Mint a beteg, ki néha visszagondol
egészségére, s könnyez és nem érti,
úgy gondolok én vissza rossz soromból
az ifjúságra, lankadt lelkű férfi.
Jaj, az enyém volt-e a régi hársfa,
amelyre a vidéki éj aláfolyt –
s én voltam-e a lánynak útitársa,
cigányhaján ki hordott lila fátyolt?
Csak színezem tovább a régi hársfát,
és életemnek régi-régi társát,
mint a beteg, ki forró és fanyar
lázába édes képeket kavar,
és álmodik, hogy jár a dombok alján,
előtte a kutyája s bot a karján.
Forrás: MEK
Hódították ez országot
Derék, lelkes, úri szittyák,
Jóttevői szegény népnek:
Iskolában így tanítják.
De nem így volt ezer évig,
Munkás embert ág is húzta,
Egy-két ezer úr kötötte
Millió jobbágyát gúzsba.
Magyarország dús ország volt,
Van termése, kincse, vadja,
De amit a bús nép szerzett,
Víg uraság zsebre rakja.
Csak a gazdag, csak a zsarnok
Élt föl minden földi jókat.
Megláncolták, butították
A dolgozó milliókat.
Ma már a szívek bátrabbak,
Sápadtak a gyermek-orcák,
Ha összeszakad Ég és Föld,
Mégis más lesz Magyarország.
Ez az ország mindnyájunké,
Hol bilincset urak vernek:
Háborúra készüljön föl
Minden sápadt munkás-gyermek.
Van e földnek áldott Napja,
Pirosító levegője,
És ha lefogja az úr-had,
Munkával elvesszük tőle.
Föl, gyermekek, tanulásra,
Háborúra, egészségre.
Ti lesztek majd e rab ország
Megváltott és boldog népe.
Forrás: MEK
Mind ami volt: a bősz macska-hadak,
szerelmünk ágya meg a bogáncs-dívány,
orcánk a kútban, s a pecsételt járvány,
kedvesünk sörénye a kés alatt:
mind ami lét volt, lenni megmarad,
a csipkefák szerelmi hajzata,
fogalmaink: az ember és haza,
a sárga ló s a pegazus-fiak –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak kiterjed, kikel, mint a halikra,
a csillogást fájóvá szaporítja:
vadállat-fejjé nőnek a kövek,
ruhaszárítók: lengő égövek
osztják világgá ifjúságodat –
mind ami lét volt: lenni megmarad,
csak elburjánzik, dolgait leróván.
Fehér inged átível Európán.
Országút porával
érkeztem a házhoz,
ordasan leültem
anyám asztalához.
Fehér országúton
csak a szedret ettem,
magas déli fényben
attól émelyegtem.
Most fekszem a fűben,
diákságnak vége,
ettem, ittam, élek,
nem tudom mivégre.
Közel a szívemhez
magas csalán-erdők,
csípős tornyaikkal
felhőkig törekvők.
Kellene virulni,
de még csak busúlok,
az én idegeim
kifárasztott húrok.
Hagyjál Uramisten
pihenni füvekben,
legyek fekvő gyertya,
még ne gyújts meg engem.
Húsz évet betöltve
írtam negyvenötben,
még a vadcseresnye
piroslott fölöttem.
,
Szeretek olykor a tükörbe nézni,
A homlokomról elsimul a gond,
És a barázda, mit fehér kezével
A szenvedés halvány tündére vont.
A régi fény megint kigyúl szememben,
S mily káprázat kacérkodik velem:
Itt a tükörben ifjú lettem újra,
Tizennyolc évem újra meglelem.
Találkozunk egy régi, jó baráttal,
Akit nem láttunk évek óta, rég…
Nem ismerünk rá… más, jaj, más az arca,
Az ennen árnyékának látszanék.
De mit a zordon évek ráleheltek,
A köd, arcárul lassan oszladoz,
S szívünkbe minden visszatérő emlék
Egy-egy vonást a múltból visszahoz.
Végül olyannak látjuk, amilyen volt
A rózsaszínű álmok idején,
Mikor az élet csupa biztatás még
És csupa napsugár és csupa fény.
Így látom én is magam a tükörben,
Minden redő arcomról elsimult,
S ott áll előttem büszkén, mosolyogva
Az ifjúság, a bátorság, a múlt!
Igen, az ifjú, a merész, a gyöngéd,
Ki a tükörből most felém ragyog,
Ki csupa tűz és álmodó poézis
És üdeség – az ifjú én vagyok.
Tükör, hazug vagy! Oh, áldott hazugság,
Csodatévő, bűbájos balzsamír!
Hazug tükör, hazudj még többet arról,
Amit a szívem mindig visszasír!
Párizs, 1900
I
Kisasszony, adja ide a kisujját,
Ez a kisujj untig elég nekem,
Meg sem szorítom, ajkam sem tapad rá,
Rajt nyugtatom csak bús tekintetem.
Nézem az ujját szomorú szememmel,
Melyből a bánat könnye permetez,
Mióta én is erkölcsösen élek,
Egyetlenegy szórakozásom ez.
II
Majd ha egyszer életemnek
A doktorok véget vetnek.
Majd ha egyszer meghalok
S többé nem járok gyalog,
Hanem négy fekete lóval,
Veterán-muzsika-szóval,
Népeknek az ezrivel
Kísérnek a sírba el,
Majd ha elzár sírom odva,
Beismerem megnyugodva,
Hogy csak annak szép a lét,
Aki erkölcsösen élt.
Annak útján nincsen kétség,
Zűrzavar vagy bősz sötétség,
Mert világít a morál,
Mint a faggyú-gyertyaszál.
Aki élt erkölcsös éltet,
Holta után is remélhet,
Az a mennyországba jut
S üdvözülhet, hogyha tud.
Oh, hajolj meg szív és elme,
Szép az erkölcs győzedelme,
És azt édes istenünk,
Add meg, kérlek, minekünk.
III
Az édes ifjúságot eltemettem
És a koporsón ott feküdt a lantom,
Volt gyászkíséret… sok, sok jó barátom
És töméntelen koszorú a hanton.
Volt gyászbeszéd, lendületes szavalat
És nagyhatású gyászoló karének.
Az édes ifjúságot sírba tettük
És szomorúan hagytuk ott, mi vének.
A sírkövéhez jött egy csöndes ember,
Hogy emlékét arany-betűkbe vésse…
Mi haszna van szegény halottnak abból,
Hogy elsőrendű volt a temetése?
Mikor a régi templom szürke tornyán,
Félelmesen, homályosan, mogorván,
A toronyóra éjfelet mutat,
Kik eddig mozdulatlanul nyugodtak,
Életre kelnek sorba a halottak,
Félbeszakítják síri álmukat.
A sír öléből mindannyi kilebben,
A hölgyközönség estély-öltözetben,
A sok gavallér frakkban kurizál,
Susog a fűz, a tücskök muzsikálnak,
Hölgyek, urak a négyeshez fölállnak,
És kakasszóig vígan áll a bál.
Egyetlenegy sír áll komor-nyugodtan,
Az édes ifjúságom nyugszik ottan,
És nem zavarja álmát semmisem,
Sírját az ásó mélyre, mélyre ásta,
Az ifjúságnak nincs feltámadása,
Nem jár haza még kísérteni sem.
