    De ha megyek, sorsom te vedd el,
    Kinek az orkán odaadta,
    A te tűrő, igaz kezeddel.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Őrizem a szemed

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Világok pusztulásán
    Ősi vad, kit rettenet
    Űz, érkeztem meg hozzád
    S várok riadtan veled.

    Már vénülő kezemmel
    Fogom meg a kezedet,
    Már vénülő szememmel
    Őrizem a szemedet.

    Nem tudom, miért, meddig
    Maradok meg még neked,
    De a kezedet fogom
    S őrizem a szemedet.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.