https://verskucko.com

Címke: Kosztolányi Dezső

  • Kosztolányi Dezső – Szeszélyes futamok a holdról

    Ma félek a holdtól,
    e sárga koboldtól,
    félek.

    Kísérteni feljött.
    Körötte a felhők
    állnak.

    Olyan buta-bámész,
    bandzsítva reám néz,
    némán.

    Jaj, mindenem elhagy.
    Oly végtelenül-nagy
    a föld.

    Meg is halok, érzem.
    Reggel hideg ércen
    fekszem.

    Birkózzak a holddal?
    Sötét a hegyoldal
    alja.

    Zsákutca tövében
    elkondul a léptem
    búsan.

    Az éjszaka ül meg,
    bársonypuha, fülledt,
    hőség.

    Azt hinni, meleg vér,
    s mikor tova mennél,
    megköt.

    Vér fűszere buggyan,
    a zegzugos útban:
    hulla.

    Az éj csúnya lánya,
    ha jönne, utána
    sírnék.

    Egy kapuba állnék,
    szólnék neki – árnyék –:
    anyám.

    Ha jönne barátom,
    júdásian áldón
    mennék

    kígyózva elébe,
    s a tőrt a szívébe
    döfném.

    Baljóslatú sarló
    reám veti gyarló
    fényét.

    Félarca nevet le,
    a fénye kezembe
    tallér.

    Dinnyék szaga szálldos
    és émelyeg álmos
    lázzal.

    Vad illat a fákon,
    lihegve kitátom
    a szám.

    A mély utak alján
    kúszom, sunyi-halvány
    rabló.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra (Boci, boci…)

    Ady Endre stílusában

    Álltam a Pusztán, álltam állván
    kérődzve, bőgve, búsan, árván,
    mikor, hahó,
    rámtörtek csülkös kis zeuszok.

    Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
    mi kéne, hé, rátok tiporjak?
    Ahol a Tej,
    oda szaladnánk lakni mi is?

    Rátok dől e rozoga pajta,
    s én ősi, szent, keleti fajta,
    én féljek, én?
    Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

    Nem holmi senkik tarka fattya,
    a Mammon volt anyám ükatyja,
    hej, piszkosok,
    nekem aranyból van a fülem.

    És kacagtam, rengett a Puszta,
    fülét, farkát gyáván behúzta,
    s futott, hahó,
    futott a csülkös boci-sereg.

    Kosztolányi Dezső stílusában

    Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

    Röhögve durván és kuncogva halkan,
    gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
    hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
    mert nincs fülem se farkam,
    s úgy állok itt e harmateste dombon,
    mint régi hősök vérező porondon.
    De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
    s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
    dac nélkül én a képetekbe mondom,
    hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
    s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

    Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
    Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
    s búját mindenki elbocsájtja helyben,
    hol ép farokkal bőg a méla marha,
    s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

    Forrás: Lélektől lélekig

    (Duplázás nincs — első Varró Dániel a gyűjteményedben.)

  • Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek

    A haldoklókkal csókolóztam,
    az elmenőkkel cimboráltam,
    izzadt hajuk simítva hosszan
    ágyukhoz álltam.

    Marasztaló ígéket
    súgtam fülükbe, mint az élet,
    de hívta őket a nagy út,
    és én kötöttem nékik a halálban
    batyut.

    A távozók
    elvitték a lelkem darabjait,
    csak én maradtam itt,
    és most a hit
    porukkal egy lett, mint avitt
    ruhájuk, és széthulltak ama szók
    és szájukon is megrohadt, amit
    adtam nekik, a csók.

    Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
    Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
    ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
    mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
    elásta, és most a határtalan,
    mély földbe van,
    s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.

    Barátaim,
    halványodik énnékem itt a szín,
    hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
    gyakran mosolygok, többször hallgatok.
    De érzem egyre, vár rám sok erős,
    jó ismerős,
    hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
    Ezért oly csöndes bennem már a lélek
    s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
    nem félek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Szegények

    Te elfelejted, hogy délben mit ettél,
    kivel beszéltél tegnap, ki az ellenséged, barátod,
    mert gazdag vagy s feledékeny.

    Úgy elhagyod élményeid, mint kiolvasott
    újságaid a gyorsvonatok hálófülkéiben,
    s robogsz tovább,
    köszönve ennek, mosolyogva emerré,
    igen szórakozottan.

    De a szegények még most is tudják,
    mit mondtál te nekik öt évvel ezelőtt,
    hogy végigmentél a budai utcán,
    s megsimogattad szőke kisfiúik fejét,
    ki azóta
    ott porlad a tabáni temetőben.

    Óvják ők azt, ami élet,
    félreteszik, amit csak megérintett,
    mint azt a siralmas bádogdobozt, amelyben
    cigarettát tartottak valaha mások.
    A szegények virrasztanak,
    vigyáznak mindenre,
    élnek tehelyetted is,
    és nem felejtenek.

    Forrás: MEK

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti!

    KOSZTOLÁNYI DEZSŐ, a szimbolista

    Született Harsonán, mint „A Hét” belső munkatársa, szerdán, lapzárta előtt két nappal. Még idejekorán megírhatta „Trombitaszonáta” című szezoncikkét. Később az „Innen–Onnan” rovatot vezette: ő volt „A Hét” legelső „Innen–Onnan”-istája. Színházi kritikáit ugyanott végezte. „Négy fal között” című verseskötetével tűnt fel, melyet később „Négy fal, egy plafon és egy padló között” helyesbített kiadásban ismert meg a közönség. Több politikai és közgazdasági szonettet írt: jelenleg a Trombitagyárosok Országos Szövetségének tiszteletbeli igazgatója. Ép és egészséges ember, fiatalabb korában tífuszon ment keresztül, és kétszer a Petőfi-társaságba is jelölték, de mindkét alkalommal csakhamar felgyógyult.

    „A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

    Mint aki halkan belelépett.

    És jönnek távol, ferde illatok
    Mint kósza lányok és hideg cselédek
    Kiknek bús kontyán angyal andalog
    Mint aki halkan belelépett.

    Mint aki halkan belelépett
    Valamibe… s most tüszköl s fintorog
    Mint trombiták és roppant trombonok
    S a holdvilágnál szédelegve ferdül
    Nehéz boroktól és aranyló sertül
    Úgy lépek vissza mostan életembe
    Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
    S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet –

    Mint aki halkan belelépett.

    VIII – A kis edény

    Oly furcsa és merev.
    Aranyhabos tó, emlék-temető
    Emlékek ágya, ágyak ápolója,
    Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya
    Emléket emtet, engem temet ő
    Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe –
    És távoli, mély országokba int be
    Mint folyt arany és mint ezer ezüst,
    Oly bús, fehér, olyan igénytelen
    Becéz, reámnéz és tréfál velem
    Mint egy kis fehér legyező,
    Csak rátekintek s így szólok: ez ő.
    A jó, szelíd, a kedves, pici teknő –
    De néha megnő –
    És néha horpad s néha szétreped
    És szerteszökken szörnyű fergeteg
    És a homályban bőszen harsonáz
    És akkora már, mint a ház
    És ordítunk és sírunk: diadal
    És ilyen fiatal
    S mint kürtök öble s vérző trombiták
    És néha vág.
    És néha vég.
    És néha olyan, mint az ég.
    S mint longa, linga, lunga, lenge lég
    (Még, még.)
    És borzadunk az égbe, nyögve, sírva
    És néha néz ránk –
    És néha olyan, mintha verset írna.

