https://verskucko.com

Címke: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső: Koporsó és bölcső közt

    Anyám, ha egyszer végre visszatérek
    és ott maradok mindörökre nálad.
    Ha ráborulok régi küszöbünkre,
    s megcsókolom az áldott, ősi fákat,
    és fáradottan, könnyesen remegve
    nézek szemedbe.

    Várj akkor engem, mert jövök egy este.
    Ősz lesz, tudom, bíborló fény cikáz,
    rőt esti láz.
    Nagy vaskapunk mennydörögve összerendül,
    hogy fázva átremeg az ősi ház
    a félelemtül.

    De ne ijedj meg, jöjj elém szelíden,
    bármily ijesztő nagy leszek s fehér,
    zárj a karodba, ne keresd a szívem,
    melyet elönt a csúf, fekete vér,
    csak nézd kialvó, fénytelen szemem,
    csak simogasd a főmet csendesen.

    Én sem mesélem el neked, hogy éltem
    fekélyes csókok közt, világos éjben,
    csak nézlek egyre, mint a múltba rég,
    akkor megértem majd, te vagy a kezdet
    s te vagy a vég.

    Némán lefekszem a fehér, nagy ágyba,
    én, szólni nem tudó öreg baba,
    és a szívemből ajakamra reszket
    az életem eltűnő dallama.
    Te hallgatod, mint bölcsőnél virrasztó,
    merengve, mosolyogva, szomorún,
    s koporsó és bölcső közt tétovázva
    fonod fehér halotti koszorúm.

    Múlik az est majd, vissza-visszasóhajt,
    gyógyítva rebben áldott mosolyod,
    s könnyel, virággal, régi-régi dallal
    szegény fiad halálba dalolod.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Takarodó

    Az élet arany trombitáján
     a búcsúzók dalát fúvom.
    Völgyekbe bágyad lassan, árván,
     bércekre zengő indulóm.

    Szemem kiégett a gyönyörtül,
     fáradt a szám, kezem, fülem,
    és egyre lázad, égre hördül
     sok vérpiros, sötét ütem.

    Tüdőm se bírja. Nyomban éj lesz,
    s mégis olyan vad-szenvedélyes
    a vágyam, ez a korcs titán.
    Könny hull reám az alkonyégbül,
    keserű szám is elfehérül,
    és vér hörög a trombitán.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! – kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! – sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.

    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
     látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
     és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
     és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
     halálosan magunkba merülünk.

    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
     az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
     a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
     az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A kártyás diadala

    Diadal!
    Tüzes szekéren, lángnyelvek között,
    az illatos nő hozzánk költözött
    és száll a dal:
    Diadal!

    Illatzavar, őrjöngő világ,
    rivalganak rettentő trombiták:
    Diadal!

    Kínálja testét, táncol, hahotázik,
    ő a miénk és öleljük rogyásig:
    Diadal!

    Nem egy a csók, de száz és százezer,
    ő most szeret és ő most követel:
    Diadal!

    Csóktól, aranytól részegek vagyunk,
    és ordítunk és összeroskadunk:
    Diadal!

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás fölfohászkodik

    Ó színek színe, ördög bibliája,
     fújd meg lelkembe roppant riadód.
    Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
     vidd az ördöghöz drága véradód.

    Puffadt erszényed, mely vértől hízott meg,
     az élet asztalára dobd oda,
     és hogyha aludt a sors ezer évig,
     mostan történjék végre a csoda.

    Vesztett csaták, vér és kudarc után
     más nem maradt, csak ez még és a semmi.
    Ó érzitek-e, micsoda hívás:
     szaladni, úszni s menni, menni, menni,
     örökre folyni örök körforgásban,
     újhodni, veszni, hullni lefele,
     csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
     színkeverés, tánc és örök csere.

    Lélekzeni parázsló oxigénben,
     és nézni, hogy minden hogy folyik el,
     és érezni, fejünkön a sisakkal
     a harc előtt, hogy menni, menni kell?

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: A sötét párka

    Három bús párka áll az élet útján,
     a nő, a kártya, a halál.
    Ó fátylasarcú, rejtett, furcsa párka,
     engem kötényed titka vár.

    Nem kérdezem, tündér vagy-e, banya?
    A szeretőm leszel száz éjszaka.
    Az életem péntekjén fölkereslek,
     hozzád őrjöngve fölfohászkodom,
     és kérem az igét, a szót, a kulcsot,
     lábadra ejtve ráncos homlokom.

    Lassú nekem az élet – sokszorozd meg
     és adj a láznál lázabb lázakat.
    Oly titkos ez a kincsesláda, nyisd föl,
     hulljon le róla a kemény lakat.

    Pörögjenek most gyorsan minden orsók,
     lássak ragyogva, mint még sohasem,
     mutass nekem most bölcsőt és koporsót,
     bűvös ujjakkal illesd meg a sorsot
     és gombolyítsd le lassú életem.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Őszi koncert – 1912

    Praeludium

    Sírj, őszi vers… Sírj, mind a két szemem,
    sírj, őszi koncert, zengő zeneverseny.
    Most itt az ősz és én vagyok az ősz,
    és régi bútól vemhes újra versem.

    Beteg az arcom, beteg a dalom,
    az elmúlást sápadva szomjazom,
    az életet, mely már csak félig élet,
    a hervadt holdat és a sírt,
    s a hűs napot, mely a holdnál sötétebb.

    Beteg vagyok, szépségektől beteg,
    nem is vagyok más, egy beteg poéta.
    Ha egyet nézek, elfakul a fény
    és ferdül a nap, mint a hold karéja.

    Ha kettőt nézek, hullik a levél,
    és föltámad az, aki rég nem él.
    Ha hármat nézek, az erdőn keresztül
    szél száll és kiszakad a köd,
    és a világ fázlódva összerezdül.

    Most a ligetbe bolygok délután,
    és úgy jövök meg, mint egy temetésrül,
    talpig fekete gyászoló ruhám,
    s vörös szemem a könnyektől sötétül.

    Fekete kalap és egy lomha bot,
    az útakon álmodva ballagok.
    Levelük a fák az aszfaltra sírják,
    és csengenek és zengenek
    az utolsó neszek, az őszi trillák.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik

    Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
    Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
    és megbicsaklik elefántcsont ujja
    a fekete-fehér elefántcsonton.

    És elfelejti, próbálgatja egyre,
    és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
    mert szállni tudna, szállni és röpülni,
    de visszahúzza újra ezer emlék.

    Ezt zongorázta kisleány-korában,
    s mikor apuskával egymást szerették.
    Ezt próbálgatta, amikor születtem,
    és megtanulta, elfeledte csendben.

    Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
    Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
    Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
    hogy össze nem rogy menten, aki hallja.

    E dalban az ő ifjúsága halt el,
    s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
    Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
    és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

    Lánc, lánc, eszterlánc,
    eszterlánci cérna,
    kisleányok bús körében
    kergetőzöm én ma.

    Nincs semmi aranyom,
    jobbra-balra löknek,
    körbe-körbe, egyre körbe,
    láncán kis kezöknek.

    Merre menjek, szóljatok,
    hátra vagy előre?
    Az erdőbe megbotoltam,
    egy nagy, csúnya kőbe.

    Voltam én is jófiú,
    Istenem, de régen,
    csigabigát én is hívtam
    künn a régi réten.

    Verset mondtam én is ám
    gilicemadárra,
    magyar gyerek gyógyította,
    török gyerek vágta.

    Jártam az erdőben is
    csillagot keresve,
    aranykapun én is bújtam,
    és aludtam este.

    Nézzetek rám, húgaim,
    éjjel most nem alszom,
    bámulom a holdvilágot,
    véres már az arcom.

    Nézzetek rám, lelkeim,
    a cipőm levásott,
    körmeimmel, kárörömmel
    csúnya gödröt ások.

    Szánjatok meg, szíveim,
    rongyos a kabátom,
    szédül a lánc, szédül a tánc,
    már utam se látom.

    Szeretem a láncot én,
    de úgy fáj e sok lánc,
    szeretem a táncot is én,
    csakhogy ez pokoltánc.

    Engedjetek innen el,
    hagyjatok magamra,
    este szépen süt a lámpám,
    este jó a kamra.

    Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészéből szelíden
    fehér tejet inni.

    Forrás: MEK