Rongy-alak – szalad a hold után. Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását, Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly, Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet… Hisz égi országutadon te vagy az úr S néked népes az éjszaka.
Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra, Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, – Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –
S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom… Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, – Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad, Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek, Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom, Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok, De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.
Szemed szédülő lelked tükörterme. Benne minden annyira eltúlzott s mégis olyan valószínűtlenül őszinte. A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy. Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben. Csak felfogni nem tudok ennyi mindent; sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy; ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem. Vágyak és gátak laza hálójában mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél, úgy, hogy az orrunk finoman összeérne, én csak nézném azt az eleven homályt, és Nálad maradnék örökre… Végre.
Most megindulnak benne a dalok! Már sírja lágyan viasz-könnyeit. Padlóra hulló bús akkordjait, Hűs szellő kapja fel s viszi tovább, E sosem hallott szép melódiát.
És kirepül kéményen ablakon, A Napba néz és tántorog vakon. Majd összegörnyed, földre hull, zihál, Kis törött szárnyú énekesmadár. De nem hagyom! Mert ő az én dalom!
A kereszt felső ága égre mutat, nagy örömhírt tudat: “itt van a te utad”
a kereszt két karja a légbe szétszalad, rajta sovány kezek tört vért virágzanak: “vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad, kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”
a keresztnek alsó ága földre mutat: “vesződj: itt áss kutat, lásd benne arcodat.”
Egyszer egy bús éjféltájon, míg borongtam zsongva, fájón, S furcsa könyvek altatgattak, holt mesékből vén bazár, Lankadt főm már le-ledobbant, mikor ím valami koppant, Künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár. „Vendég lesz az” – így tűnődtem – „azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?”
Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december Éjén fantóm-rejtelemmel húnyt el minden szénsugár, És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap Bánatomra hátha írt ad, szép Lenórám halva bár, Fény leánya, angyal-néven szép Lenórám halva bár, S földi néven senki már.
S úgy tetszett: a függöny leng és bíborán bús selymű zengés Fájó, vájó sohse sejtett torz iszonyt suhogva jár, – Rémült szívem izgatottan lüktetett s én csititottam: „Látogató lesz az ottan, azért roppan künn a zár. Késő vendég lesz az ottan, azért roppan künn a zár, Az lesz, más ki lenne már?”
Visszatérve lelkem mersze, habozásom elmúlt persze, S „Uram”, kezdtem, „avagy Úrnőm, megbocsájtja, ugyebár? Ámde tény, hogy már ledobbant álmos főm és Ön meg roppant Halkan zörgött, alig koppant: alig roppant rá a zár, Nem is hittem a fülemnek.” – S ajtót tártam, nyílt a zár: Éj volt künn, más semmi már.
S mély homályba elmeredten, szívvel, mely csodákra retten, Látást vártam, milyet gyáva földi álom sohse tár; Ám a csend, a nagy, kegyetlen csend csak állott megszegetlen, Nem búgott más, csak egyetlen szó: „Lenóra!” – halk, sovár Hangon én búgtam: „Lenóra!” s visszhang kelt rá, halk, sovár, Ez hangzott s más semmi már.
S hogy szobámba visszatértem s még tüzelt javába vérem, Hirtelen, már hangosabban, újra zörrent holmi zár, S szóltam: „Persze, biztosan csak megzörrent a rácsos ablak, No te zaj, most rajtakaplak, híres titkod most lejár, Csitt, szívem, még csak egy percig, most a nagy titok lejár. Szél lesz az, más semmi már!”
Azzal ablakom kitártam s íme garral, hetyke-bátran Roppant Holló léptetett be, mesebeli vén madár, S rám nem is biccentve orrot, meg sem állt és fennen hordott Csőrrel ladyt s büszke lordot mímelt s mint kit helye vár, Ajtóm felett, Pallasz szobrán megült, mint kit helye vár – Ült, nem is moccanva már.
S ahogy guggolt zordon ében méltóságú tollmezében, Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár – S szóltam: „Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste, Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ, Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?” S szólt a Holló: „Soha már.”
Ámultam, hogy ferde csőrén ilyen tártan, ilyen pőrén Kél a hang, okos, komoly szó alig volt a szava bár, Ám el az sem hallgatandó, hogy nem is volt még halandó, Kit, hogy felnézett, az ajtó vállán így várt egy madár, Ajtajának szobra vállán egy ilyen szörny vagy madár, Kinek neve: „Soha már.”
S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már; Nem nyílt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sohajtva: „Majd csak elmegy, messzi száll, Mint remények, mint barátok, holnap ez is messzi száll”, S szólt a Holló: „Soha már!”
Megriadtam: csendziláló replikája mily találó – „Úgy lesz”, szóltam, „ennyit tud csak s kész a szó- és igetár; Gazdájának, holmi hajszolt, bús flótásnak búra ajzott Ajkán leste el a jajszót, mást nem is hallhatva már, Csak remények gyászdalát, csak terhes jajt hallhatva már, Ezt, hogy: „Soha – soha már!”
S gyászos kedvem újra szépen felmosolygott s párnás székem Szemközt húztam, ott, ahol várt ajtó, szobor és madár; És a lágy bársonyra dőlten tarka eszmét sorra szőttem, Elmerengtem, eltűnődtem; mily borongó nyitra jár, Átkos, ős, vad furcsa Hollóm titka mily bús nyitra jár, Mért károgja: „Soha már”?
Ekként ültem, szőve-fejtve bús eszméket s szót se ejtve, Míg a madár szeme izzott, szívemig tüzelve már; S fejtve titkot, szőve vágyat, fejem halkan hátrabágyadt, Bársonyon keresve ágyat, mit lámpám fénykörbe zár, S melynek bíborát, a lágyat, mit lámpám fénykörbe zár Nem nyomja – soha már!
Ekkor, úgy rémlett, a légnek sűrűjén látatlan égnek Füstölők s a szőnyeg bolyhán angyaltánc kél s muzsikál; „Bús szív”, búgtam, „ím a Szent Ég szállt le hozzád, égi vendég Hoz vigaszt és önt nepenthét s felejtést ád e pohár, Idd, óh idd a hűs nepenthét, jó felejtés enyhe vár!” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, nyögtem, „szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! Sátán küldött, vagy vihar vert most e puszta partra bár, Tépetten is büszke lázban, bús varázstól leigáztan, Itt e rémek-járta házban mondd meg, lelkem szódra vár Van… van balzsam Gíleádban?… Mondd meg – lelkem esdve vár…” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Látnok!”, búgtam, „szörnyű látnok! ördög légy, madár vagy átok! Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll, Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám, Angyal-néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár, Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?” S szólt a Holló: „Soha már!”
„Ez legyen hát búcsúd!”, dörgött ajkam, „menj, madár, vagy ördög, Menj, ahol vár vad vihar rád és plútói mély határ! Itt egy pelyhed se maradjon, csöpp setét nyomot se hagyjon, Torz lelked már nyugtot adjon! hagyd el szobrom, rút madár! Tépd ki csőröd a szívemből! hagyd el ajtóm, csúf madár!” S szólt a Holló: „Soha már!”
S szárnyán többé toll se lendül, és csak fent ül, egyre fent ül, Ajtóm sápadt Pallaszáról el nem űzi tél, se nyár! Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló, Míg a lámpa sávja omló fényén roppant árnya száll, S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll, Fel nem röppen – soha már!
Forrás: Arcanum
Edgar Allan Poe, amerikai költő, A holló, Tóth Árpád fordítás, halál, gyász, lélek
Babits Mihály: A HOLLÓ
A HOLLÓ
Egyszer – unt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen, fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan, mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen. S szóltam: “Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– az lehet, más semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban, szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen. Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem, kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen; fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem. S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten: “Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem – késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem
– az lehet, más semmisem.”
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén: “Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen: tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan: s amint könnyű lépte dobban – koppan ottkünn csöndesen, szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:
– künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve, álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem; de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem hangzik más szó, mint egyetlen név: “Lenóra!” – kedvesem neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang – más semmisem.
Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába – ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen. “Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára: rá kell jönnöm az okára, nosza – mondtam – meglesem! Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– csak a szél, más semmisem… “
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen. Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn – ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült – és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla, ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen. “Bár megtépve, zord kóborló – szóltam – te se vagy utolsó, éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem: hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott s válaszolt szavamra – bárha nem is túl-értelmesen: meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen – ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– és a neve: “Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton, mintha abba volna lelke beleöntve teljesen. Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta; s nyögtem: “Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem: majdcsak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz: “Persze – mondtam – ennyi ennek kincse tára összesen; tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem- holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
– mint hogy: ‘Soha – sohasem’.”
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem; s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen – ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: “Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam a madárhoz – s már szivembe furt a két fém-élü szem. Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán, melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen, violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen: “Bús sziv! – nyögtem – égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem: idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!” – Szólt a Holló: “Sohasem.”
Jós! – hörögtem – választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! – Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem, ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba, hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen: van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Jós! – hörögtem – választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek! Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn: mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra, vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn? kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?”
– Szólt a Holló: “Sohasem.”
“Legyen hát e szód utolsó! – szöktem föl – sátán vagy holló! Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen! Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak, mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen! Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!”
– Szólt a Holló: – “Sohasem!”
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül, fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen. Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló, míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
A tej-szín léget elkeverte fekete borával az éj: lelkem ma, vágyak büszke lelke, megúnt szavakkal ne beszélj, húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad, szabad szemeddel szertenézz: ma messze szállnod nem nehéz.
Mámorosan az éj borától szárnycsattogás legyen dalod: ki éjt iszik, a kéjre bátor, tenéked ez volt italod. Sokáig ittad, részegülhetsz, azért vagy mostan oly szabad: repülhetsz magad.
