Férgével, savával a szorgos
föld, az anyaföld, a meleg,
lemossa rólam testemet,
leszed rólam mindent, mi mocskos.
Kitörölve a szemüreg,
a csigolyák, a bordák sorra.
Mint anyámtól hajdan, topogva
várom ünnepi ingemet.
Mert áldozás lesz! Tegnap gyóntam!
Gábriel csöndít a toronyban
és maga Jézus mond misét!
Fussunk; nehogy egy utcasarkon
egy kósza vétek nyakonkapjon
mielőtt befogad az ég.
Forrás: Magyar Kurír
Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.
Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt, nálad is jobban,
a csitítót, feledtetőt.
Már mint a messze csillagok
úgy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.
Forrás: MEK
A szenvedély, mely a mulandó izmot
vaspántként kapcsolta csontunk köré,
hogy megízlelvén őrizzük a titkot:
egy pillanatra sorsunk istené,
a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek,
az éj, a kéj már senkié.
Heverünk torzan, mint a páros szobrok,
ha tömbjüket az idő széttöré.
De jönnek majd új közös kapcsok, láncok,
megtartóbbak, mint minden karolás:
futnak arcomon, arcodon a ráncok,
s majd fonalai őszülő hajaknak
tanítják, mi az összetartozás,
amelyet ketté Isten nem szakaszthat.
Forrás: Szívzuhogás
Ujjaim tudtak igazán
mosolyogni, a melleden,
bizakodni, a tenyeredben,
hálálkodni a hátadon.
Ők tudtak megszüntetni engem,
gőgömnek és gyanúmnak foglyát,
hogy még egyszer kísérletül
világraszülessünk ikernek.
Voltak szavak,
tekintetek, föllélekzések,
tették eléd múltam, jövendőm.
De a jelent, a szívemet
ők adták át cserébe tisztán,
ujjaim, leghűbb szövetségeseim
megnemesülve arcodon.
Forrás: Szívzuhogás
Mennyi ég! Mennyi kék! Zöld! Mennyi
Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!
Szeretném – azért, hogy te is nézd
szemembe tenni szemedet.
Magányba zár, fojt, fáj a szépség,
ha nem együtt látom veled.
Nem érzed, amit én, – ez is fáj;
semmi se jó már nélküled.
Szeretném a szívembe tenni
lüktető, élő szivedet.
Mennyi szín! Nem tudok betelni.
Mekkora távlat! Mennyi fény!
Szeretném, szeretném, ha lennél
tetőtől talpig én!
Forrás: Szívzuhogás
Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.
Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.
Forrás: Szívzuhogás
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Reádcsapódnék mint a harmat,
Mint folyóvíz átfolynék rajtad,
Gondolataim lágy szellőjét
Két kezeden megérezhetnéd.
Kezem úgy simul, mint hű állat,
Pilláim alá takarnálak,
Fektetnélek szép egem alá és
Jövendőm gyönyörű rétjére.
Hogy mondjam el? Midőn karodban
Legeslegelőször aludtam,
Álmomban gyerekkorom társa
Egy kis kutya nyalt a fülembe.
Búvok melléd s karolván védlek,
Győzelmi zászlómnak tűznélek;
Mint egykor anyámnak térdére
S borulnék úgy is rád, mint sírra.
Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet” –
Szeretlek azóta,
hogy megismertelek,
azóta, mióta
hétre hét, napra nap
év negyvennegyedik,
jött úgy, hogy észre
a ráncaim veszik… csak
hogy vagyok általad
estétől reggelig
titkosan gazdagabb –
Életeddel telik
annyira életem,
hogy – enyém vagy tied? –
el-elcserélhetem.
Hogy így elevenen
én neked lehetek
lelket föltámasztó
lét-újító verem –
Ifjan és öregen
sose volt kezdetek
óta szerettelek –
e földi rögökön
Szeretlek, kedvesem,
keres képzeletem
szomjasan odafönn,
odatúl is neked
s nekem közös helyet…
