https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Garai Gábor: Arcra borulva

    Arcra borulva fekszem éjszakánként,
    mint a tarkónlőtt szökevény.
    Vallatom a beszűrődő sivár fényt,
    kinek, mikor és mit vétettem én?!

    Mért hagytatok magamra elesetten;
    mi szakította meg az áramot,
    hogy lelketlen heverjen itt a testem,
    és azt se tudjam már, miért vagyok?!

    Ha hívnátok, fölkelhetnék talán még,
    ha szólnátok, válaszolnék talán.
    De ti szétmetszitek halálraszánt szép
    szemem a közöny műtőasztalán.

    És kihullanak belőle a képek:
    kövek és fák és nők és madarak.
    És vaksötét fal tornyosul az égnek,
    s vérem sarában alvad meg a nap.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Garai Gábor: Kábulat

    Fent a hegyen már hó fehérlik;
    idelenn tompa szürkeség.
    Önmagát vallatja a lélek:
    mérgekkel ölnek – élsz-e még?

    Feledni a feledhetetlent
    megtanít-e a kábulat?
    Saját mélységedbe temetnek,
    akár a kiapadt kutat.

    És lényeged helyett marad csak
    a létezésnek látszata:
    kezed, lábad s zengő szavadnak
    kopár visszhangja tér haza.

    1974

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Áldott szédület

    A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
    szorong a száj, remegve egyre szédül,
    mint szélhimbálta, imbolygó virágban
    a léha szív, és mintha súlyos áram
    érintené, alél a test, s a szem már
    a drága szempár csak mereng a csöndben,
    mint ismeretlen tengerfenéknek alján
    két gyöngyszem.

    Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
    míg oldja-bontja zászlóját a láz,
    hogy mint a szél, a szálló angyalok,
    sehol se, mégis mindenütt vagyok,
    hogy szinte már szeráfi lendülettel
    csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
    mint angyalok, kik parttalan terekben
    keringnek.

    S már nem lehetne könnyed metszeten
    se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
    az idegekben érlődő halál
    árnyalja kezem tartását s a szám.
    S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
    ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
    égessen át, hogy csontomig lehasson
    a varázs.

    A drága, drága révülés, amelyben
    mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
    hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
    mint csillagok közt hulló csillagok!
    Csak mély verése ér most, mint a tenger,
    a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
    ha sírok is, mint sír a tengerekkel
    a kagyló.

    Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
    és máris részeg tőled minden érzék,
    kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
    hozzám találsz az áldott szédületben,
    hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
    mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
    egymásba, egymásnak felelve, mint két
    tiszta sor!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Bolygó lélek

    Ködfallal vagyok bekerítve most.
    Íme, nem tudnak semmit rólam,
    se jót, vigat, se panaszost.

    Itt megyek én.
    Egyik ködtől a másikig,
    egyik tócsától másikig.

    Ez a fej,
    ez a szív,
    ez az enyém!

    Körmöm magát a ködbe vájja
    és együtt futunk ketten, így:
    Bolygó lelkem, s atmoszférája.

    Mindenki így jár,
    ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
    nem látjuk,
    nem értjük egymást:

    mert, jaj, mindünknek más világa van! –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mindent neked adok

    Tied ez a márciusi hóvirág
    az asztalodon.
    S az a lángbaszökkenő vörös ház
    a láthatáron, az élet fölött.

    Tied az a fekete tó,
    a fákkal szegélyezett,
    hová a bolyongások erdejéből
    egy titkos éjjel eljutunk.

    Tied a törpék hosszú menete
    s az az elnyugodott óriás,
    akit letakart arccal, csöndesen
    magamban cipelek.

    Forrás: Lélektől lélekig