Címke: Isten

  • Reményik Sándor – Egy lélek állt…

    Egy lélek állt az Isten közelébe’
    S az örök napsugárban reszketett
    És fázva félt,
    Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
    És keserűn kelt ajkán a „miért”,
    Mikor az Isten intett neki: „Készülj!

    Valaki ott lenn meg akar születni,
    Neked szőtték e színes porhüvelyt:
    Pici kezeket, pici lábakat;
    És most hiába, le kell szállanod,
    Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
    Hogy e testet betöltsd,
    Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
    Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!”

    S szólt a lélek: „Én nem akarok menni!
    Én boldog vagyok Veled, Istenem;
    Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S elhagynom búsan és reménytelen
    Az angyalokat, testvéreimet?
    Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
    S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

    A meghasonlás örök köntösét,
    A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
    Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
    S láng, mely üveg alól is égig ér:
    Mit vétettem, hogy bezársz engemet
    Kehelybe, amely megrozsdásodik,
    S ampolnába, mely romlandó cserép?!”

    És szólt az Isten szigorún: „Elég!
    A törvény ellen nincsen lázadás!
    Ha milliók mentek panasztalan,
    Talán te légy kivétel?
    Mint a fiókát az atyamadár:
    Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
    S jobban becsülni meg az örök fészket!”

    S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
    Szomorún indult a kapu felé,
    De onnan visszafordult: „Ó Uram,
    Egy vágyam, egy utolsó volna még;
    Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
    Szerettük egymást véghetetlenül,
    Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
    Szeretném viszontlátni odalenn,
    Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot.”
    S felelt az Úr:
    „Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre – Divina comoedia

    Uram! Színházad rég felépítéd,
    Immár látott az sok, sok ezred évet,
    De darabod nem újult semmiképp,
    A neve egy, a célja egy: az élet.

    Rossz a darab, bocsáss meg, óh, Uram!
    A díszlet régi, színtelen, kopott,
    A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
    A hitványak csupán a boldogok.

    Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
    Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
    Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
    Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
    De már a játék elég volt… elég…
    A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
    Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
    Lelket mészárló, rossz comoedia!…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Teveled az Isten

    Teveled az Isten
    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
    Ha szabad: segítsen az Isten.

    Perc-barátok kedve már elköltözött:
    Búk között itt lesz tán az Isten.

    E szép élet nem sok örömet hozott:
    Gondozott azonban az Isten.

    Az Istenhez gyönge szódat emeled:
    Teveled lesz akkor az Isten.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Nagy nomád hitvallás

    Ne építs tornyot:
    kár égrekiáltani –
    Isten nem süket.

    Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Reményik Sándor: Isten

    Uram, olyan egyforma minden szolgád
    És oly egyforma minden templomod,
    S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
    Keresztet tűznek-e vagy csillagot.

    Uram, én békén hagylak az imámmal,
    De Te se kívánj a szívemtől semmit,
    Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
    Mosta le rólam a Te törvényeid.

    Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
    Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
    Olyan igaz, hogy én formállak Téged
    És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.

    Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
    Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
    Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
    Uram, lesz még találkozásom Véled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőcz András: A kéregető Isten

    Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

    Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
    ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
    jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
    Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
    utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
    be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
    szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

    A múltkor még meg is szólított az Isten.

    Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
    akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
    az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
    azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
    az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
    ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
    Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

    Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

    Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
    álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
    zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
    hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
    figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
    Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
    ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

    Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

    Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
    Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
    Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
    azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
    van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
    hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
    Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

    Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig


  • Zelk Zoltán: Akit az isten nem szeret

    Akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti,
    a szívébe a szeretet
    bokrát elülteti.

    Nem fonnyadnak el soha e
    bokron a levelek,
    dús televénybe bújtak el
    a szomjú gyökerek.

    Tüdőd érte zihál, dagad,
    szolgál lélegzeted,
    hozzá futnak, miként patak,
    véreddel az erek.

    Ágra új ágak hajtanak,
    levélre új levél,
    zúgásuk belepi agyad,
    nincs nappal, nincsen éj,

    nincs éjjeled, nincs nappalod,
    nincsen egy perced is,
    örök zúgásuk hallgatod:
    „Segíts! Segíts! Segíts!”

    „Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
    zúg, zúg csak szüntelen,
    vijjogva osztják életed
    aggódás, szerelem.

    Álmában sikolt kedvesed,
    riadva rémeken?
    neked fúl el lélegzeted,
    lidérc ül melleden.

    Láz marja, kiveri hideg?
    a te fogad vacog.
    Szívük verését önszíved
    verésén hallgatod.

    Míg élsz, nem múlik sohasem
    rólad a büntetés,
    nem érint meg a kegyelem,
    amíg, mint puha kéz
    oldó magányod, fekhelyed
    a halál megveti:
    akit az isten nem szeret,
    nagyon megbünteti.

    Forrás: DIA – PIM

  • Gyurkovics Tibor: Istenem

    Ölelj meg engem, Istenem,
    már föl akarom adni
    az örök ellenállást,
    már meg akarok halni.

    Köszvényben és közönyben
    nagyon sokáig éltem,
    bódító tisztességben
    és tarkó-szenvedésben.

    Vadász vadásznak vadra
    figyelő úr-cselédje
    voltam, miközben kaptak
    engem is puskavégre.

    A füvön így rohantam,
    az erdőn így szaladtam,
    kapkodtam lábam, ámde
    a hitet megtartottam.

    Valahol meg kell állni,
    valahol meg kell halni,
    valami könnyű réten
    akarok elfakadni.

    Az izmaim a télben
    mint jéghúrok feszülnek,
    úgy néznek a szemembe,
    ahogy a menekültnek.

    Nem félek a haláltól.
    Megállok vele szemben.
    De mikor lesújt rám,
    Isten, ölelj meg engem.

    Forrás: szepi.hu – Gyurkovics Tibor versei

  • Kölcsey Ferenc: Himnusz

    A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart
    Jó kedvvel, bőséggel,
    Nyújts feléje védő kart,
    Ha küzd ellenséggel;
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Őseinket felhozád
    Kárpát szent bércére,
    Általad nyert szép hazát
    Bendegúznak vére.
    S merre zúgnak habjai
    Tiszának, Dunának,
    Árpád hős magzatjai
    Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein
    Ért kalászt lengettél,
    Tokaj szőlővesszein
    Nektárt csepegtettél.
    Zászlónk gyakran plántálád
    Vad török sáncára,
    S nyögte Mátyás bús hadát
    Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt
    Gyúlt harag kebledben,
    S elsújtád villámidat
    Dörgő fellegedben,
    Most rabló mongol nyilát
    Zúgattad felettünk,
    Majd töröktől rabigát
    Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain
    Ozman vad népének
    Vert hadunk csonthalmain
    Győzedelmi ének!
    Hányszor támadt tenfiad
    Szép hazám kebledre,
    S lettél magzatod miatt
    Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé
    Kard nyúl barlangjában,
    Szerte nézett s nem lelé
    Honját a hazában,
    Bércre hág és völgybe száll,
    Bú s kétség mellette,
    Vérözön lábainál,
    S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,
    Kedv s öröm röpkedtek,
    Halálhörgés, siralom
    Zajlik már helyettek.
    S ah, szabadság nem virúl
    A holtnak véréből,
    Kínzó rabság könnye hull
    Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart,
    Kit vészek hányának,
    Nyújts feléje védő kart
    Tengerén kínjának.
    Bal sors, akit régen tép,
    Hozz rá víg esztendőt,
    Megbűnhődte már e nép
    A múltat s jövendőt!

    Cseke, 1823. január 22.

    Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei