Címke: igazság

  • Szécsi Margit: Káin és Ábel

    Rege mondja róluk szent vadregény:
    Káin csupa füst, Ábel csupa fény.
    Régi rege, új is,
    régtől tudott –
    Káin ma is él,
    Ábel halott.

    A szíved üres,
    a szádban halál,
    a kezedben megfullad a madár.
    A füstöd rühes,
    a porban mohog,
    de égre van írva,
    hogy Ábel halott.

    Kontár vagy!
    Így vagy elvetemült –
    de Ábel egy fűszálon is hegedült,
    s a zengésen örökkön rajtaüt a bot.
    Sújtott vala Káin –
    s Ábel halott.

    Tűz fészke a szívünk,
    vesztünk az erőnk,
    mert gyűlöli Káin
    s áhítja e főt.
    Vagyunk áldozók
    s áldozatok,
    s a bárányszín lángban
    Káin vakog.

    Az orcád hazug,
    patyolatod vitás,
    a zsebedben alku
    és brutalitás.
    Egyremegy: gumibot,
    pásztori bot –
    a nép, aki eltűr,
    veszteni fog.

    A borda betört,
    a vér kiomlott,
    fehér álarcban
    a nappali hold.
    Nap süt, sivatag,
    megőszül a zöld –
    Káin ma is él,
    Ábel örök.


  • Szécsi Margit: Ballada

    Tumultus, tömény emberevés!
    Szerencse-lovak barbár ügetése!
    Arany patátok józan kopogása
    csituljon, s ti jól megszerkesztett
    üzletpapírok, repedjetek szét,
    mi közöm hozzátok, bánom is én:
    Bábel tornya fölépül vagy nem épül –
    csontjaimból is emelek tornyot annak,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Csak ez az ember fontos, teste
    piros udvaraiban az éneklő madár,
    a sas, aki testvér-szárnyat növeszt,
    kiáltván, hogy röpüljünk! Ó volt,
    úgy volt: a Hatszárnyú Relju
    ereje is kevés volt, ó kellett végül
    a rokon tollak sötét fedezéke –
    hát ő a nyomort vette feleségül.

    Mert cipeltem én Nana-i szitkokat,
    kéjlakok köré árván a sódert
    s árvábban az igék nehezékét,
    de puha ágyacskákban nőttek a múzsák,
    a hölgyikék, s fejükön viselték
    tollas kalapnak a költészetet –
    ó, szeresd őket halálra! s azután:
    te irtóztató luxus megteremtője,
    eszmények fényűzője, hűség angyala, gyere,
    gyere, fűtsük be a szobát,
    főzzünk három szívre ebédet,
    mi egymásnak maradtunk örökségül,
    évszázadok elmaradt csókja csattant,
    mikor a nyomort vetted feleségül.

    A szerelmet csak ritka, drága pillanatokban
    muzsikáltassuk, mint a gitárt, a nóniusz-nyakú gitárt,
    mert nem szelídek a mi örömeink,
    késsel ütünk mi egymásra, és vigadunk,
    borosan vigadunk, lefenségezzük egymást,
    legyalázzuk egymást, de mint a királyok,
    mert kell káromkodni, mert el-nem-adott
    testünkből, vérünkből – tiszta Egymásból
    akarunk létezni – s hogyan valljuk be végül:
    nem csinált házat, csak Művet az,
    aki a nyomort vette feleségül.

    Élet, betegség, keserűség, tehetetlen
    egymásra-vicsorgás, eres kezem megfagy,
    a Vanderbilt-lánnyal nem versenyezem
    eleganciában, kocsim nincs: arany sárkányon,
    villamoson hozom a karácsonyfát,
    élő fád vagyok, melegedni feküdj körém,
    dolgozzunk, szerelmem, s panaszkodjunk,
    úgy panaszkodjunk, mint az oroszlánok,
    mert a szívem bele nem békül,
    hogy csak magammal fizethetek Neked,
    aki a nyomort vetted feleségül.



  • Baranyi Ferenc: KIFOSZTVA

    Elvették tőlem a Himnuszt,
    csak mert elénekelték.

    Torkukkal beszennyezték.

    Elvették magyarságomat,
    mert maguk magyarnak mondták.
    S ha ők a magyarok:
    a török meg az osztrák.

    Elvették játszó kedvemet,
    mert silány alakításért
    követelték a tapsot.
    Aminthogy a tetszés jelének vették,
    ha a közönség szisszent, felmorajlott.

    Elvették az életemet,
    mert ifjúságom szép sólyommadarára
    rút kányák bélyegét sütötték,
    miközben füstifecskének hazudták
    a maguk egerésző ölyvét.

    Most itt állok az ország ajtajában,
    hol valaha kopogtatnom se kellett,
    állok a küszöbön, semmit sem érzek,
    mert elfeledtették velem, hogyan kell
    megörülni a hazaérkezésnek.


    🕊️

  • Baranyi Ferenc: A király meztelen

    Ocsúdjatok: a király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a csattogó fogak szuvasak egytől egyig.

    Ocsúdjatok, térjetek magatokhoz!
    Nem bölcsebbek, nem tehetségesebbek,
    és főképpen nem tisztességesebbek
    nálunk a minket halkra szégyenítők,
    kiknek szavától úgy megcsöndesedtünk,
    mint őseink ispánok vesszejétől.

    Ocsúdjatok. E kígyó-bűvöletben
    nagystílű blöffölök sok zagyvaságát
    saját mércénkké kezdtük tenni titkon
    s közepes glosszáit a Főítésznek
    lassan mi is tanulmány-számba vettük …

    Higgyétek el, sosem anakronizmus,
    ha a költő az egyenes kaszák
    igazával suhint: kifent, egy-élű szóval.

    Ocsúdjatok! A király meztelen!
    A sárkány hét fejében hét deka agyvelő sincs,
    s a fogai? Szúvasak egytől egyig!

    Szent György lovagra várnunk fölösleges, hiszen
    mi is elbírunk vele puszta kézzel,
    csupán a ráülepedett ércpor-legendát
    kellene még letüsszenteni róla
    egészséges, már jó paraszttüdővel.

  • Heltai Jenő: Szabadság

    (1945. május 1.)

    Tudd meg: szabad csak az, akit
    Szó nem butít, fény nem vakít,
    Se rang, se kincs nem veszteget meg,
    Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
    A látszatot lenézi, meg nem óvja,
    Nincs letagadni, titkolni valója.

    Tudd meg: szabad csak az, kinek
    Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
    Aki üres jelszókat nem visít,
    Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
    Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
    Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

    Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
    Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
    Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre,
    S embernek nézi azt is, aki pőre.

    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Ha neve nincs is, mégis valaki,
    Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
    Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
    Van mindene, ha nincs is semmije,
    Mert nem szorul rá soha senkire.

    Nem áll szemére húzott vaskalappal,
    Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
    Vállalja azt, amit jó társa vállal,
    És győzi szívvel, győzi vállal,
    Helyét megállja mindég, mindenütt,
    Többször cirógat, mint ahányszor üt,
    De megmutatja olykor, hogy van ökle…
    Szabad akar maradni mindörökre.

    Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
    Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
    Tudd meg: szabad csak az, aki
    Oly áhítattal mondja ki,
    Mint istenének szent nevét a jó pap.

    Szabad csak az, kit nem rettent a holnap,
    Inség, veszély, kín meg nem tántorít,
    És lelki béklyó többé nem szorít.
    Hiába őrzi porkoláb s lakat,
    Az sose rab, ki lélekben szabad.

    Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
    Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
    Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
    Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

    Ott van csupán, ahol szavát megértve
    Meghalni tudnak s élni mernek érte.
    De nem azért dúlt érte harc,
    Hogy azt csináld, amit akarsz,
    S mindazt, miért más robotolt,
    Magad javára letarold,
    Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

    A szabadság nem perzsavásár.
    Nem a te árud. Milliók kincse az,
    Mint a reménység, napsugár, tavasz,
    Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
    Ráönti illatát a szomjazó világra,
    Hogy abból jótestvéri jusson
    Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

    Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
    Nincs még szabadság, éget még a seb.
    Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
    Te sem vagy még szabad, te is csak gyáva rab vagy.

  • Heltai Jenő: Egeres

    Toloncház, 1944. november

    Ez itt a híres Egeres.
    (Nem olyan úri fogda, mint a Markó,)
    És benne ülök én, örök csavargó,
    Edzett, kipróbált alperes.

    Mindég a vesztő oldalon!
    Szidalmazottan, vádoltan, pörölten,
    Holott nem csaltam, még csak nem is öltem,
    Számomra nem volt irgalom.

    Jött négy pribék, négy fegyveres,
    Géppisztolyát a mellemnek szegezte.
    Esett az eső… ólmos, őszi este…
    Várt már a híres Egeres.

    Itt ülök a fagyos kövön.
    S velem vagy száz gyanús magyar, meg ócska
    Kültelki jassz és meghajszolt zsidócska,
    De az is ember, nemcsak ön,

    Ön, gyáva gyászvitéz, akit
    Veszett vagányok vállalnak vezérnek,
    Urak lakája, korcs, vidéki véreb!
    Nem önnek kéne ülni itt?

    Mikor nagy hangon szónokol,
    Ünnepli önt sok rúzsosajkú nemtő,
    Rongy hősködő, megkergült hazamentő,
    Labanc… De ördög és pokol,

    Ez a magyar? Jaj, szörnyű kép!
    Ez a magyar, kit balsorsában isten
    Megáldjon, védő karral megsegítsen,
    Mert megbűnhödte már e nép?

    Sötét jövendő! Oly sivár,
    Mint ez a zsúfolt, mocskos, néma kripta.
    Utódait hol buzgón szaporítja
    Tetű, poloska, svábbogár.

    Én mást tanultam, mást tudok.
    Hát ez Petőfi, ez Kossuth hazája?
    Szégyenbe fúlt. Sarat köptek ma rá a
    Bitang, lepénzelt hazugok.

    Ez a magyar? Szegény magyar.
    Miattad hull a könnyem, mint a zápor,
    Hazád miatt, bölcsőd miatt, mely ápol,
    Sírod miatt, mely eltakar.

    Szegény hazád ma elmerül,
    Megfojtja szenny, kín, szolgaság hinárja.
    Ki hallgatott a költő Szózatára?
    „Légy híve rendületlenül!”

    Itt ülök a fagyos kövön,
    Öreg tolonc a híres Egeresben,
    Volt magyar író… ej, mit emlegessem?
    Megérdemeltem. Köszönöm.

  • Heltai Jenő: Ars poetica

    Költő, ne légy szemérmes!
    Az első sorba állj.
    Ne várj, míg valaki kérdez.
    Ordítsd ki, hogy mi fáj.

    A szíved tedd tenyeredre
    S akárhogy bánt a fagy,
    Pőrére meztelenedj le,
    Mutasd meg, hogy ki vagy.

    Ne várj, míg valaki kérdez.
    S torkodba fojtja a szót.
    Azért se fogd be a szádat,
    Üvöltsd, mint tíz Behemót.

    Ne törődj a ronda tömeggel,
    Ha mérge szívenharap,
    Éjből fakad a reggel,
    Homályból kel föl a nap.

    Keményen állj, sose dőlj meg,
    S bármily keserű a kehely,
    Fenékig ürítsd ki, dögölj meg,
    De holtig énekelj!

  • Illyés Gyula: Költők egymás közt

    Nem lehet tisztességes ember,
    ki a versírást abbahagyja.
    Az igazmondást hagyja abba.

    A nem-hazúdást, nem-csalást
    hagyja abba az ilyen ember.
    Így állunk, öcsém, bizony evvel.

    A sorssal se mégy semmire
    viták haragos érve nélkül.
    S ha költő hallgat, belekékül,

    mint kinek fogy a levegője
    s vele sápadnak mind, zihálva,
    kiknek ő volna nyíló szája.

    Különös bibliát-idéző
    ragály! – De birodalmak estek,
    nem kapva lélekzetnyi verset.

    Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
    kik nem adják ki igazunkat –
    rászolgálnak, ha belefulnak!

  • Várnai Zseni: Bántanak anyám

    Mily régen volt, hogy szívedhez simultam panaszra,
    ha bántottak vásott nagyobbak,
    kicsinyke gyöngét, engem,
    tavaszi, gyöngyöző könnyzáport harmatoztam,
    mily jó is volt akkor karodba menekednem:
    Bántanak, Anyám!

    Te vidámra simogattál, és derűsre derítettél,
    mert tudtad, hogy jó vagyok,
    és elosztom a falat kenyerem,
    s hogy sírok a kutyáért is, ha megdobálják a rosszak,
    tudtad, hogy aki megüt, azt vissza nem verem,
    ha bántanak, Anyám!

    Most hűséges, igaz tanúm lehetsz a világban,
    mert újra csak megűznek
    a szívtelen, gonosz nagyobbak,
    halálig hajszolnak, és lelkem díszeit tépik,
    mint erdei ordasok, csattogva acsarkodnak:
    bántanak, Anyám!

    Hallod-e kiáltásom az irdatlan rengetegben?!
    már nem szólok szelíden,
    gyöngén és megriadva,
    de csordult haraggal, mint lángoló angyal,
    vértezve páncélos, fénylő igazamba:
    bántanak, Anyám!

    Mert új évek emlője csurgatta tejét ereimbe,
    vad, táltos esztendők
    tűztejét szívta a gyermek,
    oly hasztalan a könny, ha bántanak, Anyám,
    én nem sírok többé, én visszaütök, ha vernek,
    ha bántanak, Anyám!

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu