Körös-körül rút ingovány.
Itt sohasem úszik sovány
csolnak,
mit habok locsolnak.
Evezhetnél bármily daccal,
nem bírnál e sűrű zaccal.
Ha lép a láb,
cuppan a láp.
Elsüllyedsz bokáig,
aztán meg tokáig,
s ott sínylődsz sokáig,
míg a gáz
és a láz
a tested rázza,
s leigázza.
A víz szinte kásás.
Benne zöldell nád, sás,
a sok kígyó, béka,
és madár hajléka…
Káka tövén, – tolla töltő –
Ül magában s költ a költő.
Forrás: Lélektől lélekig
gallérkád lebbenése fölröpít,
elbotlom egy hajszálad árnyékában,
fénylő-homályló tekintetedben növök-fogyok:
Isten Tenyerén hancúrozunk és közben, olykor
mintha hárman is nevetnénk
Forrás: Lélektől lélekig
Becsületes ember nem tartja meg magának a lopott csókot,
hanem azonnal visszaadja.
Forrás: Szeretem a verseket
Összerebbentünk ijedten:
„Jaj, ne, ne, meglátnak”.
S látod, most eldicsekedem
az egész világnak.
Forrás: Lélektől lélekig
Szél játszik a patakkal,
én meg a te hajaddal.
Piros alkony lobban szőke
hajadba,
hajadba,
mintha felhőn ragyogna.
Korhely néz az üvegbe,
én meg a te szemedbe.
Hogyha kérek és igérek,
nehogy szánj,
nehogy szánj,
maradj te csak piciny lány.
Egér bújik alomba,
te meg az én karomba.
Vad manó hull, szarva szétáll,
kukucskál,
kukucskál,
rá se nézzél, aludjál.
Zápor hull a peremre,
könnyed meg a kezemre.
Jól tudod hogy elborít majd
a vad láng,
a vad láng,
még ha nem is akarnánk.
Forrás: Lélektől lélekig
Incselkedtem a kedvesemmel,
hogy írjon hozzám verseket.
Szerelmes szép szót szonettbe szőve,
mitől a szívem megremeg.
Zengjen ódát fenséges hangon;
anakreóni dalokat,
de az sem baj, ha prózaversben
vad szenvedélynek hangot ad.
Nem válaszolt, csak rám mosolygott,
rám villantotta szemeit,
s úgy csókolt meg, hogy lélegzethez
alig jutottam percekig.
Rögtön tudtam, mikor a teste
bilincsbe zárta testemet:
a szerelmet nem versbe szedni,
művelni kell, amíg lehet.
Forrás: Lélektől lélekig
Elfüstöltem ötven nyarat,
ötven hósipkával lefödtem,
egyre több, ami kívül maradt,
egyre több van már mögöttem,
röstellem, de sehogy sem akaródzik
bennem a lélek megöregedni,
vígan viszket és vígan vakaródzik,
indulna mindent újrakezdeni –
„No, te lélek! – így intem óva –
légy bár büszke és szabad,
röpködni a madár dolga,
miránk szájat a semmi tátogat,
komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
mint a köhögős őszi reggelek,
lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
Isten lehelete sem lesz elég,
hogy még egyszer újra felmelegítsen,
hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
e mindent elrontó savanyú dohogással,
röpülj vígan és légy halhatatlan,
s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”
Forrás: Szeretem a verseket
A fürdőkrémem barack illatú…
Azt mondják, ettől pont olyan vagyok,
mintha a kompót ömlött volna rám.
Ó, jó Cyrano, most te kellenél,
hogy meggyógyítsd e sérelem sebét!
Azt mondanád, hogy méznél édesebb:
a nyári nap érlelte bőrömet,
s e szép barackok olyan hamvasak,
hogy csodájukra nem marad szavad.
Tündérleány gyümölcsöskertje ez?
Itt olyan illatfelhő lengedez!
S hol ennyi friss gyümölcsre van remény,
szívesen lennél ott kertészlegény…!
Cyrano biztos mást is mondana…
és hogyha nagyon szépen mondaná…
hajnal előtt nem engedném haza…
Forrás: Lélektől lélekig
Egy varjú nótát írt a dalosversenyre.
Rezgett faháncs-bogáncs, amikor elzengte:
– Elszáll a nyár, kár!
Lucskos ősz vár már.
Ha túl nagy a sár,
felszállok a fár.
Nem okozott bajt a sor végén az űr,
ezt a dalt hozta ki győztesnek a zsűr.
Forrás: Lélektől lélekig
homlokod borult egére
napfényt csókolok
friss szélként fújom el
a felhősereget
harmat leszek tündöklő
nyári reggelen
s fűszálon táncolva
incselgek veled
meztelen talpadat
megcirógatom
fáradt arcodon
mosollyá leszek
mint bohókás lepke
kezedre szállok
s mire eszmélnél
messzire röppenek
kapj el ha tudsz
zárj tenyeredbe
ujjaid közül nézem
majd a felkelő napot
s ha eljön az éjjel
csillagod leszek
szívedbe mindörökre
szerelmet álmodok
Forrás: Lélektől lélekig
