Címke: lélek

  • Dsida Jenő: A gyöngék imája

    Jó Uram, aki egyként letekintesz

    bogárra, hegyre, völgyre,

    virágra, főre, szétmáló göröngyre, –

    Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz

    csak nagyon-nagyon gyönge.

    Mert pókháló és köd a szív,

    selyemszőttes az álom,

    pehelykönnyű és szinte-szinte semmi

    s én erőtlen kezem

    még azt sem tudja Hozzádig emelni.

    De azért vágyaim ne dobáld a sárba,

    ami az Óceánnak

    legdrágább, legkönnyesebb gyöngye!

    Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz

    csak gyönge, nagyon gyönge.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Kattints a címre a teljes vershez!

  • Hajnal Anna: Mégis

    Az angyalt akit mellém adtál
    Elvitted. Magamra hagyattál.
    Most elgyengülten, roskadottan,
    Elárvultan, kitagadottan
    Félve emelem hozzád orcám:
    Lányod vagyok, hajolj le hozzám…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Csöndes minden

    Lám, lám itt csöndes minden,
    egyszerű szobában lakom, fehérre
    meszelt falak közt, még a falutól
    is távol. Itt nincsenek dübörgő
    rotációsok, nincsenek zakatoló
    festékszagú, piszkos hétköznapok,
    örökös itt a csend és a vasárnap.

    Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
    mozdulatlanok az örökzöld lombok,
    lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
    a felhők is hallgatagok, szinte
    odafagytak a tiszta égre.

    És valahogy ez mégsem a feloldott
    bánat, a méltóságos nyugalom;
    ez csak a kimaradt szívdobbanás
    különös csendje, csak beletörődés,
    fenségessé dermedt nyugtalanság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az egyedülvalóságról

    Oly boldogság egyedül lenni!
    Én el akarok hagyni mindent,
    Énnekem nem kell senki, semmi.
    Zsibbaszt a zaj, fáraszt a nyüzsgés,
    Nem kell az öröm lobogása sem.
    Énnekem nem kell senki, semmi,
    Csak magam és mennyei másom:
    Az én szerelmesem.

    Olyan édes egyedül lenni!
    Mikor a magamé vagyok,
    Mikor a zavaros özönben
    Egy kis pontot találhatok,
    Egy sziklát, ha parányit is,
    Ha szürkét is és hideget,
    De olyat, amely nem inog.
    És mikor onnan nézek a vizekbe,
    És hallgatom, hogy zúg a szennyes ár,
    És hazatérek megpihenni,
    Mint alkonyatkor a fáradt madár.

    Oly édes odahaza lenni!
    És magamat kitárom,
    Akár a szentély ajtaját,
    És úgy gyűjtöm a perceket,
    A napot és az éjszakát,
    A hajnalt és alkonyatot,
    Napfényt, mosolyt és könnyeket,
    És mindent, mindent, ami fény,
    Ami meleg és ami élet.
    És bent a szentek-szentje rejtekén,
    A hétlakatú vasajtó megett,
    Ott összehordom mind a kincseket,
    Mint virágport a méh,
    És egy világot alkotok belőle,
    Amit meg nem lát soha senki,
    mert ez a világ a kedvesemé.

    Oly jó ama világban lenni!
    Mert ott vele vagyok.
    Ő ott van, ő mindig velem van,
    És gyakran mosolyog.
    Valahányszor magamba nézek;
    Ő mindig újra megszületik bennem,
    És ő egyedül az enyém.
    És énnekem ővele lennem
    Nem embernek való gyönyör;
    Hogy néha azt hiszem, hogy el se bírom,
    Olykor már azt hiszem, hogy összetör,
    S édességétől meghalok.
    Hisz én oly gyönge és oly gyáva
    És olyan nyomorult vagyok!
    Az én szegény ember-szívemnek
    Nagyon-nagyon sok az örömből ennyi.
    De ő, az édes, szeret engemet,
    És mindörökre az enyém.
    És mindörökre átölelve tartja lelkemet.

    Oly édes, édes vele lenni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Egy megíratlan naplóból

    dec. 25.

    Itt jött rám a Karácsony,
    Rám, a kesely arcú pogányra,
    Itt jött rám a Karácsony,
    Gyermekségem falujában
    S azt hitte, hogy megtérít,
    Hogy szépen visszaingat.

    dec. 26.

    Talán-talán jobb volna
    Mégiscsak visszaesni,
    Betegen is a Krisztust,
    A régi Krisztust keresni.
    Talán-talán jobb volna,
    Mint lelkem keserülni:
    Krisztus előtt, templomban,
    Úgy, miként régen, leülni.
    Talán-talán jobb volna
    Most a faluban, itten,
    Fájó haraggal szólni:
    Hajh, mégiscsak élsz te, Isten.

    dec. 27.

    Ez már nem is Karácsony
    S kinek mi köze hozzá,
    Embernek vagy Istennek,
    Hogy én mint fogok élni,
    Vagy én mint fogok halni?

    Békesség az Istennek,
    Békesség az embernek,
    Békesség a halálnak,
    Békesség mindeneknek,

    De nékem

    Maradjon a háborúság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    És én úgy nézem és úgy bámulom,
    Mint egy bánatos beteg arcot
    Egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    És a szemében annyi titok fázik,
    És annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    Rég elfeledtük gügyögő szavát,
    Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    Valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    Az egész élet ez a kis szoba,
    Ezek a régi halkszavú hatalmak,
    És ez a fázó, hangos hallgatás,

    És ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    Ez az egész. És abba belenézzük
    Az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A másikomról

    Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
    Hogy láthatatlannak születtem.
    Azért van, hogy az emberek
    Úgy elnéznek mindig fölöttem.

    És nem kapott hangot az ajkam,
    Kiáltanom is hasztalan.
    Egyedül járom a világot,
    Látatlanul és hangtalan.

    Valaki áll a helyemen.
    Egy másik. Azt mindenki látja,
    És mindenki ahhoz beszél,
    És az mindenkinek barátja.

    És az beszél az emberekhez
    És a szemükbe mosolyog.
    (Egy idegen, egy nagyon-másik!)
    S mind azt hiszik, hogy én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

    Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
    Ilyenkor a szemébe bámulok
    Annak, aki csak árnyék és kísértet,
    Aki az én helyemen áll.
    Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
    És aki idegen, mint a halál.

    Ó áldott, áldott ködsüveg!
    Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
    Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
    Szúró szemedből olyan fény rezeg,
    Mint egy csikorgó téli éjjelen
    Felhők mögött halódó holdsugáron.

    De én szeretlek, én mégis szeretlek,
    Szegény bolondos árnyék, néma párom,
    Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
    Enyém az arcod és enyém a lelked,
    Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
    És nekik mégis te vagy én.

    Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
    És érezni, hogy eltakarsz,
    És úgy nézni a nagy világba szét,
    És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
    Megbékélt, boldog remeteszemekkel
    Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

    Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
    És néha, álmok árnyas estelén:
    Úgy tűnik idegen arcod elém,
    Mint azok elé, akik rádnevetnek,
    S az én nevemet nevezik nevednek,
    És azt hiszik, hogy te vagy én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Sínek, az utolsó kocsi ablakából nézve

    Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
    Bár rokon fémből öntetett a társa:
    S bár néha boldog, mert látszólag páros:
    Egyedülség a szívnek valósága.

    Körülöttük vad pusztaság terül,
    Csillogva futnak a vad messzeségnek,
    Egymás mellett – és mégis egyedül –
    A végtelenben talán összeérnek.

    Barátság, testvériség, szerelem:
    Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
    De néha enyhül ércbeöntött sorsa.

    Olyankor vonat jár a síneken:
    Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
    S a sínek benne összecsengenek.

    Forrás: Lélektől lélekig