„A vers olyan emberi beszéd,
ami a dallal, az ősi dallal rokon,
rokon avval a kimondhatatlannal,
ami már-már titkos, sámáni mesterség.
A vers az ember legtöménnyebb megnyilvánulása,
leganyagtalanabb röpülése, legforróbb vallomása a létről.
A legszentebb játék. A kifejezhetetlen körbetáncolása,
megidézése, ritka szertartás, mives fohász.
Valami, ami születésének pillanatában
a halhatatlanságra tart igényt.”
Forrás: Lélektől lélekig (Latinovits Zoltán – előadás / esszérészlet)
Tóth Árpád posthumus-kötetéhez
E percben tettem le a könyvedet.
Ismertetni, méltatni kellene…
Te mosolyogsz egy távol csillagon,
S azt mondod: pajtás, ne bajlódj vele.
Te azt mondod, hogy mindeneket látsz,
Hogy láttad befele folyt könnyemet,
Azt mondod, neked nem kell méltatás,
Csak síron túl egy kicsi szeretet.
Ó, messzelakó, köszönöm e szót.
Ha láttál, láttad bennem magadat,
Láthattad, lelkem hogyan itta fel
Kristálycsillámú hagyatékodat.
Láthattad, hogy kavar fel halk szavad,
Hogy int felém a szomorú tető,
Ragyog reám elérhetetlenül
Tört alakod, a szépen szenvedő.
Láthattad: kálváriád utait
Hogy jártam értőn ma este veled,
Bámultam beteg gazdagságodat,
S szégyeltem beteg szegénységemet.
Egy-egy igédre úgy ismertem rá,
Mint amely bennem régen vándorol
Gyötrelmesen keresi önmagát,
De testté nem válhatva, szétfoszol.
Ám benned testté lőn, ki nem vagy test már,
Míg én még hurcolom a bús igát,
És járom, szikkadt szívvel egyre járom
Vers-stációim meg nem írt sorát.
A méltatásod, látod, elmarad,
De bölcs mosolyod hozzám érkezik,
Kik egymást nem ismertük itt alant:
Suttogjuk ma: „Lélektől-lélekig”.
Forrás: Lélektől lélekig
A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.
Forrás: szeretem a verseket
Nem élek én tovább…
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
…De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Ha titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…
Forrás: Lélektől lélekig
(Reményik Sándornak)
„Egy új világ van születőben!” – mondják,
kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
„Megérett a világ a pusztulásra!”
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
de fáradt nem vagyok,
és bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
vagy a magasból angyalpille szárnnyal
a szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
az szánva néz a kérkedő Kalandra,
amely ma szerteszét
elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
s azóta minden évszakújuláson
még-még újabbnak, ifjabbnak látom,
és örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
a hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
szolgálatodra: keletről nyugatnak,
előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
embernek, őznek örök anyaemlő:
vedlik és újul az emberi öltő,
meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Hogy eklogáimat írassam szűz örömmel,
mint csillagászok, az ég mellé költözöm fel,
s tornyok szomszédja, ott hallgatom álmatag,
hogy a harangzene a szélben hogy dagad.
Kikönyökölök és nézem padlásszobámból
a műhelyt, mely fecseg s dalolva-zengve lángol,
a város száz torony- és kürtő-árbocát
s a mennyboltot, melyen öröklét ragyog át.
Jó ülni este, az ablakokban a lámpa
és fent a csillagok születésére várva
az eget szénfolyók útja csíkozza be
és ránk ömlik a hold sápadt bűvölete.
Így nézem majd tűntét nyárnak, ősznek, tavasznak,
s ha a tél monoton estéi rám havaznak,
ajtó s ablak fölé rakok nagy zárakat
s építek éjszaka tündéri várakat.
És álmodni fogok… Kék láthatár dereng szét,
látok kertet, síró szökőkutat, medencét,
csókos, madárdalos estét s reggeleket
és minden gyermekit, mit az Idill szeret.
S ha kint a Zendülés ablakom rázva tombol,
fel se rezzen nehéz fejem az asztalomról,
úgy eltölt a gyönyör, hogy ím: az éledő
derűt akaratom maga hívja elő,
s kiveszem a szívem napját s képzeletemmel
a telet ragyogó tavasszá hevítem fel.
Forrás: Lélektől lélekig
Kit a dal istene
Szent csókjával füröszt,
Első vagyok, hazám,
Színházad népe közt.
Zengjen tehát a lant!
S legelső énekem,
Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem.
Az érzet kútfeje
A dagadó kebel;
Dalomnak hangjai
Onnan szakadtak el.
S mint szívnek gyermeki
A szívbe vágynak ők;
Engedjétek nekik
Honokba menniök. – –
Ki a művészet e
Szent templomába lép,
Az, illő, hogy legyen
Főben, kebelben ép;
Az elme éjjele
S a megromlott kebel
E fának ágain
Gyümölcsöt nem nevel.
Két csillag sugara
Derengje át egünk:
Hon és erény legyen
E két csillag nekünk.
Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
Azért érzelmeink
Gyulassza tiszta tűz,
Mely minden szennyet a
Kebelből számkiűz;
Mert várni lehet-e,
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat?
Föl hát! és míg a szem
Csak egy sugárt lövel,
Előle a magas,
Szent cél ne vesszen el.
S ha ez lesz életünk:
Édes jutalmat ad
A hon áldó szava
S a nyugodt öntudat.
Kecskemét, 1843. március 5-e előtt
Forrás: Lélektől lélekig
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg a szívemből
Felfakad az ének;
Amíg a lelkemet
Sírhatom a dalba,
Amíg lángra gerjeszt
Ihletés hatalma;
Amíg titkos órán
Reám száll a bánat,
Feketén, komoran,
Mintha a világnak
Végzetszerű átkát
Csakis én érezném,
Tépődve annyi bús,
Megfejtetlen eszmén.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Míg vérező szívvel
Ezernyi kétség közt
Még mindig remélek.
Míg az örök eszmét,
Míg az örök szépet
Keresem, imádom,
Míg egy ábrándvilág
Lesz az én világom,
Melyet én kormányzok,
Melyet én teremtek,
Amelyről dalaim
Annyi szépet zengnek.
Nem élek én tovább,
Csupán addig élek,
Amíg szerelmemért
Szerelmet remélek;
Amíg mint eszménykép
Ragyog le szívemnek
Szentelt oltárára
A nő, a teremtés
Legszebb koronája.
Nem élek én tovább,
Nem élek csak addig,
Amíg a szívemen
Ezer kínos kérdés
Keresztül nyilallik;
Amíg nyugodalmat
Egy percre se leltem,
Amíg egy világért
Gyötrődik a lelkem.
…De ha az életnek
Piszkos, jeges árja
Magával ragadna
S kialudnék tőle
Szívem régi lángja;
Hogyha örök hitem,
Hogyha minden vágyam
Örökre elszállna
S annyi tépő kétség,
Siratott reménység
Fás közönnyé válna;
Na titkos órákon
Nem szállna szívemből,
Nem zengne ajkamon
Biztatón az ének –
Ne éljek én tovább,
Mit adhat már akkor
Énnekem az élet?!…
Forrás: Lélektől lélekig
A költészet is csak akkor
tudja betölteni égből-nyert küldetését,
ha minden ember,
napról napra, percről percre,
szívből az agyba,
jóságban és tisztaságban,
emberi összetartozásban és szerelemben,
áldozatvállalásaiban,
imáiban és cselekedeteiben,
mélységes összhangban az élő Valósággal,
újra meg újra megírja
az Isten szeretet-himnuszát.
Forrás: Lélektől lélekig
Csak meghajolva? kopogtatva?
lüktetve az utakban mint a vér?
csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
ebben a vállig érő
mestergerendás hazában
fejjel az isten füvei között csak így?
mellkast szétvető
hajtóerő szárnyán
garabonciás hírbe keveredve?
szaftos
névnapok igriceként?
álszent cirkuszok pántlikájaként?
lábbal mindig a kilövőpályán
vállal a gerenda alatt
marokban a parázzsal
fütyörészve megjátszani
csökött győztesek ünnepeit?
legyező mögül kisütő mosolyokért
pohár borért
ötven vagy száz forintokért
az eposzért?
jázminluga
s-járvány idején?
kisiklott hajnal idején?
isten vasárnapja idején?
mígnem a törzs szétroppan
elröpül
keringeni egy ország körül?
hogy aztán léha névnapok
anekdoták távcsövein
megidézzék az érthetetlen
kánikulai hóesést?
Inkább a halál, a jövő!
Még házat épít, bibelődik
a Művel, elgyomrozott
tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
elszáll.
Forrás: Jelenkor, 1973
