Már hallgat a szív. Fölhangosodnak
Isten léptei.
Zelk Zoltán – Este
Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?
Forrás: Lélektől lélekig
Már hallgat a szív. Fölhangosodnak
Isten léptei.
Most fogja meg vagy most engedi el
kezem az Isten?
Forrás: Lélektől lélekig
Uram! Színházad rég felépítéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, Uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.
Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt… elég…
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!…
Forrás: Lélektől lélekig
Teveled az Isten
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Forrás: Szeretem a verseket
Ne építs tornyot:
kár égrekiáltani –
Isten nem süket.
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.
Ő sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.
Forrás: Kedvesch versek
Uram, olyan egyforma minden szolgád
És oly egyforma minden templomod,
S olyan mindegy, hogy a toronycsúcsokra
Keresztet tűznek-e vagy csillagot.
Uram, én békén hagylak az imámmal,
De Te se kívánj a szívemtől semmit,
Vagyok kopott kőtábla, jaj sok zápor
Mosta le rólam a Te törvényeid.
Uram, teremtők vagyunk mind a ketten,
Amily igaz, hogy a lelkem Te adtad,
Olyan igaz, hogy én formállak Téged
És nincs Uram, én rajtam más hatalmad.
Mégis Uram, míg ringsz egy fűszál selymén,
Amíg sötétlesz mélyén egy örvénynek,
Amíg csillagbetűkbe írva látlak:
Uram, lesz még találkozásom Véled.
Forrás: Lélektől lélekig
Ott, az autók közt, arra jár az Isten.
Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt
ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is
jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.
Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk
utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja
be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda
szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.
A múltkor még meg is szólított az Isten.
Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem
akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva
az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,
azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor
az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,
ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.
Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.
Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.
Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg
álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa
zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,
hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és
figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.
Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,
ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.
Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.
Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.
Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.
Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán
azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor
van bennünk erő megölelni azt, akit később magára
hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz
Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti,
a szívébe a szeretet
bokrát elülteti.
Nem fonnyadnak el soha e
bokron a levelek,
dús televénybe bújtak el
a szomjú gyökerek.
Tüdőd érte zihál, dagad,
szolgál lélegzeted,
hozzá futnak, miként patak,
véreddel az erek.
Ágra új ágak hajtanak,
levélre új levél,
zúgásuk belepi agyad,
nincs nappal, nincsen éj,
nincs éjjeled, nincs nappalod,
nincsen egy perced is,
örök zúgásuk hallgatod:
„Segíts! Segíts! Segíts!”
„Anyád!” „Szeretőd!” „Gyermeked!”
zúg, zúg csak szüntelen,
vijjogva osztják életed
aggódás, szerelem.
Álmában sikolt kedvesed,
riadva rémeken?
neked fúl el lélegzeted,
lidérc ül melleden.
Láz marja, kiveri hideg?
a te fogad vacog.
Szívük verését önszíved
verésén hallgatod.
Míg élsz, nem múlik sohasem
rólad a büntetés,
nem érint meg a kegyelem,
amíg, mint puha kéz
oldó magányod, fekhelyed
a halál megveti:
akit az isten nem szeret,
nagyon megbünteti.
Forrás: DIA – PIM
Ölelj meg engem, Istenem,
már föl akarom adni
az örök ellenállást,
már meg akarok halni.
Köszvényben és közönyben
nagyon sokáig éltem,
bódító tisztességben
és tarkó-szenvedésben.
Vadász vadásznak vadra
figyelő úr-cselédje
voltam, miközben kaptak
engem is puskavégre.
A füvön így rohantam,
az erdőn így szaladtam,
kapkodtam lábam, ámde
a hitet megtartottam.
Valahol meg kell állni,
valahol meg kell halni,
valami könnyű réten
akarok elfakadni.
Az izmaim a télben
mint jéghúrok feszülnek,
úgy néznek a szemembe,
ahogy a menekültnek.
Nem félek a haláltól.
Megállok vele szemben.
De mikor lesújt rám,
Isten, ölelj meg engem.
Forrás: szepi.hu – Gyurkovics Tibor versei
A magyar nép zivataros századaiból
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors, akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Forrás: MEK – Kölcsey Ferenc összes művei