https://verskucko.com

Címke: idő

  • Moretti Gemma: Most egy kicsit…

    Most egy kicsit
    elhalkult minden;
    fákon a lombok friss nesze,
    ablakon a zápor permete,
    madarak hangja fátyolos lett,
    elhallgatott a tücsök-ének.

    Most egy kicsit
    minden céltalan lett;
    a “valami szépre váró”
    reggeli ébredések,
    a felhőket figyelni,
    hisz te is ezeket nézed,
    szél tenyerébe temetni arcom,
    mert a hűvösét te is érzed.

    Most egy kicsit
    minden megfakult;
    fölöttem félig-nyílt szemmel
    közömbös csillagok,
    sápadt és gyorsan tűnő a holdkaréj,
    s alig fényesebbek a nappalok,
    nincs kedvük tündökölni.
    Te nem vagy itt.
    Az idő fáradt bogárlábakon vánszorog.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Várakozás

    Öregedőben a szív egyre várja,
    hogy valami kimondhatatlan,
    szem és homlok mögötti virradatban
    kezdődjék ég és föld színváltozása,
    s éjek, napok titkukról valljanak.
    Lassan száll fel a fakó boltozatra
    az elmosódott, lomha nap,
    s lenn a lapályra sárga fényt vet.
    Bozótosukban kushadnak az évek,
    s falánk vadállatarcuk eltakarják.
    A fölrepedt föld gyűrődéseit
    a sugarak mint hogyha kivasalnák.
    Az idő nagy békességben telik.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Rejtekemben

    Emlékek ezreit őrizem magamban.
    Ujjam végében érintések hevét,
    két tenyerem közt egy-egy éjszakát.
    Lépteim nyomán, a por verte úton
    keresztutak fái integetnek át.
    Hajamban megbújnak copfos éveim,
    pántlikát köt bele egy ifjúkori nyár,
    tudatom legmélyén nem várt válaszok,
    s pár kérdés még megtorpanva áll.
    Szememben tükörfény szemeket vigyázok,
    mélybarna íriszem elrejt téged is.
    Ajkamon feldereng néhány elfeledett csók,
    s képzeletem néha messze-messze visz.
    Mosolyok ívébe simítom az arcom,
    neveket dajkálok a homlokom mögött.
    Ha futott is szívem szerte a világba,
    megbékélt végre, s hazaköltözött.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Önarckép, párás tükörben

    Kövéredek, mint akit szakácsnők etetnek
    malachússal –
    loboncos rózsafej a vállamon, kövéredek.
    Vérem már nem görget követ, szakállas rönköt;
    a tavaszi hóolvadásról is
    csak azt tudom, amit a szemem tudhat –
    a szél bádog-szonettjeit
    hallgatom Magyarország leghosszabb éjszakáin
    s élek, mert megszoktam már, hogy éljek.

    Csak néha várok még velőtrázó füttyszót talpon állva,
    csöndben elárult nyakszirtemet süsse a Nap,
    csak néha várom, hogy majd a tengert
    visszacsalja valaki a bordáim mögé
    s hét éjszaka sötét habjával a számon elveszve énekelek.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: De az a víz még itt folyik

    De az a víz még itt folyik
    és meghalsz majd te is;
    áthömpölyög fogunk között a sár,
    ínyünk helyén a víz –
    de az a víz még itt folyik
    lábunk előtt,
    itt gőzölög.
    Madár zökken rá,
    mint kifutópályák betonjára a gép,
    ló gázol bele szügyig
    s döcög, mint halhatatlan postakocsi,
    üzenettel a tengerig;
    városok lábafejét mossa,
    mint Magdolna Krisztusét –
    de az a víz még mi vagyunk:
    szerelem,
    Majd meghalok
    hűtlenség,
    harag,
    villámokat elnyelő aranylap,
    halak játszótere,
    gyereket mosdató mosoly,
    óceánok harmatos ága –
    de az a víz még mi vagyunk:
    nyárnak levelesláda,
    tükre a repülőknek,
    a fönnröpködő háborúknak –
    nézheti bennünk magát a világ,
    mert nem múlik el:
    a halálnak háttal élők
    nézhetik földi arcukat.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Nemes Nagy Ágnes: Félelem

    Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
    A rémülettől görcsösen szeretlek.
    Elsorolom, hányféle iszonyat
    vár rám és rád, már arcunkba merednek.

