Címke: József Attila

  • József Attila: ESTE VOLT S A BŐRÜNK ÖSSZEÉRT

    Este volt s a nyári égről
    Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
    Mikor a bőrünk össze-összeért,
    Egész életemmel ott éltem én,
    Azon a kicsi, darabka helyen,
    Ahol a bőrünk,
    A bőrünk összeért.

    Most már tudom, őt, őt kerestem,
    Mikor jelenést kért az eszem.
    S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
    Értitek-e az ő szavát, ölét?
    Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
    Méhike-zümmel és hatalmas
    Üstökös-dobó kiáltásokkal
    Kihirdetem.

    Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
    A hajnalszőrű friss, égi állat,
    Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
    A hajadon földek zsenge tomporán?
    Minden asszony csókja összebugyog benned
    S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
    Mert mi nagyon összebogozódtunk
    S még minden szabad szálat elkeversz.
    Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
    Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
    És te könnyű felhőkön heversz!

    1924 első fele

  • József Attila: MAGYAROK

    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

    Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
    Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
    És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
    Átalfolyik rajtunk a világosság,
    De elhagytuk valahol kőedényeinket,
    Elhagytunk valahol minden akarást
    S most minden volt és jövendő szomjúság
    Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
    Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
    A négylábúak, melyeket megettünk,
    Most előjönnek és kinevetnek minket,
    Ezer és harmincegynehány esztendő
    Zuhog végtelen szomorú szemünkből
    S nem birja elmosni buta bűneinket.

    Most nagyon messze van tőlem a föld,
    Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
    Keserű számnak ki mutatna cukrot?
    Ki hinné még el, hogy élni akartok?
    Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
    Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
    Két bárány volt én adó két kezem
    S a farkasok elbántak mindkettővel.
    Most minden kedvem holtan terül el,
    Mert levegőtlen vihar a jajom:

    Leszámitva az ostobaságot,
    Multunkat, életünket és a gyomraink,
    Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
    Nyisson ajtót nekünk a reménység!

  • József Attila: ÉRZITEK-E?

    Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
    Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
    És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
    Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
    Érzitek-e a XXV. századot?
    Ha csak rágondolunk,
    Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
    A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
    És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
    Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
    Túlkiabálom a fergeteget
    És halkabban hallgatok a csöndnél,
    Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
    És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
    Ahová minden vonat egyszerre befut!

    Villogó vágyú lányok, asszonyok,
    Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
    Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
    Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
    Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
    Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
    Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

    Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

    Frissest pörgök,
    Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
    Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
    szentjeinek rubintos rézangyalát.

  • József Attila: MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

    Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
    Milyen jó lenne nem ütni vissza
    Se kézzel, se szóval,
    Világitni a napvilággal,
    Elaltatni az éjszakával,
    Szólni a gyávaság szavával,
    De sose ütni vissza.

    Lelkeimmel pörölnöm kéne
    S élvén is vagyok most a béke.
    Kristály patakvíz folydogál
    Gyémántos medrü ereimben.
    Szelid fényesség az ingem
    És béke, béke mindenütt,
    Pedig csak én élek vele!…
    Fölemelnek a napsugarak,
    Isten megcsókolja minden arcom
    És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
    A pusztaság fele.

  • József Attila: Ősz

    Tar ágak-bogak rácsai között
    kaparásznak az őszi ködök,
    a vaskorláton hunyorog a dér.

    Fáradtság üli a teherkocsit,
    de szuszogó mozdonyról álmodik
    a vakvágányon, amint hazatér.

    Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
    tollászkodik és hosszan elborong.
    A kövön nyirkos tapadás pezseg.

    Batyuba szedte rongyait a nyár,
    a pirosító kedvü oda már,
    oly váratlanul, ahogy érkezett.

    Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,
    a gyár körül az ősz ólálkodik,
    hogy nyála már a téglákra csorog?

    Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
    de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
    hogy szemembe néz s fülembe morog.

  • József Attila: A boldogság nyitott könyv, tessék, olvassák

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy Ádám volt az első gaz.
    ‘Sz azért nő alma, hogy szakasszon
    almát a férfi és az asszony.
    A földön annyi a jó dolog,
    hát mért ne lennénk boldogok?
    Az ember oly szelíd alak!
    Ha nem piszkálják, nem harap.

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy nincs elég tyúk, humbug az.
    Egy kotlós százra terít szárnyat
    és sok, ha egy nap falunk hármat.
    S a tyúk ezért ha nem morog,
    az ember gyomra mért korog?
    Ez oly világos, mint a nap,
    csak bele ne kotyogjanak.

    Nem, nem igaz, nem, nem igaz,
    hogy huncut a kövér kopasz.
    Hol híznak, ott baj nem lehet már,
    a hájjal emberszeretet jár.
    Hát sétálj, igyál, falj sokat,
    mit komplikáld a dolgokat?
    Az ember oly szelíd alak,
    ha cirógatják, nem harap.

    A rossz hányja, a rossz veti
    az embert, – ez kijárt neki.
    Magára zárta a kaput,
    csak akkor volt jó, ha aludt.
    Mert annyi rossz ösztön sodorja,
    nem tud szeretni éhgyomorra,
    mert nem sétál, hanem azon van,
    hogy a dolgot komplikálja nyomban;
    a boldogság jött, – ő meg elszaladt
    hja, – buta volt és az maradt.