Címke: idő

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa István: A végtelen

    Évekből csak napok,
    napokból csak órák,
    órákból csak percek
    s egy pillanat…
    boldog mosolyodban,
    mint lágy habokban,
    ringatózva süllyedek.

    Ez a szerelem?
    Több! – A végtelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nadányi Zoltán: Évek, évek, évek

    Jaj, kedvesem, mi történt? Elaludtál.
    Nem is tudom, hol. Az erdőn, a kútnál.
    Álmodban ének csendült, angyalének
    és megrohantak azalatt az évek.
    És most felülsz, sírásra áll a szád,
    számolgatod az éveket magadban,
    a sok szúrós bogáncsot a hajadban.
    Ki tette ezt veled? ki szórta rád?

    Én vagyok a hibás, mert nem vigyáztam,
    nem voltam éber őrződ, hű s kemény,
    elkóboroltam messze, fákat ráztam,
    felhőkbe néztem, jaj, mit tettem én!
    Ott kellett volna állnom, hessegetnem
    az éveket, az erdő száz koboldját,
    kik a bogáncsot az alvóra hordják,
    de látod, látod, ők elcsaltak engem.

    Pedig hát nézz szét, hisz alig aludtál,
    tavasz van most is az erdőn, a kútnál,
    fűszál, falevél nem vénült meg egy se
    és nem hiányzik egy se, mind megvannak.
    Nem emlékszem, lett volna csak egy este,
    egy délután! Egy napja sincs még annak,
    hogy a kezed az én kezembe tévedt.
    Egy nap se múlt, csak évek, évek, évek, évek.

    Elaludtál és senki nem vigyázott
    és most nekifognék és téveteg
    kezekkel szedném, szedném a bogáncsot
    hajadból, ha tudnám… Az éveket.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.


    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig