Címke: lélek

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Bolygó lélek

    Ködfallal vagyok bekerítve most.
    Íme, nem tudnak semmit rólam,
    se jót, vigat, se panaszost.

    Itt megyek én.
    Egyik ködtől a másikig,
    egyik tócsától másikig.

    Ez a fej,
    ez a szív,
    ez az enyém!

    Körmöm magát a ködbe vájja
    és együtt futunk ketten, így:
    Bolygó lelkem, s atmoszférája.

    Mindenki így jár,
    ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
    nem látjuk,
    nem értjük egymást:

    mert, jaj, mindünknek más világa van! –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Károlyi Amy: Szó

    Vannak csendek,
    mikor a percet
    átüti a szó.
    Nyiss ki ajtót és ablakot,
    Isten a látogató.
    Hagyd minden dolgod,
    a szóra figyelj.
    Oly ritkán hallható.
    Átömlik rajtad mint egy ölelés,
    mikor Isten meglátogat.
    Te vagy a hang,
    a szó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő: Mindent neked adok

    Tied ez a márciusi hóvirág
    az asztalodon.
    S az a lángbaszökkenő vörös ház
    a láthatáron, az élet fölött.

    Tied az a fekete tó,
    a fákkal szegélyezett,
    hová a bolyongások erdejéből
    egy titkos éjjel eljutunk.

    Tied a törpék hosszú menete
    s az az elnyugodott óriás,
    akit letakart arccal, csöndesen
    magamban cipelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Éjjel

    Nem tudtak még a lassú órák
    kalapácsai összetörni,
    nem hajolnak hozzám a fák,
    némák a lángoló madarak.

    Egészen bennem él az éj
    kifájhatatlan szürkesége,
    szétszórt keserű szavaim
    senki se szedi fel.

    Az árnyék hosszan rám zuhan,
    eltátott számon sűrű csend ül,
    homlokomról az éjszakát
    kezem kínlódva tépi.

    A puszta utcán kóborol
    valami könnyű, árva árnyék,
    a hold a barna foltokon
    sárgán, hidegen elgurul –

    Reggelre majd a szürke köd
    hosszú csíkokat húz az utcán,
    és dermedt számról földre hull
    a széthasadt kiáltás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Karácsonyra

    A szent estén majd eljövök ide.
    Álmaim szekerébe fogatok
    És szólok fantáziám táltosához:
    Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
    És álomhintón eljövök — ide.

    Itt minden fehér lesz, — fehér, s halott.
    Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
    A zúgó patakok.

    És én fenyőtől fenyőhöz megyek
    És minden fenyőt megsimogatok.

    És megkérdezem: virrasztotok még?
    És megkérdezem: hogy aludtatok?

    És aztán feltűzöm a szívemet
    A legmagasabb fenyő tetejére, –
    S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…

    Néked ajánlom égő szívemet…

    Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: A gyöngék imája

    Jó Uram, aki egyként letekintesz

    bogárra, hegyre, völgyre,

    virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

    Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

    csak nagyon-nagyon gyönge.

    Mert pókháló és köd a szív,

    selyemszőttes az álom,

    pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

    s én erőtlen kezem

    még azt sem tudja Hozzádig emelni.

    De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

    ami az Óceánnak

    legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

    Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

    csak gyönge, nagyon gyönge.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!