Címke: Isten

  • Babits Mihály: Karácsonyi ének

    Mért fekszel jászolban, ég királya?
    Visszasírsz az éhes barikára.
    Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
    mégis itt rídogálsz, állatok közt.

    Bölcs bocik szájának langy fuvalma
    jobb tán, mint csillag-űr szele volna?
    Jobb talán a puha széna-alom,
    mint a magas égi birodalom?

    Istálló párája, jobb az neked,
    mint gazdag nárdusok és kenetek?
    Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
    kezed csak bús anyád melléért nyúlt…

    Becsesnek láttad te e földi test
    koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
    S nem vélted rossznak a zord életet?
    Te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!

    Szeress hát minket is, koldusokat!
    Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
    Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
    törékeny játékunkat, a reményt.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Somlyó Zoltán: És így telnek le napjaim

    Ó meddig, meddig léssz velem
    könnyek hajója: bánat?
    – A végtelenbe mész velem! –
    így válaszol a bánat.

    És bölcsességed mit akar
    sebes szívemmel, isten?
    – Hogy enyhüljön, míg hit takar! –
    így válaszol az isten.

    És így telnek le napjaim,
    ily szörnyű párbeszédben.
    Míg egyre forróbb lesz a kín
    s mind távolabb az éden.

    S a bánat sötét fejemen,
    mint gyászkoszorú, éget.
    S én mégis féltve őrizem
    ez élet-adta éket.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • József Attila: Isten

    Láttam, Uram, a hegyeidet,
    s olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
    Odatenném a szívemet,
    de apró szívem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    elvész ő gyönge dadogása,
    s ágyam alatt hál meg a bánat:
    mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek,
    szívükben szép zöld tüzek égnek,
    hogy az elfáradt bogarak
    mind hazatalálnak,
    ha esteledik.
    S te nyitott tenyérrel,
    térdig csobogó nyugalomban
    ott állsz az útjuk végén —
    meg nem zavarlak, én Uram,
    elnézel kis virágaink fölött.

    Forrás: MEK

  • Sík Sándor: Ember

    Embernek lenni!
    Csak-embernek, semmi egyébnek,
    De annak egésznek, épnek,
    Föld-szülte földnek
    És Isten-lehelte szépnek!

    Lerázom magamról a port,
    Amit a századok ajka rámlehelt,
    Ledobom a palástot,
    Amit a Hivatal rámtekert,
    És az apostol köntösét is szétnyitom,
    Amit szent ujjak fűztek össze vállamon:

    Nézzétek, itt vagyok.
    Lepletlenül, akár egy fiatal fűz a márciusi szélben,
    Amit a földanya megformált a mélyben,
    Amint elgondolt az Isten öröktől való villanatában,
    Fogantatásom titokzatos pillanatában:
    Én, ember, egy a millióból.

    Ne várjatok éntőlem prédikációt
    És ódát és okoskodást ne várjatok:
    Én azt beszélem, ami vagyok.
    Apró vagyok, és nincsen bennem semmi jó:
    És mégis, a gondolat, amely tagjaimat összetartja,
    Öröktől való.

    Nyomorult vagyok: nincs magamtól semmim
    Ami több lenne a pornál,
    És mégis, úgy akarta az, aki formált:
    Ami vagyok, örökkévaló.
    Semmi vagyok, egy milliomod,
    De minden, mert mindnyájatok.

    Nézzétek, ezek az erek milyen kékek:
    Akár a ti eretek!
    És piros bennük és meleg a vér,
    Mint bennetek.
    Nézzétek ezt a szájat:
    Kenyérre és csókra és szóra született,
    Mint a tietek.

    Ez a két szem nézni és nevetni szeret,
    És látni tanult és sírni szokott,
    Mint a ti szemetek,
    És álmélkodik reggeltől estig,
    Mint ti és Plátó és a kisgyerekek.
    Halljátok, a szívem hogy piheg?

    Hallgassátok és megértitek,
    Hiszen ő is, mint a ti szívetek,
    Kilenc hónapon át pihegett
    Egy édes anyának szíve megett,
    És visszatér, mint ti visszatértek,
    A földbe, amelyből vétetett.

    És ez a lélek, érzitek-é,
    Hogy lüktet és ölel a lelketek felé?
    Ó nézzetek belé!
    Magát mutatja, egyet mutat:
    De ebben az egyben a ti arcotokat.
    Tükör módjára tükrözi hűn:
    Benne az erény és benne a bűn,

    És minden érzés benne van,
    Ami csak bennetek megfogan,
    S kimerhetetlen mélyébe lenn
    Piheg a mindennapi rejtelem:
    A közös, a közös Végtelen.

    Forrás:

  • Rab Zsuzsa – Lehet

    Hát még lehet? Mégis lehet?
    Lehet?
    Virágos isten küldött tégedet!
    Megint veled? veled, veled, veled?
    Az ócska sláger-dallam is nevet,
    sajnos, a vénkisasszony is nevet,
    mi tagadás, a bácsi is nevet,
    nevet, nevet, hogy lehet,
    hogy veled,
    megint veled, hogy azértis, lehet,
    hogy tiporjuk vakon az éveket,
    külön-külön, mégis veled, veled,
    a metrólépcsőn ifjú szédület
    röpít és részegít, s az is nevet
    és csúfolódón nyelvet öltöget,
    azt mondja mégis, hogy lehet, lehet,
    bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
    és zörgő szíved is szeret, szeret,
    s már nem számoljuk rég az éveket,
    már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
    kicsoda játszott velem és veled,
    csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet –
    sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?

    Majd vénülök magamban, nem veled,
    mint olvasón, morzsolok éveket,
    pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
    és minden éjszakám veled, neked,
    és minden reggelem neked, veled,
    és mindig nélküled és nélküled,
    halálos ágyamon, ott is veled.
    Lehet, lehet, lehet? Már nem lehet.
    Amire nem jutott szavam neked,
    elmondja majd istenem-istened.

    Forrás: Szívzuhogás

  • Buda Ferenc: Állok hát…

    Állok hát nyugodtan,
    íme, lássatok.
    Nincs parázs alattam,
    csak cipősarok.

    Szomorú, de bölcsre
    szűkül a szemem,
    s hogy dühét ne töltse
    rajtam senkisem,

    tanulom hitemet
    megfékezni jól,
    minden szál idegem
    egy gyújtózsinór,

    s mert nem menekülhet
    senki, aki van,
    mindegy, bár tetűnek
    képzeljem magam,

    más világom nincsen,
    égek védtelen.
    Meggyújtott az isten
    mindkét végemen.



    Forrás: PIM

  • Buda Ferenc: Távoli…

    Távoli kürthangon
    kérdezi az Isten
    hogy ha őbenne nem
    akkor miben hittem

    Szólnék ha szél lennék
    szólnék ha szó lennék
    hozzá futtam volna
    már rég ha jó lennék

    dehát nem vagyok jó
    szó se vagyok szél se
    mogyoró-jég módján
    hullok a vetésre

    egy felhő fiaként,
    ezerként de egyként
    nem ismernek pedig
    átlátszom üvegként

    géppuskagolyóként
    verődöm a zöldre
    fájdalmak fagyai
    kötöznek a földbe

    melegek takarnak
    fények hívogatnak
    lengő pára-hajjal
    lendülök a Napnak

    viharok hordoznak
    cifra szelek dobnak
    fehéren hullok le
    rossz lábak tapodnak

    fenék esznek de én
    maradok egésznek
    ezer darabban is
    egy lobogó lészek!



    Forrás: PIM

  • Kosztolányi Dezső: Énekek éneke

    Nem hagysz nekem eleget inni
     mannás szájadból sohasem,
    hogy megtaníts örökre lenni,
     lángként lobogni, éhesen.

    Nem hagysz nekem sohasem inni
     áldott melledből eleget,
    hogy tudjak a szomjamban hinni,
     s úgy nézni téged, mint eget.

    Az asztalodhoz hívsz naponta,
     és mintha rútul játszanál,
    a dús teríték csupa pompa,
     de üres a pohár, a tál.

    Én, férfi, ennék, egyre innék,
     s te a mulót megfékezed,
    ígérve mindég, tiltva mindég
     mint papnő emeled kezed.

    Mint szajha kínálsz csók izével,
     és körmeidnek éle metsz,
    itatsz a könnyeim vizével,
     kongó reményekkel etetsz.

    A te kegyed áldása megvert,
     a te oldásod megkötött,
    s lihegve tartasz engem embert,
     az isten és állat között.

    Így váltod a múltat jelenné,
     hogy itt se légy és megmaradj,
    a végeset is végtelenné,
     és bárhová nézek, te vagy.

    Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
     te vagy, ki küld és hívogat,
    futnék tetőled s visszamennék,
     dajkáld el az én kínomat.

    Lásd, én tudom, mi e bujócska,
     tudom, mi itt e lakoma,
    ó folyton-új és folyton-ócska
     természet ősi cinkosa.

    De mondd, miért e gyatra-elvű
     földön nevelni ily hitet,
    miért e fájdalmas remekmű,
     bennem mi végre építed?

    Titokzatos, örök művésznő,
     ki ezt a sorsot rótta rám,
    boldogtalan játékra késztő,
     csodára nevelő anyám.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Lemondás

    Nem elég, nem elég, nem elég,
    ami kell, ami jó, ami szép,
    nem adott, ami nincs, de lehet,
    nem adott soha még eleget,
    és semmise sohase sok,
    nyugodni sose tudok,
    mert ami kellene nékem,
    sehol a földön, az égen
    nincs az az egyesülés,
    nincs az a teljesülés.

    Amire érzék és gondolat
    sóvárog, silány mind: szomjamat
    oltani nincs italom,
    üres a legnagyobb jutalom,
    ha mindent el kell majd veszteni,
    semmit sem érdemes kezdeni,
    hisz életem, az egész,
    csak egy és olyan kevés,
    hogy benne, jaj, csak a gyötrelem
    nyomora végtelen.

    Megyek én, megyek én innen,
    kicsi e földön itt minden,
    s csak ha a lélek előre
    már a Kevés szeretője,
    csak akkor van nyugalom,
    csak annak van jutalom,
    csak annak egyesülés,
    csak annak teljesülés,
    csak annak földön és égen,
    sohase, sohase nékem.

    Inkább, mint újra csalódás,
    jöjjön előre lemondás:
    nem kell már énnekem semmise,
    ne legyen barátom senkise:
    vetem halálba ágyamat,
    sivatag lepje vágyamat, –
    pusztulj, sok nagy célom,
    egy maradt s elég ez:
    várni, míg hóhérom,
    az isten, kivégez.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA