https://verskucko.com

Címke: küzdelem

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás fölfohászkodik

    Ó színek színe, ördög bibliája,
     fújd meg lelkembe roppant riadód.
    Ó szívek szíve, züllött, furcsa szívem,
     vidd az ördöghöz drága véradód.

    Puffadt erszényed, mely vértől hízott meg,
     az élet asztalára dobd oda,
     és hogyha aludt a sors ezer évig,
     mostan történjék végre a csoda.

    Vesztett csaták, vér és kudarc után
     más nem maradt, csak ez még és a semmi.
    Ó érzitek-e, micsoda hívás:
     szaladni, úszni s menni, menni, menni,
     örökre folyni örök körforgásban,
     újhodni, veszni, hullni lefele,
     csók és halál, bús kezdet és búsabb vég,
     színkeverés, tánc és örök csere.

    Lélekzeni parázsló oxigénben,
     és nézni, hogy minden hogy folyik el,
     és érezni, fejünkön a sisakkal
     a harc előtt, hogy menni, menni kell?

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Vészfék

    Hajrá, ha bírsz! Hadd nyögjön lenn a pálya.
    Hadd búgjon a síp, főjjön a kazán!
    Hadd fogyjon a mozdonynak tűzi fája!
    A gőzcsapot hagyd könnyedén s lazán!

    Száguldj a tiltó lámpa vérjelébe,
    rohanj s recsegjen a homok, kavics.
    Tüzes kerékkel zúgj a cél elébe,
    bár a kerék széjjelmorzsolna is.

    Menj! Ám ha rád letipró csüggedés lép,
    és ásító unatkozás mered,
    bátran szakítsd szét vért-lökő ered.
    Bordád alatt vonaglón döng a vészfék,
    vágd szét zsinegjét, nem lesz benne kár,
    egy pillanat csak s a vonat megáll.

    Forrás: MEK

  • Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

    Ma sem volt könnyű élni.
    Nem lesz könnyű sosem.
    De érdemes volt! – mindig
    érdemes lesz, hiszem!

    Nehéz – s el kell fogadni,
    ki szemben áll velünk,
    s azokat elviselni,
    kikkel menetelünk.

    Ütésük úgy eltűrni,
    hogy meg se tántorodj:
    – a túloldal ne lássa,
    mint hull szét táborod.

    Emelni, vinni vállon,
    ki gyenge s már kidől:
    s mert rá is jut erődből
    ledöfne – úgy gyűlöl.

    Naponként mosolyogni,
    kínban, azok között,
    kik összefenik szemük
    egy jó szavad mögött.

    Menni velük – már régen
    nem értük – csak azért,
    mert e sereg iránya
    valami célt ígért!

    Velük és ellenükre,
    annyi közt egyedül,
    – vívni, mégis azért, mi
    csak együtt sikerül!

    Mindez ma sem volt könnyű
    – s nem lesz könnyű sosem –
    de törvény előtt vállalt sors ez,
    ha érdemes, ha nem!

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Ady Endre: Sorsunk

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
    Lelkünk repül, száll, magával ragad,
    Bús aggodalmak mindhiába húznak.

    Csalóka álmok léghajóján
    A vihar szépen fellegekbe tüntet,
    Míg lenn a földön kárörvendő,
    Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

    Van az életben egy-egy pillanat,
    Hogy nem várunk már semmit a világtól,
    Leroskadunk bánat terhe alatt,
    Szivünk mindenkit megátkozva vádol.

    Míg porba hullva megsiratjuk,
    Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
    Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
    Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

    Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
    Szivünk a vágyak tengerén evez,
    Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
    De egy zord erő küzdelemre készti.

    Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
    Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
    Míg sírba visz az önvád néma átka.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre – A mindegy átka

    Sorakoznak s elfutnak a hetek,
    Mintha kórház-szagtól futnának.
    Talán nem volt soha ilyen beteg
    Az Élet, mely szennyesen bukdos
    S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

    Máskor se volt itt élni jó dolog,
    De viharok sűrübben jöttek
    És többen voltak zúgó bátorok.
    Most már a reménytelen Mindegy
    Túlságosan meggyőzött minket.

    A Mindegy, mi ma mindent összetör,
    A lágy ujjakat összefonja,
    Hogy nem szorul össze az ököl.
    S hogy itt még valami teremjen,
    Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

    Igenis: kell a bátor lobbanás
    S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
    Hogy minden vannál mindig jobb a más.
    Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
    Csak azért se győzhet a Mindegy.

    .

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba

    Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
    Most gyertek szabad mellű örömök
    S pusztuljatok bilincses iskolák.

    De elcsitult a jókedv-förgeteg
    S helyére ült a döbbent némaság:
    Köröttünk már az Élet csörtetett.

    Óh, ifjui, szent megjózanodás,
    Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
    Emléketek ma is milyen csodás.

    Hős harc az Élet és megélni szép,
    Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
    Ifjú vitézlők lengeteg szivét.

    Ha élet zengi be az iskolát,
    Az élet is derűs iskola lesz.
    S szent frigyüket így folytatják tovább.

    Én iskolám, köszönöm most neked,
    Hogy az eljött élet-csaták között
    Volt mindig hozzám víg üzeneted.

    Tápláltad tovább bennem az erőt,
    Szeretni az embert és küzdeni
    S hűn állni meg Isten s ember előtt.

    Június van s nagyon magam vagyok
    S kisértenek élt éltem árnyai
    S az elbocsátó iskolapadok.

    S én, vén diák, szivem fölemelem
    S így üdvözlöm a mindig újakat:
    Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.

    Bár zord a harc, megéri a világ,
    Ha az ember az marad, ami volt:
    Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.

  • Ady Endre: Tiltakozni és akarni

    Hajh, megmaradni nagy betegnek,
    Sírba-rugandó idegennek,
    De élni, de élni.

    Barbárból, úrból nyűvé válni,
    Igaziból lenni akármi,
    De élni, de élni.

    Nem bánni immár semmit-semmit
    S nótáink bár rossz kölykök zengik,
    De élni, de élni.

    Ijesztgessenek a Jövővel,
    Ijedjek meg lehajtott fővel,
    De élni, de élni.

    És gunnyasztva és meghajolva,
    Mintha tavasz sohse lett volna,
    De élni, de élni.

    De tiltakozni és akarni,
    De, jaj, még most, most meg nem halni,
    De élni, de élni.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

    Hiszek hitetlenül Istenben,
    Mert hinni akarok,
    Mert sohse volt úgy rászorulva
    Sem élő, sem halott.

    Szinte ömölnek tört szívemből
    A keserű igék,
    Melyek tavaly még holtak voltak,
    Cifrázott semmiség.

    Most minden-minden imává vált,
    Most minden egy husáng,
    Mely veri szívem, testem, lelkem
    S mely kegyes szomjuság.

    Szépség, tisztaság és igazság,
    Lekacagott szavak,
    Óh, bár haltam volna meg akkor,
    Ha lekacagtalak.

    Szűzesség, jóság, bölcs derékség,
    Óh, jaj, be kellettek.
    Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
    Beteg vagyok, beteg.

    Meg-megállok, mint alvajáró
    S eszmélni akarok
    S szent káprázatokban előttem
    Száz titok kavarog.

    Minden titok e nagy világon
    S az Isten is, ha van
    És én vagyok a titkok titka,
    Szegény hajszolt magam.

    Isten, Krisztus, Erény és sorban
    Minden, mit áhítok
    S mért áhítok? – ez magamnál is,
    Óh, jaj, nagyobb titok.

    Forrás: MEK

  • Ady Endre: Harc a Nagyúrral

    Megöl a disznófejű Nagyúr,
    Éreztem, megöl, ha hagyom,
    Vigyorgott rám és ült meredten:
    Az aranyon ült, az aranyon,
    Éreztem, megöl, ha hagyom.

    Sertés testét, az undokot, én
    Simogattam. Ő remegett.
    »Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
    S meglékeltem a fejemet,
    Agyamba nézett s nevetett.

    (Vad vágyak vad kalandorának
    Tart talán?) S térdre hulltam ott.
    A zúgó Élet partján voltunk,
    Ketten voltunk, alkonyodott:
    »Add az aranyod, aranyod.«

    »Engem egy pillanat megölhet,
    Nekem már várni nem szabad,
    Engem szólítnak útra, kéjre
    Titokzatos hívó szavak,
    Nekem már várni nem szabad.«

    »A te szívedet serte védi,
    Az én belsőm fekély, galád.
    Az én szívem mégis az áldott:
    Az Élet marta fel, a Vágy.
    Arany kell. Mennem kell tovább.«

    »Az én jachtomra vár a tenger,
    Ezer sátor vár énreám,
    Idegen nap, idegen balzsam,
    Idegen mámor, új leány,
    Mind énreám vár, énreám.«

    »Az egész élet bennem zihál,
    Minden, mi új, felém üget,
    Szent zűrzavar az én sok álmom,
    Neked minden álmod süket,
    Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

    Már ránk szakadt a bús, vak este.
    Én nyöszörögtem. A habok
    Az üzenetet egyre hozták:
    Várunk. Van-e már aranyod?
    Zúgtak a habok, a habok.

    És összecsaptunk. Rengett a part,
    Husába vájtam kezemet,
    Téptem, cibáltam. Mindhiába.
    Aranya csörgött. Nevetett.
    Nem mehetek, nem mehetek.

    Ezer este múlt ezer estre,
    A vérem hull, hull, egyre hull,
    Messziről hívnak, szólongatnak
    És mi csak csatázunk vadul:
    Én s a disznófejű Nagyúr.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit: Tíz tilosnál: vonat

    (Latinovits Zoltán; Anagramma az ő nevére, 1971)

    Szobránál szebb volt az ember,
    testesült lélek, ha van.
    Okokkal oktalanított,
    züllesztett boldogtalan.

    Látok jelenést, dudorászom,
    vaslobogós égi vadat,
    szíve alatt míg vacsorázom,
    vasbocskora szívemre lehat.

    Ó, szent a nemzeti sárkány,
    mennyei hitves, ha van,
    elvoltunk érte ugatni –
    volt erről egykor szavam.

    Száműzve a magányra, élek.
    S bár erre tabletta van:
    elaluszom s fölérzek magamtól,
    s írok magamnak, magam.

    Ideától, hamis baráttól,
    dögvésztől megóvj, Uram.
    Ellenfelem, ha világol:
    harcban kivágom magam.