Mindig csak várni, hogy a dolgok eléd jönnek,
nem lehet.
Folyton azt lesni, mikor kapsz újabb
esélyeket,
Buta döntés: ne tedd!
Inkább lázadj fel, kelj ki önmagadból őrülten,
hogyha kell,
Ne mondhassák azt rólad, gyáva kolonca vagy
a sorsnak…
Vigyázz, mit miért teszel!
Vedd kezedbe a sorsod, hisz nem vagy
ostoba.
Ne hagyd, hogy elkábítson a vesztesek
mosolya.
Emberként élj, emberként harcolj!
Úgy, ahogy megálmodtad egykor.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ember képes darabokra törni,
Száraz levélként a földre lehullni.
Kellene néha egy odúnyi hely,
Ahol a szíve megnyugvásra lel.
A fejét lehajtva pihenne árván,
Nem állna többé múltnak árnyán,
Magába zárva ezer szépséget,
Révedezve hinné a meséket.
Az ember képes mindent elfeledni,
Kezét tördelve többé nem szeretni.
Kellene néha egy tenyérnyi hely,
Ahol a szíve is gyökeret ver.
Vad lejtőkön is meg tudna már állni,
Viharban a derűs égre várni,
Cudar keservét eldobva bátran,
Harcolni végre életre váltan.
Az ember képes oly nagyon szeretni,
Lelkét kitárva adni, de nem venni.
Kellene néha egy nyugalmas hely,
Ahol az eszét használnia kell.
Szemét is kinyitva állni a talpán,
Jövőbe nézni már másra nem várván,
De mert „az ember egy léha senki”,
Minden érzésbe bele tud halni.
Forrás: Lélektől lélekig
Farkaslélek egyesül farkaslélekkel
életünk vermében – s szállunk fel
egyként világunk kelyhére…
Falként egybeolvadnak abroncsos
szorító markú acélrácsok.
Minden egybemosódik előttem,
vakító fáradtságban már nem látok.
A világ szeme ezernyi rácsként
pillant rám, fejét leszegve.
Ezer vas határol sírva földemen,
kék váradhoz utat keresve.
A rács mögött már nincsen világ,
mi engem feléd vezetne.
Járom köröm ernyedt akaratom
roppant erejével fejvesztve.
Néha felnézek pupillám fekete
sugarú szemein keresztül,
majd megállok a kör közepén,
szívem hasadtan egyedül.
Ölelj át…
S nézd… angyalok szállnak le a földre…
Forrás: Lélektől lélekig
Mottó:
Az élet nem küzdelem: inkább szelíd folyamat — haladás egyik ponttól a másikig;
mintha egy napsütötte délutánon egy völgyben sétálna az ember.
— Stuart Wilde
Ugye emlékszel: gyerekkorodban azt mondták, ha vinni akarod valamire, keményen munkálkodnod kell. Hogy az élet tele fájdalommal és küzdelemmel; meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak és szeressenek, és hihetetlen erőfeszítésbe kerül pusztán csak a felszínen maradni. Én legalábbis határozottan emlékszem, hogy anyám azt mondta:
— A küzdelem nemesíti a lelket.
De ki állítja, hogy ez igaz?
Nézd meg a természetet. Fennmaradásához valóban felhasznál bizonyos mértékű erőfeszítést, de küzdelmet nem. Vajon a tigris úgy kel föl reggel, hogy ezt mondja magának:
„Ma küzdeni fogok, mint az őrült, és remélhetőleg vacsoraidőre sikerül valami ennivalóra szert tennem”?
Szó sincs róla. Egyszerűen csak fölkel, kicsit megszimatolja a hónalját – vagy mit szoktak a tigrisek reggeli előtt csinálni –, aztán elindul. Délre pedig ott van az ösvényen az ebédje, a Nagy Szellem jóvoltából. Jó, az utolsó harminc méteren a tigrisnek egy kicsit rá kell gyorsítania. De ezt aligha lehet küzdelemnek nevezni.
Lehet, hogy te is keresztülutazol a városon, hogy beválts egy csekket. Csakhogy az erőfeszítés és a küzdelem között óriási a különbség. Nekünk, embereknek is erőfeszítésre van szükségünk a fennmaradáshoz, a küzdelem viszont olyan erőfeszítés, amelyet érzelem és elkeseredés színez.
Gondold meg: ha teljes felelősséget vállalsz az életedért, akkor azt is vállalod, hogy sorsodat magad alakítod, életed pedig alapvetően a legbelső gondolataidat és érzéseidet jelképezi — azt, hogy mit tartasz önmagadról.
Ha pedig éveken keresztül százezernyi alkalommal azt a gondolatot tápláltad a tudatalattidba, hogy „az élet küzdelem”, akkor természetesen ezt fogod kivetíteni a legbelső érzéseidből is. Akkor is, ha tudatosan nem vagy tisztában ezzel.
Ha valamely ügy túl simán megy, ha valami túl könnyűnek látszik, belső éned energiát bocsát ki, amely azt mondja:
„Vigyázz! Ez gyanúsan egyszerű. Pusztítsuk el, és teremtsünk olyan körülményeket, amelyek igazolják a hitünket: az élet küzdelem.”
A dolgok széthullanak, és te úgy érzed, mintha egy szem mogyorót görgetnél föl a Mount Everestre az orrod hegyével. Végül, miután ismét megtapasztaltad a balsors minden nyűgét, belső éned előállítja ugyanazokat a körülményeket, amelyek hetekkel korábban, minden erőfeszítés nélkül is előálltak volna.
Ez a könyv segít felismerni a küzdelmet, földeríteni az okait, és megszüntetni. De előbb nézzünk meg néhány jellegzetes figurát a Küzdők Panoptikumából.
(itt folytatódik a szöveg a férfi és női küzdőtípusok részletes leírásával, változatlan tartalommal, bekezdésekre tagolva, ahogy az eredetiben szerepel)
A közös ezekben a figurákban az, hogy mindannyian személyiségük nem valóságos oldalára játszanak rá. Pedig elég lenne egy kicsit igazítani a beállítottságukon, és küzdelem helyett folyammá válna az életük.
A küzdelmet kemény munkával kell előállítani.
A folyam viszont természetes állapot.
Abbólfakad, hogy az ember elfogadja önmagát,
és észreveszi: élete többnyire egyensúlyban van.
Forrás: Stuart Wilde – Az élet nem küzdelem
az út menti bokrok között botladozom
tövisek karcolják a bőröm
összeszorított fogam közt véres könnyeim
íze égeti szikkadt nyelvem
tüdőm sípol büdös levegőt szív
szemem nem látja a napfényt
eső nem mossa arcom
ajándékot követeltem tőled
s nem akartam amit kaptam
Jónásként elbujdostam
de nem hajóra szálltam s most
nem jön a cethal mely lenyel
majd végül partra köp
csak vánszorgok itt
valahol az út mellett
tudom hogy most is figyelsz rám
és megveted bolond büszkeségem
amely bajba sodort engem
de hidd el megbánás és
alázat is van bennem
és hiszem hogy egyszer az én sóhajom
hívja a földre az angyalokat
hiszem hogy egyszer az én vérem festi vörösre a folyókat
hiszem hogy egyetlen leheletem vihart támaszt
és szemem-kék színű lesz az ég
melyen át megláthatlak végre
s akkor megmutatod nekem az utat
mutasd uram oltárod hadd tegyem rá a szívem
Forrás: Lélektől lélekig
Addig kerestelek,
míg meg nem találtál
— s hogy ez megeshetett,
úgy érzem: becsesebb
életnél, halálnál.
Mindaddig vártalak,
míg el nem értelek
s a Pontnyi Pillanat
támasz-pontunk marad,
hol nincs enyém-tied.
Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet;
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra!
Az ember, úgy látszik, avégre termett,
hogy mit elért: keresse újra s újra…
Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen,
meg-megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen!
— S e győztesen, s e vesztesen,
félálomban suttogjuk: igen.
Álmunk mély és teljes legyen.
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem:
ébredj velem,
Jobbik Felem,
ÉBREDJ VELEM!
Forrás: Lélektől lélekig
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong,
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg,
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.
Forrás: Lélektől lélekig
Eldobom, ne kapj utána. Fújja szél, foszlassa pára,
egy legyen alvó ködökkel, ismeretlen és rokon.
Légy süket, hogy fel ne költsön, gőgösen, hallgatva,
bölcsen,
minden élőnél erősebb – nincs hágcsó a tornyokon.
Hadd sikoltson, árnyba gördül. Fel ne ébredj, álljon őrül
végesség és végtelenség, kőrisfák és ciprusok.
Fuss előre, füst a korlát. Lengessék sötét vitorlád
tengered fehér vizéből visszazengő himnuszok.
Eldobom, mert összeéget. Eldobom, üldözve téged,
gyáva gyásszal marva újra érhetetlen szellemed.
Vad lilában, dúlt aranyban, tömjénfüstben és harangban
öntök vége-nincs vizekbe mézet és bort és tejet.
Eldobom, dobd vissza gőggel. Vívok végtelen idővel,
bamba kín mézébe fúltan tapadok az életen.
Fel ne oldozz: itt maradtam. Meg ne láss: nem ezt fogadtam,
vak tükör kormos szerelmem, s gyöngyszínű a végtelen.
Gyertyacsonk, halotti pompa, cifra játék, törd atomra,
ferde fáklya sárga fénye – gyűlöllek, mert gyűlölöd.
Tengerekbe hull a hangom, húzom nyelvetlen harangom,
elhajítom, vesse vissza hághatatlan tűzköröd.
Forrás: Index Fórum – Lélektől lélekig
Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.
Ó, édes, édes
szomoruság!
Ó, illatos ostor!
Rozmaring-ág!
Uram, ójj meg a rossztól,
hogy ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!
Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?
Forrás: ma – Magyar versek
Forduljatok hát ellenem
ti meglapuló szörnyek,
az omló folyosókon át
hatolva egyre följebb,
nyomuljatok be szabadon,
futótüzet kiáltva
lassan fölétek rakodó
hatalmas éjszakámba!
Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam–fáztam és
nekem se volt mit ennem.
Legyűrhetetlen fölkelés,
dadogó, győztes lárma!
mint életfogytig elítélt
fegyencek lázadása.
Egyetlen boldog pillanat,
a végső és az első:
csak állok majd és reszketek,
akár egy égő erdő.
Forrás: DIA — PIM
