Oh, csak mosolygok rád, ha jössz felém,
És buzgó, ömlő szavad szomjazom,
És ajkamon pirosló rúzs a fény,
És két kezem a legszebb homlokon.
S mikor ismét szerelmeidre térsz,
Nevetek, lásd, csodállak, mint lehet,
És visszanevetsz, ennyi az egész,
És szívem száz halálát nem leled.
Úgy gondolod, hogy jól áll a szerep,
Hogy friss vagyok, a reggel, fénylő hó,
Oh, számodra, mi kín bennem remeg,
Nem tudható.
Oh, nevetek, ha itt vagy, s hallgatom
A sok, az új, a szívtipró meséd,
Nőkről, velük hogyan, hol, mely uton –
Pikáns kis részek, suttogó beszéd.
És felhevülsz, és roppantul sietsz,
Hogy újra, újból tölts egy új sagát,
Oh, én legyek – csodálód, így szeretsz,
És nem látod meg éjem hűlt havát.
S ha kalandokra indulsz lelkesen,
Megcsókollak, vidám vagy és mohó,
S már messze vagy… Számodra szerelmem
Nem tudható.
Forrás: Lélektől lélekig
