https://verskucko.com

Címke: idő

  • Maja Boriszova: Ajtót se csapva

    Nem akkor megy el, amikor hiszed,
    nem akkor hagy el, aki a tied.

    Egy reggel, éppen úgy, mint annyi éve,
    felkel, nyújtózik, és papucsba lépve
    mosdani megy, és fogat mos a csapnál,
    aztán egyszercsak megdöbbenve felnéz:
    egy idegen nő kérdi tőle: „Nem kérsz?”
    És aztán… minden megy tovább, mint régen,
    nem támad tűzvész az asztalközepén,
    és a fürdőszobában változatlan
    vékonyul tovább a családi szappan…

    És aztán lassan gördül év az évre,
    a házban kövült nyugalom és béke,
    hanem az asszony fázik, egyre fázik,
    Pedig minden rendben látszik:
    takarékos, józan, derék a férje…
    Az ég hideg, s mintha esőt ígérne…
    Ő ment el rég, a napjai közül,
    ajtót se csapva, észrevétlenül.

    (Rab Zsuzsa fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tompa István: A végtelen

    Évekből csak napok,
    napokból csak órák,
    órákból csak percek
    s egy pillanat…
    boldog mosolyodban,
    mint lágy habokban,
    ringatózva süllyedek.

    Ez a szerelem?
    Több! – A végtelen!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A könnycsepp álmodott

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Május volt, és megcsókolták egymást. Eztán telt az idő.
      Aranyszínűre csodálkoztak a fák, nosztalgiás szelek suhogtak,
      és a mezőkön nem volt több virág.
      Magában járt a leány a sárga őszi úton,
      és lába nyomán sírt a rőt avar.
      Szeméből elindult egy csillogó kis könnycsepp,
      végigszaladt az arcán
      és a földre hullt.
      A faleveleken végigpergett, a föld hajszálerein lassan leszivárgott,
      amíg egy margaréta gyökeréhez ért. Ott megpihent.
      A leány lehajtott fejjel ment tovább az erdőn.
      S a könnycsepp álmodott.

    Tavasz osont az alvó fák között s a margaréta kicsi gyökerében
    fellüktetett az élet.
    Fények nyíltak be a föld szívébe, és tündér-gyorsan kitavaszodott.
    A margaréta nőtt.
    És egy pompás estén, fülemilék éneke mellett,
    kinyitotta első fehér virágát.
    Egy fiú s egy leány jöttek az úton.
    A fiú lehajolt, s letépte a virágot.
    A leánynak adta.
    Ott álltak egymással szemben.

    • Vártam reád már ezredévek óta! –
      A világ teremtésétől kerestelek!
    • Szemükből ragyogott a március…
      A kicsi könnycsepp nem álmodott tovább.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Őszi kérdés

    Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
    Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
    S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
    S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

    És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
    Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér,
    S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
    Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?

    S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
    Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe,
    És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

    S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
    Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
    Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Kányádi Sándor: Románc

    keresgélt a repülőgép
    fél szárnnyal a vizet szántva
    míg a lagúnák közt rálelt
    a parázsló betonsávra
    domborodott az ég kékje
    homorult a földnek zöldje
    mikor a gép alázökkent
    fújtatva és dörömbölve
    húzta a sok kis cölöpház
    maga alá az árnyékát
    rezegtek mint a bazári
    fölhúzható bádogbékák
    föld az éggel kék a zölddel
    borult össze elalélva
    szerelemtől részegülten
    betűzgettem Cartagena
    delet ilyet soha én még
    napot soha még így égni
    hol a bokor víz és viskó
    s még a beton is érzéki
    félórát ha voltam nálad
    míg egy kisded megszülethet
    ameddig egy ismeretlent
    elföldelnek elfelednek
    kísértésbe szédítőbe
    estem véled szerelembe
    hogy maradjak viskóid közt
    mindenkitől elfeledve
    ittam fényed, kéked-zölded
    a géphez gurított létra
    tetejéről félórára
    enyém voltál Cartagena
    fölszállóban már úgy rémlett
    vityillóid rezegtetve
    mindegyikben mintha egy-egy
    szerelmespár ölelkezne
    jaj, elválnunk miért kellett
    magadhoz miért nem öleltél
    minden évszakom azóta
    hóval borított hideg tél
    egy napodért-éjszakádért
    cserébe mit vágyton vágyok
    adtam volna üdvösségem
    az örökkévalóságot
    ilyen bolond ki szerelmes
    érzi, hogy a szíve béna
    belémsajdult sose látlak
    többé viszont Cartagena
    s ittalak még színed-fényed
    amennyi talán elég lesz
    itt a deres Kárpátok közt
    a közelgő öregséghez
    hol a nap is a tiednek
    csak lézengő halvány mása
    kél és nyugszik emlékeztet
    az egyszer volt ragyogásra
    ó a kéked, ó a zölded
    kékje-zöldje víznek, égnek
    Karib-tenger tüneménye
    a neved is belémégett
    nem gyógyít ki az idő sem
    azon kapom magam néha
    félhangosan szólongatlak
    Cartagena, Cartagena.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Babits Mihály: Ősz és tavasz között

    Elzengett az őszi boros ének.
    Megfülledt már hűse a pincének.
    Szél s víz csap a csupasz szőllőtőre.
    Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
    elomlik és puha sárrá rothad,
    mint mezítlen teste egy halottnak.

    Este van már, sietnek az esték
    álnokul mint a tolvaj öregség
    mely lábhegyen közeledik, halkan,
    míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
    Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Leesett a hó a silány földre,
    talán csak hogy csúfságát befödje.
    Most oly fehér, mint szobánkban este
    fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
    puha dunnánk, makulátlan párnánk:
    s mintha a saját ágyunkon járnánk,
    mint a pajkos gyerekek, ha még nem
    akaródzik lefeküdni szépen,
    sétálnak az ágy tetején, ringva,
    míg jó anyjuk egyszer meg nem unja
    s rájuk nem zeng: „Paplan alá! Hajjcsi!”
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Már az év, mint homokóra, fordul:
    elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
    s mint unt homokját a homokóra,
    hagyja gondját az ó év az újra.
    Mennyi munka maradt végezetlen!
    S a gyönyörök fája megszedetlen…
    Türelmetlen ver a szívünk strázsát,
    mint az őr ha tudja már váltását.
    Idegesen nyitunk száz fiókot.
    Búcsúízzel izgatnak a csókok.
    Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
    óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Olvad a hó, tavasz akar lenni.
    Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
    Pehely vagyok, olvadok a hóval,
    mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
    Mire a madarak visszatérnek,
    szikkad a föld, híre sincs a télnek…
    Csak az én telem nem ily mulandó.
    Csak az én halálom nem halandó.
    Akit egyszer én eleresztettem,
    az a madár vissza sohse reppen.
    Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    Barátaim egyenkint elhagytak,
    akikkel jót tettem, megtagadtak;
    akiket szerettem, nem szeretnek,
    akikért ragyogtam, eltemetnek.
    Ami betűt ágam írt a porba,
    a tavasz sárvize elsodorja.
    Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
    nekem már a tavasz is ellenség!
    Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
    mint a letört karóra a rózsák,
    rémült szemem csókkal eltakarni…
    Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

    (1936. dec.)

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szabó Lőrinc: XXVI. – Az idő kísértetei

    Sokszor bizony csüggedni látlak, és
    csüggedek én is. Oly rövid az út!
    Bennünk lakik a halál s levegővé
    porló percekké őrli napjainkat,
    és ha, a múltba látva, sejtjük is,
    hogy évezredek szellemei mind
    agyunkban kísértenek, az ilyen
    jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
    alázat a szívünk; de legalább
    tudjuk: nem éltünk egész céltalan
    s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
    kit télre feltüzelnek: örökös
    kételyünk írja szemeinkbe: „Első
    tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
    tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ioan Alexandru: Akár a paradicsomban

    Egy holdnyi közös hely nálunk a temető,
    Kőkerítéssel körülvéve,
    Nehogy az élő szabadon maradt
    Földet megfertőzze.
    A fakeresztek néhány év múltán
    Megdőlnek aztán maguk is szépen
    Meghalnak, és kóbor kancákon holmi
    Furcsa férfiak jönnek s ellopkodják
    Tűzrevalónak.
    Nyoma se marad a sírnak –

    Sörteszerű tömött fű növi be
    Mint a legények fejét téli éjszakákon;
    Mikor a temető egyik végétől a másikig
    Megtelik elkezdik újra az elején;
    Nagyapám sírja a dédnagyapám sírján
    Apámé a nagyapámén,
    Ugyanígy a régi bíró
    A még régebbi bírón – a régi pópa
    A még régebbi pópán;
    A régi falu a még régebbi falun.

    Alma- és szilvafák szegélyezik,
    Illatos virágok nyílnak
    Leheletük a távoli tárgyakba is
    beívódik.
    Kik átutazóban felénk járnak
    Bal csuklójukba ágyazódott órával
    És öregséggel a vállukon
    Ámuldoznak akár a paradicsomban.

    (Kányádi Sándor fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lucskai Vince: emlékszem rád, emlékezz rám

    mint groteszk vízköpő
    omladozó falak fölött
    sarokba szorítva
    kínok között
    száraz ajkakba harapva
    dacolok zord idővel
    míg vér serken
    szomjam oltani
    rendet vágok
    minduntalan
    kusza emlékek során
    omladozó téglák
    torán
    múltba réved tekintetem
    míg holdfény
    surran botladozó
    szarufán
    mint sötét torkú
    buzgárból
    szétszivárog akaratom
    sebeimet titkon
    bús mohával
    takargatom
    múló évek fészke
    hinti rám kőporát
    őrzöm titkok
    csillagjárta honát
    s ha majd a homokszemek
    végleg elperegtek
    mélybe zuhanva
    legyek büszke jele
    eme helynek
    halk memento
    hol könnycseppek
    csordogálnak
    emlékszem rád
    emlékezz rám

    Forrás: Lélektől lélekig