    XIII – Én nyafogok

    Én nyafogok
    Az életben, mint kevesek
    Én nyifegek
    Távol mezőkön bőrző levesek
    Én nyühögök
    Valami van, valami nincs
    Én szepegek
    Valami kósza, kótya kincs
    Én szüpögök
    Az éjbe, későn és korán
    Én szipogok
    Az orromon, e roppant trombitán.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Húsvét

    Már kék selyembe pompázik az égbolt,
    tócsákba fürdenek alant a fák,
    a földön itt-ott van csak még fehér folt,
    a légen édes szellő szárnyal át.
    Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe
    viszik a zavaros szagos vizet,
    a lány piros tojást tesz el merengve,
    a boltokat emberraj tölti meg.
    S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
    megrészegül az illaton a föld,
    s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt –
    kelet felől egy sírnak mélyiből,
    elrúgva a követ, fényes sebekkel
    száll, száll magasba, föl az isten-ember.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Kosztolányi Dezső: Miért?

    Ti kérditek, miért vagyok?
    Miért kelek fel újra?
    Hogy lássam, mint a kósza szél
    a lányok aranyos, finom haját
    könnyes arcukba fújja.
    Hogy várjam azt, ki eljövend,
    egy lány, vagy nem tudom ki,
    oly jó álmodni tétlenül,
    s szeles időben szürke ég alatt
    dalolva kóborolni.
    Hogy imádjam, szegény hivő,
    mi fájó s halhatatlan.
    Hogy elsirassam csendesen
    a zokogó szeptemberi esőt
    egy bús, haldokló dalban.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Oscar Wilde: A readingi fegyház balladája

    (fordította: Kosztolányi Dezső)

    I
    Skárlátszínű fegyverkabát
    nincs rajta, mint előbb,
    mert vér és bor csorgott kezén,
    úgy is fogták el őt:
    az ágyában gyilkolta meg
    kit szeretett, a nőt.

    Fegyencek közt járt, szürke-rossz
    darócruhát kapott;
    fejébe kis sportsipka volt
    s ment fürgén, vígan ott;
    de nem láttam embert, ki így
    bámulta a napot.

    Forrás: Nyugat, 1926/10 – Magyarul Bábelben

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, akiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.
    Diákkoromban mentem hozzá néha
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a díványsarokba
    és ámbratestét néztem, szívdobogva.
    Ó csipke-szoknya! Parfüm! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!
    Üllői út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengek róla: rózsa, rózsa, rózsa.
    Hol vagy ma, kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacskaszemed zöld deleje ég-e?
    S nagy furcsa szájad? Vagy már vége, vége,
    forró fejed bután födi a föld el
    s mint antik húgaid repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
    nem tudni soha hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tüntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.
    Valahol messze, a poros vidéken,
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk maradt itt, vén eretnek.
    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella oly szűzi és árva
    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.
    Hogy mutogatta. Egyiken merengő
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.
    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    mult és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rosz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze ürbe
    s kis pille, a szobáját átrepülte.
    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: Szeretni tehozzád szegődtem

  • Zelk Zoltán: Kosztolányi halálára

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy ennyire félt a haláltól,
    ki látta szörnyű rettegését,
    láthatta, milyen nagy és bátor!

    Láthatta vívni három éven
    keresztül iszonyú sebekben:
    három esztendeig nem bírta
    legyőzni a Legyőzhetetlen!

    Be szép volt és milyen fenséges,
    hogy így vigyázta birodalmát:
    a lányok könnyét s a kötélen
    lógó gyilkos szederjes arcát,

    lepkék tántorgó repülését
    s a tollas fényeket az ágon…
    – Ki őrzi őket, hogyha elmegy,
    ki félti és ki tartja számon?

    Be szép volt és milyen fenséges! –
    Halljátok? Ordító szelekben
    és felhők lenge, lágy neszében
    hirdeti a Legyőzhetetlen:

    „Csonttestem s gyilkos ólomujjam
    sajog a körmétől, fogától,
    nem vívott így még senki vélem –
    mondjátok hát: Hős volt és bátor!”

    Forrás: DIA – PIM