https://verskucko.com

Címke: idő

  • Moretti Gemma: Most egy kicsit…

    Most egy kicsit
    elhalkult minden;
    fákon a lombok friss nesze,
    ablakon a zápor permete,
    madarak hangja fátyolos lett,
    elhallgatott a tücsök-ének.

    Most egy kicsit
    minden céltalan lett;
    a “valami szépre váró”
    reggeli ébredések,
    a felhőket figyelni,
    hisz te is ezeket nézed,
    szél tenyerébe temetni arcom,
    mert a hűvösét te is érzed.

    Most egy kicsit
    minden megfakult;
    fölöttem félig-nyílt szemmel
    közömbös csillagok,
    sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
    s alig fényesebbek a nappalok,
    nincs kedvük tündökölni.
    Te nem vagy itt.
    Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Várakozás

    Öregedőben a szív egyre várja,
    hogy valami kimondhatatlan,
    szem és homlok mögötti virradatban
    kezdődjék ég és föld színváltozása,
    s éjek, napok titkukról valljanak.
    Lassan száll fel a fakó boltozatra
    az elmosódott, lomha nap,
    s lenn a lapályra sárga fényt vet.
    Bozótosukban kushadnak az évek,
    s falánk vadállatarcuk eltakarják.
    A fölrepedt föld gyűrődéseit
    a sugarak mint hogyha kivasalnák.
    Az idő nagy békességben telik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Rejtekemben

    Emlékek ezreit őrizem magamban.
    Ujjam végében érintések hevét,
    két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
    Lépteim nyomán, a por verte úton
    keresztutak fái integetnek át.
    Hajamban megbújnak copfos éveim,
    pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
    tudatom legmélyén nem várt válaszok,
    s pár kérdés még megtorpanva áll.
    Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
    mélybarna íriszem elrejt téged is.
    Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
    s képzeletem néha messze-messze visz.
    Mosolyok ívébe simítom az arcom,
    neveket dajkálok a homlokom mögött.
    Ha futott is szívem szerte a világba,
    megbékélt végre, s hazaköltözött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben

    Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
    malachússal –
    loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
    Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
    a tavaszi hóolvadásról is
    csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
    a szél bádog-szonettjeit
    hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
    s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

    Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
    csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
    csak néha várom, hogy majd a tengert
    visszacsalja valaki a bordáim mögé
    s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: De az a víz még itt folyik

    De az a víz még itt folyik
    és meghalsz majd te is;
    áthömpölyög fogunk között a sár,
    ínyünk helyén a víz –
    de az a víz még itt folyik
    lábunk előtt,
    itt gőzölög.
    Madár zökken rá,
    mint kifutópályák betonjára a gép,
    ló gázol bele szügyig
    s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
    üzenettel a tengerig;
    városok lábafejét mossa,
    mint Magdolna Krisztusét –
    de az a víz még mi vagyunk:
    szerelem,
    Majd meghalok
    hűtlenség,
    harag,
    villámokat elnyelő aranylap,
    halak játszótere,
    gyereket mosdató mosoly,
    óceánok harmatos ága –
    de az a víz még mi vagyunk:
    nyárnak levelesláda,
    tükre a repülőknek,
    a fönnröpködő háborúknak –
    nézheti bennünk magát a világ,
    mert nem múlik el:
    a halálnak háttal élők
    nézhetik földi arcukat.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Márk Miklós: Még

    Még nincs vége a télnek,
    Még nem halkul az ének,
    De már erőlködik a nap,

    Visz a lendület, hajt tovább,
    És ha senki nem hallja meg imád,
    A remény mindig erőt ad.

    Még űzzön a tűz, az örök,
    Hiszen hegyek állnak, a hegyek mögött,
    Lassan felszáll a pára,

    Nem tudod, mit hiszel,
    Mondd a jósnak, mit viszel?
    Boldogságot jósolt mára.

    Szikrázó nő, de hamisan kacag,
    A másnap reggel mindig vacak,
    Kellett ez Neked?

    A hazugság az égbe emel,
    Hát senkinek sem hiszel?
    Hogy más vagy, észre sem veszed.

    Peregnek a percek, még gyorsabban,
    És ha szíved ütemre dobban,
    Még, még énekelj,

    És ha a viharszemű lány sír,
    Lelket facsar, ahogy csak bír,
    Nem tudod, hogy mit felelj.

    Térdig ér a hó, meg a szemét,
    Vedd hangosabbra a zenét,
    Hunyd le két szemed,

    Zuhannak a szemcsék, ürül a homokóra,
    Ki emlékszik még a kimondott szóra,
    Ki tudja majd neved?

    Tengerparti homok ropog halkan,
    Elmerül a nap, az utolsó dalban,
    Még lelkemben élsz,

    Mint ahogy a könnycseppem a vízbe érve,
    Egyszer csak nem veszed észre,
    Ugye már nem félsz…

    Sötét lett, meggyúltak a csillagok,
    Megszokott lesz, hogy nem vagyok,
    A hajó nem vár,

    A szigetről maradt egy kép,
    Bár az egész csak emlék,
    Örökké magába zár.

    Forrás: Lélektől lélekig

    !