https://verskucko.com

Címke: idő

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa István: A végtelen

    Évekből csak napok,
    napokból csak órák,
    órákból csak percek
    s egy pillanat…
    boldog mosolyodban,
    mint lágy habokban,
    ringatózva süllyedek.

    Ez a szerelem?
    Több! – A végtelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket