Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Szeretném – azért, hogy te is nézd
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szivedet.
Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!
Forrás: Szívzuhogás
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.
Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: Szívzuhogás
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet” –
Szeretlek azóta,
hogy megismertelek,
azóta, mióta
hétre hét, napra nap
év negyvennegyedik,
jött úgy, hogy észre
a ráncaim veszik… csak
hogy vagyok általad
estétől reggelig
titkosan gazdagabb –
Életeddel telik
annyira életem,
hogy – enyém vagy tied? –
el-elcserélhetem.
Hogy így elevenen
én neked lehetek
lelket föltámasztó
lét-újító verem –
Ifjan és öregen
sose volt kezdetek
óta szerettelek –
e földi rögökön
Szeretlek, kedvesem,
keres képzeletem
szomjasan odafönn,
odatúl is neked
s nekem közös helyet…
Nem lehet tisztességes ember,
ki a versírást abbahagyja.
Az igazmondást hagyja abba.
A nem-hazúdást, nem-csalást
hagyja abba az ilyen ember.
Így állunk, öcsém, bizony evvel.
A sorssal se mégy semmire
viták haragos érve nélkül.
S ha költő hallgat, belekékül,
mint kinek fogy a levegője
s vele sápadnak mind, zihálva,
kiknek ő volna nyíló szája.
Különös bibliát-idéző
ragály! – De birodalmak estek,
nem kapva lélekzetnyi verset.
Szörnyű. De – zengve bárhogy – költők,
kik nem adják ki igazunkat –
rászolgálnak, ha belefulnak!
És amidőn elkezdtem haldokolni
és föltéptem az inget mellemen
s vénen is anyámszülte meztelen
hányódtam (pfuj!) s nem tudtam csak habogni,
mert szem vakult, fog lazult s hullt s a fülben
siketedés tenger-moraja kélt
s szívemet is – még egy kis melegért –
kitakartam s végleg megszégyenültem:
ki volt velem? S ki lesz? Hisz mind nagyobb csak
kiszolgáltatottságunk a hiú vigasznak,
hogy van menekvés… (a szerelem!) – Igaz
asszonyunk most választódik ki; az,
ki oly türelemmel mossa le szennyünk,
mint az az első, kitől megszülettünk!
Ady és Móricz, Babits, Kosztolányi
s ti többiek, ti hamar elindultak,
jó volna ma is mögöttetek állni,
beh jó volna megmaradnunk fiúknak.
Próbája nem volt ilyen még e népnek
s terhe azoknak, kiktől a szót várja –
Mily gyerek-pokol jutott csak ki néktek
és milyen nehéz minekünk a várta!
Beh korán vágja itt a sors a sarjat
s a jó szálfákat le beh korán dönti
engedve szabad utat a viharnak –
Kegyelem nekik, kik törten elesnek
s irgalom, akik merészelnek nőni
a nyomotokban föl a vak egeknek!
Körülvettelek, ahogyan
ezer karjával a világ,
féltve, becézve, nyugtalan,
ahogy a víz, a lég, a fák.
De nem nyugszik most sem a vágy,
hogy megláncol, hogy megfogan,
betölti tested otthonát
és szíved alatt társa van.
Átszállunk majd nyomtalanul
rajtad és benned; lekonyul
a szolgaságba szép fejed,
de mint ág, ha terhét veti,
megint a menny ég kell neki,
mert ami él, csak – átmenet!
