A költészet is csak akkor
tudja betölteni égből-nyert küldetését,
ha minden ember,
napról napra, percről percre,
szívből az agyba,
jóságban és tisztaságban,
emberi összetartozásban és szerelemben,
áldozatvállalásaiban,
imáiban és cselekedeteiben,
mélységes összhangban az élő Valósággal,
újra meg újra megírja
az Isten szeretet-himnuszát.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak meghajolva? kopogtatva?
lüktetve az utakban mint a vér?
csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
ebben a vállig érő
mestergerendás hazában
fejjel az isten füvei között csak így?
mellkast szétvető
hajtóerő szárnyán
garabonciás hírbe keveredve?
szaftos
névnapok igriceként?
álszent cirkuszok pántlikájaként?
lábbal mindig a kilövőpályán
vállal a gerenda alatt
marokban a parázzsal
fütyörészve megjátszani
csökött győztesek ünnepeit?
legyező mögül kisütő mosolyokért
pohár borért
ötven vagy száz forintokért
az eposzért?
jázminluga
s-járvány idején?
kisiklott hajnal idején?
isten vasárnapja idején?
mígnem a törzs szétroppan
elröpül
keringeni egy ország körül?
hogy aztán léha névnapok
anekdoták távcsövein
megidézzék az érthetetlen
kánikulai hóesést?
Inkább a halál, a jövő!
Még házat épít, bibelődik
a Művel, elgyomrozott
tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
elszáll.
Forrás: Jelenkor, 1973
Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.
Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.
A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.
Úgy ragyogott, mint egy gyémántpecsét,
Átragyogta a költő kételyét.
A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.
1922. április 8., Hajós Ivánnénak
Forrás: www.eternus.hu – Reményik Sándor versei
Ma délután, egész délután
szerelmes verset írtam volna,
de holdvilág-hasú törökbasát rajzolgató lányom,
mint zsarnok hatalom, elvette a tollam,
s papírom is, mint börtönőr a fogoly tárgyait,
így hát kényszerülök
a líra aranyos csúcsairól
leszállni a köznapi völgybe,
s kamaszként lángoló arccal,
ádámcsutkám mögött elfúló torokkal
vallani,
már az elődök száján is elkopott
szóval.
Forrás: Index.hu / Lélektől lélekig
(Dsida Jenő fordítása)
Emléket állítottam szürke üszkén
az életnek, mely lassan elkopott:
egekbe szökken s felülmúlja büszkén
a híres Sándor-oszlopot.
Nem múlok el, ha testem porrá vedlik,
hárfaként zengő lélek leszek én,
dicsfény övezi arcom, valameddig
egy költő él a földtekén.
Orosz földön majd legendák keringnek
nevem felől, amikor eltűnök,
megértenek a lengyelek s a finnek
s a pusztán élő kalmükök.
Rólam beszélvén, milliók zokognak,
mert gyermekem a bús, férges paraszt,
mert szabadságról zúgtam zsarnokoknak
s hallottam minden jajt, panaszt.
Ó, múzsa, tedd, mi istened parancsa.
Mindegy a bók s a gáncs, egyforma rút,
s dobd vissza, mit a senkik szolga
mancsakínál: a babérkoszorú.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak,
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Így nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s „nem lépsz be kétszer egy patakba”,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.
Forrás: ma – Magyar versek
Ha felnézünk a csillagokba
S megejt a fény, a szép, csodás,
A szív azt mondja: égi pompa!
Az ész szól: hiú ragyogás!
A bölcs azt látja, nagy világok,
Hasonlók, mint a durva föld;
A költő nem lát, csak sugárt ott,
Mely lelket álmokkal betölt.
Forrás: Versek mindenkinek
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?
Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Forrás: —
Muzsikaszó az esti réten,
falu alól, a fák alatt
szapora dobszó s édes, árva
trombitahang, trombitahang!
A cirkuszos nép muzsikál,
pereg a dobszó és ütemre
forog-forog és körbe jár
a lomha bölcs, a barna medve.
Elől a roppant medve és
a táncoló bohóc utána,
bohóc után a kisfia,
aztán a hold, a hold parázsa.
Arcába tűz a telehold,
s a kisfiú az égre bámul.
Elől a roppant medve és
a bohóc kisfia leghátul.
Röpülnek a kicsi lovak,
a szénfeketék, hófehérek!
Táncolnak a puha füvön,
szelíd, szép füvein a rétnek.
Röpülnek a kicsi lovak!
De két eperfa közt a légben,
még náluknál is szebb talán,
libegő tündér a kötélen,
megemeli az esti szél,
az a kis táncoslány a legszebb!
Már ott jár a fák sudarán,
és feljebb, és mindegyre feljebb,
a fák csúcsára ér, s nevet,
a fák csúcsára lép, és onnan
többé már vissza se talál,
csak eltűnik a teleholdban.
Forrás: Versek mindenkinek
(Czerniawski Ádám fordítása)
Néhányan –
tehát nem mind.
Nem is többség, csak kisebbség.
Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj,
és magukat a költőket,
ez valószínűleg kettő ezrelékből.
Például –
de az ember szereti a tésztalevest is,
szereti a bókokat és a kék színt,
szeret egy régi sálat,
szereti, ha a saját akarata szerint jár,
szeret megsimogatni egy kutyát.
Költészet –
de mi a költészet? Erre a kérdésre már több ingatag válasz is
született. De én nem tudom, és nem tudom, és ehhez úgy kapaszkodom, mint egy megmentő korláthoz.
Forrás: Magyarul Bábelben
