Címke: ima

  • Jókai Anna – Apokrif imák ~ alkalmakra

    Reggel

    ma még minden megtörténhet
    ami tegnap sem történt meg
    most még jövő ami estére a múlt
    kecsegtet a jelen teli van a pult
    most még gyúrható ami estére bekövül
    kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
    Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
    tegnapi tudatlan: talán ma megértem

    Délben

    amit elkezdtem, be kell azt fejezni
    amit tanultam, ki kell azt fejezni
    ami téveszme, le kell azt fejezni
    csak el ne siessük
    csak le ne késsük

    Este

    most már odaát várnak
    nyílnak-kattannak a zárak
    hét ajtó hét küszöbén
    merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
    szomorú, szomorú ami lett
    elszakadt, elszaladt az a tett

    Forrás: FB – Szeretem a verseket

  • Füst Milán: Zsoltár

    Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
    Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
    Megadod majd, megadod máskor…

    Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
    S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
    Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
    S Feléd tárom ki két karom…

    S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
    Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
    Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
    S már lázas felhőid közt sincs lakásod
    S hiába várom onnan késő jeladásod?…

    Ki teremtettél s megátkoztál,
    Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
    Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
    Néma lettem én s a szívem nem talál.

    De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
    S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
    S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
    Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
    Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
    Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
    Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
    …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
    És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
    Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
    S feledjem el, hogy nem találtalak…
    Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ratkó József: Segítsd a királyt!

    (III. felvonás, 7. jelenet – István imája)

    István:

    Lélek szól velem?
    Ne hagyj kápráznom, Isten!
    Felítál engem sújtoló kezedre?
    Szólj békességet, küldj vigasztalást!
    Te kezedben van élet és halál.
    Bölcsőnek, sírnak keskeny köze van.
    Bár ezt a vént sokáig hagytad élni,
    pedig pogány volt.

    Te tudod, Uram,
    tiéd a tanács és az értelem!
    Megháborodtak csontjaid, atyácska,
    mintha feltúrták volna gyors kezek.
    Talán ha tolvaj mívelkedik így,
    s fújó vadkan, ha ölőjét ledönti.
    De az hörögve szaggat és tapos,
    s beléfal emberébe, szürcsöli!

    Ne hagyd látnom a múltakat, Uram!
    Jó reggelt, Isten! – inkább jó napot!
    Világ födelét fölnyitottad immár,
    s fényed özönlik, nyitnak csodáid is –
    szellő bókol, madár ujjongva szólal,
    minden teremtett lélek, lelkes állat,
    a millió fű mind, s külön-külön,
    az érzéketlen kő is megragyog.

    Édességét, jó ízeit a létnek
    hatalmas karral terjeszted közöttünk.
    Dicséret érte!

    Embertől nyugodt vagy?
    Törődsz velünk? – három halál ma is.
    Kettő rajtam, s a harmadik tiéd.
    S vajh, szerte mennyi – számon tartod-e?

    Be sok halált ítéltem a nevedben,
    be sok halállal intettél pedig!
    A hit vezérelt, nem Te – már tudom,
    s az én bűnöm, hogy nem értettelek.

    Zúgó zápornak Te, ki utat osztasz,
    hogy gyenge fűnek jövését kihozza,
    engem ekképpen miért nem segítesz?
    Vagy bűneimmel kötöztél magadhoz?
    Rám nehezedtél, útaim elálltad!
    Jóságomat is megtorlod, Uram!

    Te, aki látást követelsz a vaktól,
    s a lábavesztett embertől, hogy járjon,
    s imára fogja kezét a kezetlen,
    Uram, ne kérd azt, ami lehetetlen!
    Aki most tanul, tanúnak ne hívd!
    A hír, ha vak, akkor csak bajt okoz.

    Rosszul mérted fel, Uram, az én erőmet!
    Málhádat tovább nem tudom cipelni.
    Nincsenek immár csak halottaim!

    Lenni nem kezdett, s véghetetlen Úr,
    ki markoddal megmérsz minden vizeket,
    s araszoddal az egeket beéred,
    ki haragodnak egy leheletével
    világot fújsz el, csillagot kioltasz,
    s föld megindul, hegyek hanyatlanak
    egy intésedre, Uram – égig érő
    s hatalmaskodó népeket elejtesz,
    míg virágoznak választottaid –

    Vigyázz reánk, hogy álljunk meg a hitben,
    segíteni ne vesztegelj nekünk,
    s hogy el ne esnénk: óvjad lábainkat!
    Tanítsd meg, akik ellenünk uszulnak,
    és földeinket elcsipegetik,
    és sóvárognak falvaink iránt,
    és kiírtanák szülötte-szavunkat,
    hahogy dicsérni tégedet ne tudjunk,
    és minden módon ártani akarnak,
    tanítsd meg őket, Uram, haragodra!

    S intsd meg, akik a szent munkát segélik,
    s hitre hajtott népedet pásztorolják –
    örök hálát hogy tőled várjanak –,
    mert igen gőgösek immár,
    mintha ők adták volna e földet is alánk!

    Juttasd eszükbe, ki vagy Te, Uram,
    s kicsodák ők!
    És tedd, hogy ne legyünk
    gyalázatja a szomszéd nemzeteknek,
    ne legyünk csúfja és játékai,
    s messzire való maradékaink
    rút járom alá ne vetessenek!

    Ámen.

  • Harcos Katalin: Asszonyi fohász

    Ó Uram, te mindent megbocsátó!
    Tudom, vétkem égbekiáltó,
    mert élek bűnök közt, eltemetve,
    de nézz le gyarló gyermekedre!

    Csak a jóra és szépre vágyok,
    és lásd, Uram, most hozzád kiáltok.
    A szerelmemre nincsen mentség,
    de Tőled kaptam ezt a szerencsét,
    hogy rám talált, akinek rabja lettem.
    Ne ítélj hát szigorún felettem!

    Csak szeretet a bűnöm, semmi más.
    Csak a tőled kapott kívánás,
    a boldogságra vágyó női lélek,
    csak a szép, szerelmes remények.

    Csupán az, hogy lelkem feléledt,
    és testem szívemmel együtt övé lett…
    Hogy szeretem őszintén, önfeledten,
    szent tűzben égő, tiszta hevületben.

    Soha nem nézek jobbra-balra,
    nem vágyom csalóka diadalra,
    sem öncélú gyönyörökre, kéjre,
    csak őt boldoggá tevő szenvedélyre.

    Csak adni, és nem kapni vágyok,
    de lásd, megbocsátásért kiáltok.
    Uram, Te adtál női lelket,
    ami szomjazza a szerelmet,
    s vele testet, örömre készet,
    amíg el nem veszi az enyészet.

    Akaratot is, hogy ellenálljak
    száz kísértésnek, ezernyi vágynak,
    de képességet is, hogy szeressek,
    s miatta – látod – bűnbe essek…

    Uram, segíts, hogy amíg élek
    ne ejtsenek rabul más szenvedélyek,
    de őt, engedd boldoggá tennem!
    Aztán helyette is ítélj felettem.

  • Peterdi Pál: Miatyánk

    Mi Atyánk, vagy a mennyekben?
    Mert mondják így is, mondják úgy is.
    Egy időben azt tanították: Isten az egész világ ura és a mi mennyei atyánk,
    és én mondtam: Hiszek egy Istenben!
    Aztán más időben, mást tanítottak.
    De én most mégis hozzád fordulok, Uram.
    Fedetlen fővel és pucér lélekkel,
    mert bajban vagyok és… és, Uram, én félek.

    Itt azt mondják, Te hat nap alatt teremtetted a világot,
    ott azt mondják, hogy úgy is néz ki.
    De ebben azért nincs igazuk,
    mert akár így, akár úgy, azért ez a világ ki van találva!

    Az első napon mondád: Legyen világosság!
    És lőn világosság.
    És a hatodik napon mondád: Legyen ember!
    És lőn ember.
    És az a mi nagy szerencsénk,
    hogy akkor még nem találták ki az ötnapos munkahetet.

    Megalkottad az embert, egy nap alatt.
    Hiába mondják, hogy olyan is – azért ez nem csekélység.
    És ezt az embert most, Uram, el akarják pusztítani.
    Nem a világot, nem a fényt, nem a vizet, a fát, a napot –
    csak az embert.
    De mit ér a világ, a fény, a víz, a fa, mit ér a nap, ha nincs hozzá ember?

    Uram, itt valami hallatlan disznóság folyik,
    itt visszaélnek a Te neveddel,
    itt Istent játszik néhány szélhámos –
    a Te tudtod és a mi beleegyezésünk nélkül.
    Hiszen Tiéd az ország, a hatalom, és a dicsőség…
    Uram, én félek.

    Mi lesz velünk?
    Mi lesz velem és mi lesz Veled?
    Mert azért – bocsáss meg – ebben a „buliban” valamennyien együtt vagyunk.
    Ha nincs beosztott, nincs főnök;
    ha nincs tanítvány, nincs mester;
    ha nincs ember, nincs Isten.
    Uram, én félek.

    Mondd, nem tudnál valamit csinálni?
    Mert Te nem a rombolás Istene vagy,
    hiszen mondottad: „Bontsátok le a templomot,
    és én harmadnapra fölépítem azt.”

    Na jó, hát ez mondjuk így, egy kicsit túlzás.
    Három nap alatt az osztrákok sem építenek fel egy hotelt.
    De Uram, ne engedd, hogy elbontsák!
    Mert hiába marad meg a templom, ha nincs, aki imádkozzék.
    Hiába a bor, ha nincs, ki megigya.
    Hiába a mező, ha nincs, aki megművelje.
    És nem azért alkottál Te embert csókból és sárból,
    könnyből és napsugárból,
    hogy ne maradjon más belőle, csak egy árnyék a bunker falán.
    Uram, én félek.

    Nézd: marokra fogom a szívemet és felemelem Hozzád.
    A dolgok megmaradnak, de…
    nekem nincs már vágyam a dolgok iránt.

    Nézd: én már nem a volánt akarom megfogni,
    csak az édesanyám kezét.
    Én már nem akarok térbe vetített televíziót,
    csak az unokáimat szeretném.
    És olyan sok ez, Uram?

    Ki segíthetne, ha nem Te, aki élsz, és uralkodol –
    míg van, ki felett…
    Szóval remélem, hogy most, és mindörökké.
    Ámen.

  • Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

    Az Úristen őriz engem
    mert az ő zászlóját zengem,

    Ő az Áldás, Ő a Béke,
    nem a harcok istensége.

    Ő nem az a véres Isten:
    az a véres Isten nincsen.

    Kard ha csörren, vér ha csobban,
    csak az ember vétkes abban.

    Az Úristen örök áldás,
    csíra, élet és virágzás.

    Nagy, süket és szent nyugalma
    háborúnkat meg se hallja.

    Csöndes ő, míg mi viharzunk,
    békéjét nem bántja harcunk:

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő országát zengem.

    Az Ő országát, a Békét,
    harcainkra süketségét.

    Néha átokkal panaszlom,
    de Ő így szól: „Nem haragszom!”

    Néha rángatom, cibálom –
    tudja, hogy csak Őt kívánom.

    Az is kedvesebb számára,
    mint a közömbös imája.

    Az Úristen őriz engem,
    mert az Ő zászlóját zengem.

    Hogy daloljak más éneket,
    mint amit Ő ajkamra tett?

    Tőle, Hozzá minden átkom:
    hang vagyok az Ő szájában.

    Lázas hang talán magában:
    kell a szent Harmóniában.

    S kell, hogy az Úr áldja, védje,
    aki azt énekli: Béke.

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

    🎵 Mezei Mária előadásában – YouTube

  • Babits Mihály: Miatyánk

    (1914 — egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült)

    Miatyánk, ki vagy a mennyekben,
    harcokban, bűnökben, szennyekben,
    rád tekint árva világod:
    a te neved megszenteltessék,
    a te legszebb neved: Békesség!
    Jöjjön el a te országod.

