Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.
Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.
Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.
Forrás: Szeretem a verseket
Címke: idő
-
Ady Endre: Ki várni tud
-
Kosztolányi Dezső: Délutáni álom
Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
és fölriadok most szíven-ütötten.
Jaj e halálos, ájult délutánban,
az álom alagútján merre jöttem?
Nagy a kezem, halántékom deres már,
s játékaim még itt vannak köröttem.
Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
Ötven leszek már. Nemsokára ötven.Forrás: szeretem a verseket
-
Kálnoky László: Fojtogató emlék
A megvetemedett ajtót kinyitják
az ismeretlentől megborzongó kezek.
A homokóra alján mozdulatlan
parányi sivatag: a halott évek üledéke.
De mintha eszelős dagályát hömpölygetve terjedne szét
egy tenger, mely fölfalta partjait.Azután egy fonográf hengere kezd forogni
a leghomályosabb sarokban. Fényevesztett
hang szól, de alig van szavához már közünk.
Nem nekünk gyújtották meg azt a mécsest,
nem lábunk nyűtte el a küszöböt,
nem mi vagyunk a fénykép a falon.
Vagy ha igen, el kell felejteni!Ha menekülünk is, tovább viseljük
a régi, csúfos hegeket,
az eltörölhetetlen nyomokat.
Ami történt, durván birtokba vesz
bármelyik órában, tetszés szerint,
s testestül-lelkestül övé vagyunk.
Sejtetőn simogatva érint,
mint a szultán mohó keze
a kegyencnő szőrig csupasz hasát.Forrás: Kálnoky László versei
-
Szabó Lőrinc: Ezeregyéj
Hogy bármi voltál légyen, annyi se kellett,
hogy legyél: a hit gyönyöre
maga építi, amit ostromol.
S oly laza a lélek szövete, oly
vékony réteg az érző pillanat,
s ami – valóság? – rajta áthalad,
olyan kétes, és a jelen mögött
– vagy előtte – olyan nagy az örök,
oly tengersok a többi, az, amit
a szellem őriz és elevenít,
rajtad s máson, perc és anyag felett,
olyan úr az emlék s a képzelet,
hogy érzékeid eseményei,
a testi mámor tűnő tényei,
mellette mind csak koldús unalom:
ezeregyéj forog át agyadon,
úgy húnynak-gyúlnak a csillagai,
ahogy téged álmodik valaki.Forrás: Lélektől lélekig
-
Szabó Magda: Eldobom
Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
bölcsen,
minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
-
Kormányos Sándor: Nem hallom
Az emlék ma már nem könnytelen
siratja régi mámor,
mint aszályos nyarak lábnyomát
frissítő furcsa zápor.
Voltak nyarak és sárga őszök,
színtelen napok,
hallgatások és szürke égről
írott kék dalok.
Most keresgélem a tegnapot,
oly hosszú csendbe nőtt,
hogy nem hallom már neszezni
a szétgurult időt.Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
-
Závada Péter: Szemcsapágy
Ki érti, mondd, az ősi formulát:
miért a nyárra ősz, s az őszre tél?
Az ón az új mi végre fordul át,
mint két fogaskerék, mi összeér?Ki érti, mondd, talán az alkotó,
miért a késztetés, a görcs, a vágy?
Miért rotál tucatnyi vasgolyó,
s kering az év, e lomha gömbcsapágy?Miért követsz, s miért követlek én?
Önzéseink körhinta-tengelyén
csupán a kattogás kering velünk.Miért, ha míg e verset gépelem,
akárha két parányi gépelem,
egymáson elforog tekintetünk.Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
-
Ana Blandiana: Jó volna
(Farkas Árpád fordítása)
Jó volna öregen születni,
Érkezni bölcsen a világba,
Hogy sorsunk szálait kibontsuk,
Hogy az első keresztútnál megleljük a helyes irányt,
S bolyongás-vágyunk lenne minden felelőtlenségünk.
Aztán egyre fiatalabbak lennénk, egyre fiatalabbak,
Éretten és erősen érkeznénk az alkotás kapujába,
S mind tovább… Kamaszokként esvén szerelembe,
Gyermekké válnánk, mire fiaink születnek,
Ők mindenképp idősebbek lennének nálunk,
Beszélni tanítanának, álomba ringatnának,
És mi zsugorodnánk egyre, mind-mind kisebbre,
Mint a szőlőszem, mint a borsó, mint a búzaszem…Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
-
Rakovszky Zsuzsa: Öregasszony
Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember –
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…Forrás: Szeretem a verseket (FB)
