Szenvedni tudj, és tűrni merj,
És várni, sírni, élni,
A szirtek párnáján pihenj,
S ne félj a végtelen jövővel szembenézni!
És minden veszne, törne bár,
S ha semmit el nem érne,
A lelked él még, s vár reád
Titokkal teljes és vígasszal teljes éje.
Forrás: Lélektől lélekig
Hallgass, bújj el, s titkold, tagadd
érzéseid, álmaidat!
Mint fénylő csillagmiriád
szállhatnak a lelkeden át,
érkezve s tűnve, mint az éj:
csodáld őket és – ne beszélj!
Szív hol s kinek nyílhatna meg?
Ki értheti az életed?
Ki érthetné, ki vagy, mi vagy?
Hazudik a kész gondolat!
Merítve sár a tiszta mély:
igyál belőle s – ne beszélj!
Tanulj magadban élni! Egy
világ töltheti be szíved,
álom, varázs, szent pillanat –
de külső zajra elriad
s megvakul, ha nap fénye kél:
figyelj dalára s – ne beszélj!
/Szabó Lőrinc fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Ki a mezőre ballagok,
Hol fű között virág terem,
Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!
Ha látom, mintha lyányt látnék,
Szivem reszket, keblem dagad. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Leűlök a virág mellé,
És elbeszélgetek vele.
Szerelmet is vallok neki,
S megkérdem: engem szeret-e?
Nem szól, de úgy hiszem, hogy ért,
Hogy érti jól szavaimat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
S ki tudja: az illat vajon
Nem a virág beszéde-e?
Csakhogy nem értjük, nem hat át
Testünkön lelkünk fülibe;
Szagolja csak s nem hallja meg
A test e szellemhangokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Igen, az illat a virág
Beszéde, annak dala ez,
S ha lényem durvább része a
Sírban rólam lefejledez:
Nem szagolom többé, hanem
Hallom majd e szép dalokat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Virágillat, virág dala,
Te lész majd ott bölcsődalom,
Melynek lágy zengedelminél
Tavaszonként elaluszom,
S következendő tavaszig
Lelkem szép álmakkal mulat. –
Siromra, hogyha meghalok,
Ültessetek virágokat.
Pest, 1847. április
Forrás: Index fórum – Kedvesch versek
Annyi idő, talán évezredek múltán,
mindig így volt, s így lesz ezután.
Emlékszem rád. És emlékezel rám.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.
Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.
Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.
Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.
Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.
Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.
Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.
Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.
Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.
Forrás: Lélektől lélekig
„A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”
Forrás: Lélektől lélekig
Vannak poéták, akik sohsem írnak,
Csak a szívükben élnek költemények,
Valami nagy búbánat érte őket,
S azóta lettek költőkké szegények.
Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
Rajongás őket éppen úgy hevíti,
És éppen olyan szomorúk, lemondók,
Mint azok, akik – verset tudnak írni!
Forrás: Lélektől lélekig