    Véres a földünk, háború van,
    kezed sujtását sejtjük, Uram,
    s mondjuk, de nyögve, szomorúan —
    add, hogy mondhassuk könnyebben —:
    Legyen meg a te akaratod!
    Mint angyalok mondják mennyekben.

    Előtted, Uram, a hon java,
    s hulljon a lomb, csak éljen a fa:
    de vajon a legkisebb lombot
    nem őrzi-e atyai gondod?
    Nem leng-e az utolsó fürtön is,
    áldva miképpen mennyekben,
    azonképpen itt a földön is?

    Megráztál, nem lehet szörnyebben,
    mármost ami fánkon megmaradt,
    őrizd meg őszig a bús galyat:
    mindennapi kenyerünket add
    meg nekünk ma, és gyermekeinket
    növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
    ma vérbe csúszik meg — értük az!

    Bocsásd meg a mi bűneinket,
    miképpen mi is megbocsátunk
    ellenünk vétetteknek: a gaz
    tied, büntetni; mienk csak az,
    hogy védelmezzük a mieinket!

    És ne vigy a kísértetbe minket,
    hogy ártatlanságunk tudatát,
    mint drága páncélos inget,
    őrizzük meg bár véresen,
    hogy át ne hasadjon sohasem.

    Jaj, aki ellenünk mozdul:
    megvívunk, készen, bármi csatát,
    de szabadíts meg a gonosztul,
    mert tiéd az ország,
    kezedbe tette le sorsát,
    s te vagy a legnagyobb erősség:
    ki neveden buzdul,
    bármennyit küzd és vérez,
    előbb vagy utóbb övé lesz
    a hatalom és a dicsőség!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Nagy László – Himnusz minden időben

    Te szivárvány-szemöldökű,
    Napvilág lánya, lángölű,
    dárdának gyémánt-köszörű,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Te fülemülék pásztora,
    sugarak déli lantosa,
    legelső márvány-palota,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Siralomvölgyi datolya,
    festmények rejtett mosolya,
    templomon arany-kupola,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Díjra korbácsolt versenyló,
    lázadásokban lobogó,
    csillag, dutyiba pillantó,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Harctéri sebek doktora,
    hazátlanoknak otthona,
    mézes bor, édes babona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Piaci csarnok álmosa,
    nyomorúságnak táncosa,
    Szilveszter-éji harsona,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Béta-sugárban reszkető,
    sok-fejű kölyket elvető,
    tengerek habján csörtető,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Minden időben ismerős,
    mindig reménnyel viselős,
    bájokkal isteni erős,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Öröktől belémkaroló,
    vánkosra velem hajoló,
    varjakat döggé daloló,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Iszonyattól ha szédülök,
    ha a pimaszság rámdönög,
    önmagammal ha küzdök,
    gyönyörűm, te segíts engem!

    Jog hogyha van: az én jogom,
    enyém itt minden hatalom,
    fölveszem kardom, sisakom!
    Gyönyörűm, te segíts engem!

    Felragyog az én udvarom,
    megdicsőül a vér s korom,
    galambok búgnak vállamon,
    gyönyörűm, ha segítsz engem!

    Forrás: Szívzuhogás

  • József Attila – Áldalak búval, vigalommal

    Áldalak búval, vigalommal,
    féltelek szeretnivalómmal,
    őrizlek kérő tenyerekkel:
    búzaföldekkel, fellegekkel.

    Topogásod muzsikás romlás,
    falam ellened örök omlás,
    düledék-árnyán ringatózom,
    leheletedbe burkolózom.

    Mindegy szeretsz-e, nem szeretsz-e,
    szívemhez szívvel keveredsz-e, –
    látlak, hallak és énekellek,
    Istennek tégedet felellek.

    Hajnalban nyújtózik az erdő,
    ezer ölelő karja megnő,
    az égről a fényt leszakítja,
    szerelmes szívére borítja.