ellobban a pillanat,
füstje percig itt marad;
korma más kormokra ül
s megtapad, időtlenül
Forrás: Magyarul Bábelben
Címke: idő
-
Fodor Ákos: A TÖRTÉNET
-
Lendvai István: Bordal magamnak
Adott a sorsom még egy pincét,
Gondzápor elől ereszem, –
Öreg boroknak egy jó pintjét
Itt gyertyalángnál beveszem.
Lehet, hogy ott fönn a Nap lángol,
Égen repülő ifjú ficánkol,
Merészen szálldos föl meg alá:
Majd visszatalál a humusz alá,
Ad néki a sorsa síri pincét.De lehet: éjfél van javában,
És fénylőbb ez a dohos lebuj, –
Csontos remete ül magában,
S a bősz Oroszlán félrebúj:
A sárgasörényű éhes Óra
Nem mordul rá a szelíd ivóra,
Ha víg a vér: nem néz időt,
Dalol, akár ha a világ kidőlt.
Lehet, hogy éjfél van javában.Itt pókfiak légyen vitáznak,
Az ászokfában sürgöl a szú, –
Mind gócok ők, örülnek a láznak,
De szótlan érik a nemes aszú.
Egy bordalt ám én is dúdolnék,
Valami góc csak én is volnék,
Bennem is van Nyár egynehány:
Hol Istent vívtam, hol leányt.
(A pókfiak légyen vitáznak.)Nem kell izgulni minden tréfán,
A bornak is íze néha fáj,
De szép, hogy minden múlik mélán,
Síró esőn elúszik a táj,
A szűz almája őszire lágyul,
Szeme marad borús világul:
Csókcsillagból hű kutyaszem, –
S a bor ne hagyjon el sohasem,
Hogy el ne vérezz e világi tréfán.Forrás: www.eternus.hu / Lendvai István: Bordal magamnak
-
Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről
Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről
A:
A múltnak sosincs vége. A jelen
– az is a múlt, álöltözetben.
Rozsdás lavór a még levéltelen
bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
soha nem múlik el, amit szerettem.B:
De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
Múlt és jelen közt ott a vérben
sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
s most ott hever az orgonabokor tövében,
nem röppen vissza a kötélre újra.
S ha valaki cigarettára gyújt a
szivárgó gázcső közelében,
a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.A:
Ahogy az akna negyven éven át
ott vár a sűrű gazban
a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
jéglapba zárva évtizedeket
kivár a gyűlölet, a szeretet,
amíg új kés sajog a régi sebben:
soha nem múlik el a szeretet,
ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.B:
Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
De ez nem az a por, és nem az a diófa.
A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
Amit egynek mutat az érzések sötétje,
idegen és sokféle napvilágon.A:
De ami napvilágnál idegen,
ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
Kinn habzik, elforr az idő, de benn
valami nem bír megváltozni mégsem
soha. A vénkor udvara felett
a gyermekkor holdja mind fényesebb,
nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
soha nem gyógyul be a régi seb.
Azt szeretem, akit mindig szerettem.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca
De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”Forrás: Magyarul Bábelben
-
Hajnal Anna: Külön idő
Széles golfáram: nagy idő
sodrásod selymesen ragyoghat,
körém a semmi burka nő,
buborék gömb, belül sajogtat.Külön időm külön pereg,
pörgetheted szivárványgömböm,
ebből már ki nem léphetek,
külön időm a külön börtön.Különös szörnyek néznek rám:
boldogtalanok, emberek,
síró szivárvány arcukon
külön időm külön pereg,
kaméleon színük alatt
falsápadt bánatuk sajog,
időm elpereg, elapad,
belül vagyok, külön vagyok.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Hajnal Anna: Borostyánkőbe zárt bogár
Borostyánkőbe zárt bogár,
még látszik hajszálgyenge csápja,
belezárta a lágy halál
a kemény hallhatatlanságba.Itt csillog mint üveg mögött,
egykori vergődése hol van?
sírt, bogárhangon zümmögött,
elszállt a sírás, mondd meg hol van?bezárva, páncélos halott,
örökre rajta díszruhája, –
az a kis lélek van, ha volt,
köröz hangtalan zuhanása.1959
Forrás: Magyarul Bábelben
-
Szilágyi Domokos: Három torzó
Hétfőn fáradtan ébredek,
fáradtan az eljövendő
hétközi életek lehetőségeitől.
Hétfő reggel kezeslábas életbe öltözöm,
kérges a reggelem,
bütykös a dél, önkívület az este.
Kedd reggel pihent életet veszek föl,
estig vagyok a restje.
Szerdán szivarozom,
mindenképpen munkálkodom
a marathoni összeesésig.
Csütörtökön jövök rá,
hogy közel a vég,
de a kezdet még késik.
Péntek a kötelező derű:
elragadom a babonától,
csakazértis húsra fogom,
vagyis úgy teszek, mintha melegedném
nulla Kelvin-fokon.
Szombaton zeuszi életet öltök,
kicsapongót: egyszerre vagyok
főisten és főördög.
Vasárnap megadom magam
derű előtti borúnak,
és este nagyot mulatunk:
hétéltűek – egyhaltúak.Született kétezerben.
Kijárta a szenilitást
felső, középső, elemi fokon,
majd a befejezett
munkát rombolta le a kezdetekig.
Leköpdöste a megfogható
részleteket,
lassan hinni kezdte az elvont egészet.
A Holdtól visszaszállt a Földre –
ez volt a legnehezebb:
nem tudta megszelídíteni.
Már gyermek volt, mikor
nagy ínség ette a világot,
az élesztőt ötezerért
adták, dermesztő volt a nyár;
ő lassan elfeledte
az ábécét; elhunyt
kilencszázharmincnyolcban,
nagy szerencséje volt:
nem érte meg az első világháborút.Ezen igazolvány
kelt, mivel kelnie kellett,
tanúsítandó, hogy
nem szabad feledni az első szerelmet,
mert az örökkévalóság
csak első kóstolásra
bizonyul örökkévalónak.
Igazoljuk tehát,
hogy kezdet nélkül nincsen holnap.
Igazoljuk továbbá,
hogy – főleg beletörődés folytán –
elviselhetőbb holnapok lesznek,
de emiatt
egyre inkább fog fájni a kezdet.
Igazoljuk, hogy ebbe mégse
akar beletörődni, amióta
s ameddig tudja eszét.
Igazoljuk, hogy igaztalan
minden szófia-beszéd,
mely szerint végül kikopik
vagy meg is hal talán,
mielőtt megérné a szüretet.
Igazoljuk, hogy elsiratták.
Igazoljuk, hogy született.Forrás: Magyarul Bábelben
-
Szilágyi Domokos: Az oszlop
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
a véges ember végtelen
gondolatai közt valahol,
a szem kihunyó tüze és
az elme végtelen szikrái közt valahol,
valahol véges életünk
két szélső pontja közt,
az Elérhetőnek határán valahol,
valami szédült nyugalom
kiirthatatlan reményeinek
határán valahol,
valami kába rettenet
kiirthatatlan borzalmainak
határán valahol,
ahol a szertefoszlott örökkévalóság
átengedi az Ember sorsát
az örökkévaló Jelennek,
hol az álom fölenged, hitté szelídülvén,
de annál szigorúbb a Törvény — —a képzelet ott kezdi elképzelni, mit jelent
— ott kezdi remélni a Végtelent.
Valahol a végtelen ég
s a végtelen föld között valahol,
hol a perc súlya szertefoszlott,
hol a gondolat, a kifosztott,
tetszhalálból föltámadón
új életét kezdi, hol áll az Oszlop.Mert hát ilyen a véges ember —
kacérkodik a végtelennel.A végtelennel, melyre nincsen mérce
(hisz ezért végtelen) –, tehát
nincs mód rá, hogy megértse.Mert mi mindent mértékkel mérünk.
Azt, hogy mennyit is “nyom” a vérünk.
Hogy — így vagy úgy, de — mennyit érünk.
Mennyire félünk, mennyire élünk.
Vagy hogy a sors mennyire büntet.
És – egyetlenegy életünket.De a ránk kiosztott
időben most már áll az Oszlop.
Nagy ellenünk, az elmúlás
tehetetlenül rázza öklét:
van már percmutatód, öröklét!Forrás: Magyarul Bábelben
-
Lucian Blaga: Cseppkő (Stalactita)
Hallgatás a lelkem –
moccanatlan állva, békén,
mint aszkéta-szikla,
úgy tűnik nekem,
hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
s az ég maga a barlangboltozat.Csipp,
csepp,
csöpp – békesség
és fények csöppje hull rám
szüntelen az égből,
és bennem megkövül.Forrás: Lélektől lélekig