    Csak sorolom, csak számolom naponta,
    hörögtető álomból riadok,
    készülődöm még iszonyúbb koromra,
    simogatom sovány, meleg karod –

    Kint söröztünk az aquincumi kertben,
    réteges emlék, gyönge, őszi ég,
    elmotyogtam egy gyerekkori versem :
    ” Sárgul a lomb, de nem hullott le még “,

    sárgul a lomb és minden perc utolsó,
    illír táncosnő köldökét riszálja,
    a gyom között latin szabású korsó,
    biciklit hirdet kétméternyi tábla,

    langyos a lég, a füst is tündököl,
    a vonaton szöllő-szagú kosár,
    a sűrü illat hajunkra ömöl,
    csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

    Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
    fordíts egyet a Göncöl-szekerén,
    szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
    s maradj velem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Keresztes Ágnes: Kötés

    A kötésben legjobban azt szerettem,
    hogy visszafejthető.
    Volt egy gombolyag – van egy gombolyag.
    Közte időben sál,
    térben sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Lassan eltelik

    eltelik a nagy készülődésekkel
    lassan eltelik előbb a fele
    aztán a másik fele is csak
    készülődünk az időközben idő-
    szerűtlenné vált nagy mire is
    végül a sebtiben sütögetett kis
    pecsenyék csömörével a szánkban
    mentegetőzve tárjuk szét már csak
    arra jó karjainkat sajnos élni
    is kellett közben sajnos így igaz

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ecsedi Éva: Rés a pajzson

    „…s ha még hiszel a lélek tisztaságában, igen, akkor önnön lelki tisztaságod patyolat fehér, soha ne sározd be hát, gonosz kísértés ne fesse feketére színes álmaid mosolyát…”
    (saját gondolat, hogy a tárgytól eltérjek kissé)

    - Az idő kérdése állandó, mindenható? Múlik, vagy csupán egyhelyben áll?  
    Létező görbülete hajlik-e a térbe, s a végeláthatatlan messzeségbe belevész-e a fényes reménysugár?  
    - Fekete lyukakba belecsorog-e, vagy kikerüli, s elnyelve karaván utat, magába szippantva, mindent felfalva tovább halad? Érintve képzőt és képzettet apró atom darabkákat kettéhasítva éreztet?  
    - A tér, lét-nem lét közé szorulva vajúdik anyagot és szellemet? Vajh, a teremtett erő rá milyen hatással lehet? Fáj-e a szülőcsatorna szorítása? Van e fény odaát? Vár-e ott a távolban ígéretes délibáb? S midőn leáldozik a nap, s a sötét elrabolja a fényeket, jönnek-e mond, jönnek-e felmentő seregek?  
    - Megmentik-e lelkünk üdvét, vagy hitünk örökre odavész? Nyílik-e még nekünk virág, vagy egyszerűen véget ér a halállal a világ, - ezt, mondd, felfogja-e a józanész?...  - Sok kérdés merül fel, még sincs rájuk felelet. Csak az idő halad, megsokszorozva a nem létező tereket.  
    Lehet, csupán képzeletünk játszik velünk, s nincs is semmi, álmodjuk az életet, vagy pedig, főszerepet kaptunk, s játszunk mindenek felett.

    Teremtőnk, egy egyszemélyes moziban ül, a fantasztikus filmeket szereti, a vetítés folyamatos, korhatár nélkül
    a bejáratnál pedig tábla hirdeti…

    TELTHÁZ!
    MINDEN JEGY ELKELT!
    A MOZIT KIBÉRELTE AZ ISTENSÉG.

    - kólát, pattogatott kukoricát, perecet tessék!!!!  Forrás: Lélektől lélekig

  • Hatos Márta: Neked…

    Te éltetsz és adsz erőt,
    Életre hívod a csüggedőt.
    Szemedben látom a Nap sugarát
    Megyek veled egy égi hídon át,
    Mert vagy nekem mementó,
    Ezer földi jó,
    S mert jó volt veled a rejtelem,
    Szívet simító szerelem,
    Perverz gyönyör és vad csata,
    Melyben alul maradok vala,
    Mégis semmi ehhez nem fogható,
    Több jót akarva sem adható.

    Maradtál perceim csarnoka,
    Az érzéseknek hadnagya,
    Ha itt vagy érzem élni jó,
    S nem látomás gyötör
    Nem égiek adta jó,
    Csak egy megkésett szerelem
    Mely maradt ezer gyötrelem,
    De általad érzem mi oly´ jó,
    S hogy Te vagy…
    Ez semmihez nem fogható.

    Lehetnék új szerelmed hírnöke,
    Örömeid gyökere,
    Egy hang mely elkísér
    Amikor leszáll az éj…

    Lehetnék… érzem én,
    De az öröm csak vak remény.

    Az Idő most is közbeszólt,
    Kaszával virágot tarolt,
    Égetett erdőt, réteket,
    Kettévágta az életet…

    Álmokat feketére festett,
    Kőbe örök jeleket vésett.
    Minden, mi szép volt emlék maradt,
    Titokban őrzi a csókodat.

    Titokban őrzi a csillogást,
    S hogy nekem nem maradhat más
    Azért van, mert az élet mostoha,
    S belénk mart az Idő vas foga…

    De szárnyakat adott a szerelem,
    Két ölelés közt, hogy vagy nekem,
    S veled szállok most tova
    Oda, hol fájó lelkeknek van otthona.

    Hátrahagyom az éveket
    Megőrizve mi szép
    s jó volt nekem veled…
    s talán Neked… velem.

    Forrás: Lélektől lélekig