Széles golfáram: nagy idő
sodrásod selymesen ragyoghat,
körém a semmi burka nő,
buborék gömb, belül sajogtat.
Külön időm külön pereg,
pörgetheted szivárványgömböm,
ebből már ki nem léphetek,
külön időm a külön börtön.
Különös szörnyek néznek rám:
boldogtalanok, emberek,
síró szivárvány arcukon
külön időm külön pereg,
kaméleon színük alatt
falsápadt bánatuk sajog,
időm elpereg, elapad,
belül vagyok, külön vagyok.
Forrás: Magyarul Bábelben
Borostyánkőbe zárt bogár,
még látszik hajszálgyenge csápja,
belezárta a lágy halál
a kemény hallhatatlanságba.
Itt csillog mint üveg mögött,
egykori vergődése hol van?
sírt, bogárhangon zümmögött,
elszállt a sírás, mondd meg hol van?
bezárva, páncélos halott,
örökre rajta díszruhája, –
az a kis lélek van, ha volt,
köröz hangtalan zuhanása.
1959
Forrás: Magyarul Bábelben
Hétfőn fáradtan ébredek,
fáradtan az eljövendő
hétközi életek lehetőségeitől.
Hétfő reggel kezeslábas életbe öltözöm,
kérges a reggelem,
bütykös a dél, önkívület az este.
Kedd reggel pihent életet veszek föl,
estig vagyok a restje.
Szerdán szivarozom,
mindenképpen munkálkodom
a marathoni összeesésig.
Csütörtökön jövök rá,
hogy közel a vég,
de a kezdet még késik.
Péntek a kötelező derű:
elragadom a babonától,
csakazértis húsra fogom,
vagyis úgy teszek, mintha melegedném
nulla Kelvin-fokon.
Szombaton zeuszi életet öltök,
kicsapongót: egyszerre vagyok
főisten és főördög.
Vasárnap megadom magam
derű előtti borúnak,
és este nagyot mulatunk:
hétéltűek – egyhaltúak.
Született kétezerben.
Kijárta a szenilitást
felső, középső, elemi fokon,
majd a befejezett
munkát rombolta le a kezdetekig.
Leköpdöste a megfogható
részleteket,
lassan hinni kezdte az elvont egészet.
A Holdtól visszaszállt a Földre –
ez volt a legnehezebb:
nem tudta megszelídíteni.
Már gyermek volt, mikor
nagy ínség ette a világot,
az élesztőt ötezerért
adták, dermesztő volt a nyár;
ő lassan elfeledte
az ábécét; elhunyt
kilencszázharmincnyolcban,
nagy szerencséje volt:
nem érte meg az első világháborút.
Ezen igazolvány
kelt, mivel kelnie kellett,
tanúsítandó, hogy
nem szabad feledni az első szerelmet,
mert az örökkévalóság
csak első kóstolásra
bizonyul örökkévalónak.
Igazoljuk tehát,
hogy kezdet nélkül nincsen holnap.
Igazoljuk továbbá,
hogy – főleg beletörődés folytán –
elviselhetőbb holnapok lesznek,
de emiatt
egyre inkább fog fájni a kezdet.
Igazoljuk, hogy ebbe mégse
akar beletörődni, amióta
s ameddig tudja eszét.
Igazoljuk, hogy igaztalan
minden szófia-beszéd,
mely szerint végül kikopik
vagy meg is hal talán,
mielőtt megérné a szüretet.
Igazoljuk, hogy elsiratták.
Igazoljuk, hogy született.
Forrás: Magyarul Bábelben
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
a véges ember végtelen
gondolatai közt valahol,
a szem kihunyó tüze és
az elme végtelen szikrái közt valahol,
valahol véges életünk
két szélső pontja közt,
az Elérhetőnek határán valahol,
valami szédült nyugalom
kiirthatatlan reményeinek
határán valahol,
valami kába rettenet
kiirthatatlan borzalmainak
határán valahol,
ahol a szertefoszlott örökkévalóság
átengedi az Ember sorsát
az örökkévaló Jelennek,
hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
de annál szigorúbb a Törvény — —
a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
— ott kezdi remélni a Végtelent.
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
hol a perc súlya szertefoszlott,
hol a gondolat, a kifosztott,
tetszhalálból föltámadón
új életét kezdi, hol áll az Oszlop.
Mert hát ilyen a véges ember —
kacérkodik a végtelennel.
A végtelennel, melyre nincsen mérce
(hisz ezért végtelen) –, tehát
nincs mód rá, hogy megértse.
Mert mi mindent mértékkel mérünk.
Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
Mennyire félünk, mennyire élünk.
Vagy hogy a sors mennyire büntet.
És – egyetlenegy életünket.
De a ránk kiosztott
időben most már áll az Oszlop.
Nagy ellenünk, az elmúlás
tehetetlenül rázza öklét:
van már percmutatód, öröklét!
Forrás: Magyarul Bábelben
Hallgatás a lelkem –
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.
Csipp,
csepp,
csöpp – békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.
Forrás: Lélektől lélekig
Sokkal értékesebb a magad alkotta ajándék.
Amíg készíted, mindig arra gondolsz, akié lesz.
Nem egy pillanat csak, amíg megveszed,
hanem hosszú órák, esték, amíg elkészülsz.
Ezalatt beépül az ajándékba a szereteted is.
Forrás: Facebook
Két ablak közt, a nagy tükör alatt,
asztalkán áll két ódon gipsz-alak.
a nő és férfi egymásért hevül,
hallgatják egymást végtelenül.
Dalmát? bosnyák? – mi más lehetne még?
de mindkettő egyazon tűzben ég.
Cifra mezükre rásüt bár a por –
a szerelem azon is áthatol.
A szerelem ha kell a kőben él,
a szerelem régebb a réginél,
mint örökség apáról fiúra száll,
anyjától kapja kölcsönbe a lány.
Nem ismer kort, és nem ismer határt.
leküzd mesésen minden akadályt.
öl és ölel – bosszul és megbocsát, –
egy nemzedék másiknak adja át.
Egy érzés elvész, mint a rohanó
patak egy cseppjét viszi a folyó,
az óceán is, ahogy hömpölyög,
régire újat, habot habra lök.
Régi tüzeket váltják új tüzek,
régi vizekre csapnak új vizek,
de mint sziget a tenger közepén,
itt, formát öltve két szerelem él.
Ezzel a hullám nem görgött tova,
el nem födözte múlt idők moha,
nem is fakítja fényét megszokás –
ez tartós, igéző lobogás.
A férfi beszél, az arc és a szem
elevenen sugárzik – tüzesen.
Szemét lesüti, elpirul a nő,
s oly ügyetlen ügyes a legyező.
Keblét szorítja keze, mintha csak
szívét nyugtatná, – ó, bolond, vacak
szív: itt is a gipszköntösön belül,
kalimpál, aj, boldog-kegyetlenül.
Így mulatnak, mindennap, egyaránt,
végigkötődnek napot-éjszakát.
Szerelmek gyúlnak és hamvadnak itt –
az ő szerelmük máig ég, vakít.
Forrás: Szeretem a verseket
Megtágul ismét a tömött
világ. Ágbogaik között
egyre nagyobb darabokban
őrzik a fák az eget.
A végtelenből jő a szél,
szárnyán madár és holt levél,
messze röpülnek a széllel –
lankad a nyári verő.
Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
szürke ború a szívedben,
hallgatod énekeit.
Volt egyszer pártod és hadad,
most itt tűnődöl egymagad –
ó, nem elég, ha szeretnek,
hogy te szeress, az a fő.
Sötét-hajú, mi lesz veled,
ha majd az ősz benned temet,
benned alél el az élet,
száll a levél, a madár?
Forrás: Szeretem a verseket
(A “Vízkereszt”-ből)
Úrnőm, merre jársz, nyomod veszett?
Ó maradj és hallgasd! kedvesed
két hangnemben is dalol;
mért szaladsz, te szépek éke,
összefut a két út vége,
aki bölcs, az tudja jól.
Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
gyorsan száll az ifjuság.
Radnóti Miklós fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
szabadon szárnyalhat a lélek,
ha nem kötik a föld alantas céljai,
szabadon élhet, aki már nem remél,
csak másoknak derűs nyugalmat,
aki az idővel hadakozik, elveszik,
a győztesek emlékművei leomlanak,
porrá és semmivé lesz mindenki,
aki él és mozog e föld sarában,
csak a nyughatatlan, kíváncsi szellem
lámpásai pislognak, világítanak
az eredendő, örök és jeges éjben,
azok sem sokáig, röpke pillanatokra,
legfeljebb néhány századra, évezredre,
aztán már mintha sosem ragyogtak volna,
mivégre hát az öldöklő, vak küzdelem,
ez a sehonnan sehová igyekvő akarat?
jobb lángként lobogni, fűszálként remegni,
lankadatlan, konok buzgalommal törekedni
az elérhetetlen, boldog befogadásra
Forrás: Szeretem a verseket
