https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Albert Samain: Lelkem spanyol királylány

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája,
    s vén várában királyi magánya úgy ragyog
    a nagy, bús tükrök mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya.

    Karszéke lába mellett, elnyúlva, lomha-szépen
    skót agarak hevernek, szemükben méla tűz,
    s ha olykor int az úrnő, a két eb vadat űz,
    szimbólum-vadakat Vágy s Álom erdejében.

    Kedvenc apródja is van; ennek a neve: Nemrég,
    úrnőjének fölolvas, zsongító verset, halkan,
    s ő, tulipán kezében, így várja, mozdulatlan,
    hogy a szók titkos lelkük lelkében kileheljék.

    S körűl királyi parkja pompázik és tenyészik,
    márványok és medencék s korlát, oszlopsoros,
    s lelke a csodarejtő távlatoktól boros,
    míg tekintete búsan látkörén elenyészik.

    Így él, lemondva, csöndben: nem riad hangos szóra,
    jól tudja: ez fátum, mért volna hát a harc?
    Csak néha vet hullámot, ős, bús gúnnyal az arc,
    ha szánalom fuvall rá, mint lassú szél a tóra…

    Így él, lemondva, csöndben: és immár nem zokog,
    csak néha még busabb, álmában, hogyha látha,
    örök hazugság-szirten hogy hullt szét Armadája
    s reményei, miket temetnek mély habok.

    Csak súlyos bíború estén sóhajt, ha nézi
    a fal kopott aranyján némely Van Dyck-i arckép
    ó pompáját: keskeny kezet, halovány arcélt,
    mely mély bársonyban búsong s trónok álmát idézi.

    Aranyos, régi bűv-kép így néha gyásza kínját
    szétszórja, s bánata gyors víziókba csap:
    dús sugárkéve éri – dicsőség? vagy a nap? –,
    s fölgyújtja lelke mélyén a gőg minden rubinját.

    De rögtön, szomorún, mosollyal hűti lázát,
    s rettegve a tömeg vasas, komor zaját,
    távolról hallja csak, mint tenger moraját,
    s búsabb lesz ajka zárja, melyet titkára rázárt.

    Szeme sápadt vize nem rezzen soha már,
    itt a Holt Városok fátylas nemtője űl,
    s át nesztelen ajtókon s termein egyedűl,
    titkos szók bús révültje, halkan suhanva jár.

    Hiú szökőkút szökken s hull, vízesésre válva,
    s ő, tulipán kezében, ablaknál áll s ragyog
    a Múlt tükrei mélyén, akár egy elhagyott
    öböl vizén visszfénylik az ottfelejtett gálya…

    Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…

    (Tóth Árpád fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Fáradtság

    Ki a Betűk veszélyes menetét
    vezeted e labirint papiron, hol
    se jel, se korlát s régi nevedet már
    restelled ihlető Véletlen ingyen
    hatalmad nemcsak ajkunkat s az írók
    ujját dajkálja: minden mozdulat
    anyja vagy és cinkos sugója e
    föld forgó-színén. Te diktálod azt a
    lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
    regényt is, melynek címe »Élet«. Áldott
    vagy siratott sugalmad söpri el
    vagy hozza helyre mit a siket Ész
    homlokunk padlásszobájában ülve
    értetlenül kitervelt. Belzebub
    és Ráfael! ki Tóbiás gyanánt
    fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
    vakok legyünk; vagy bokros őrület
    paripáján röpítesz ismeretlen
    élet-tájakra. Engem is milyen
    tájakra vittél, mily sohase-vélt
    szökéseket büvöltél inaimba,
    mily lengésekre lökted rest karom,
    hogy magamnak látvány és csoda lett
    amint nehéz zászlókat gyenge ujjal
    vagy a váratlan kedves társ kezét
    hirtelen megszorítva, életet
    s jövőt pecsételt. És kiállitottál
    világ elé, magasba, s ajkaimra
    oly szókat adtál, hogy álmodva sem
    mondtam volna ki nélküled. S ma itthagysz
    ébredve és vénen és meredélyek
    fölött, s én nem is tudom, mit kívánjak,
    amint susogó hangod távolodni
    s halkulni érzem: azt-e hogy maradj még,
    maradj velem – vagy menj, veszélyes angyal,
    menj, hadd pihenjek, itt az este már!
    Ne kergess, hadd csavarjam újra sértett
    lelkem köré a puha nyugalom
    óvó kendőit. Minden mozdulat
    ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
    új meg új pőreséggel. Engem is
    addig sarkantyúztál, gonosz, hogy egyre
    meztelenebbül állok itt – de ez
    nem a boldog bujaság diadalmas
    meztelensége már, hanem a gyertyás
    korbácsos üngös penitencia
    szégyenkező és fájó hősisége.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Áldott szédület

    A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
    szorong a száj, remegve egyre szédül,
    mint szélhimbálta, imbolygó virágban
    a léha szív, és mintha súlyos áram
    érintené, alél a test, s a szem már
    a drága szempár csak mereng a csöndben,
    mint ismeretlen tengerfenéknek alján
    két gyöngyszem.

    Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
    míg oldja-bontja zászlóját a láz,
    hogy mint a szél, a szálló angyalok,
    sehol se, mégis mindenütt vagyok,
    hogy szinte már szeráfi lendülettel
    csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
    mint angyalok, kik parttalan terekben
    keringnek.

    S már nem lehetne könnyed metszeten
    se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
    az idegekben érlődő halál
    árnyalja kezem tartását s a szám.
    S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
    ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
    égessen át, hogy csontomig lehasson
    a varázs.

    A drága, drága révülés, amelyben
    mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
    hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
    mint csillagok közt hulló csillagok!
    Csak mély verése ér most, mint a tenger,
    a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
    ha sírok is, mint sír a tengerekkel
    a kagyló.

    Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
    és máris részeg tőled minden érzék,
    kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
    hozzám találsz az áldott szédületben,
    hogy többé semmi – ugy-e – nem szakít szét?
    mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
    egymásba, egymásnak felelve, mint két
    tiszta sor!

    Forrás: Meglepetesvers.hu

  • Babits Mihály: Hunyt szemmel

    Hunyt szemmel bérceken futunk
    s mindig csodára vágy szívünk:
    a legjobb, amit nem tudunk,
    a legszebb, amit nem hiszünk.

    Az álmok síkos gyöngyeit
    szorítsd, ki únod a valót:
    hímezz belőlük
    fázó lelkedre gyöngyös takarót.

    Forrás: verpeletamk.lapunk.hu

  • Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

    (Halott leányka emlékének)

    A megfagyott öbölben
    jégbe szorult a csolnak.
    A hallgatás bárányai
    melletted vándorolnak.

    Mégy lankadón és szelíden,
    glóriásan és nézelődőn
    a vattás békesség felé
    véget nem érő jégmezőkön.

    Kibomlott és havas hajad
    meglobog és ismét elül.
    Világító virágokat
    ejtesz a hóba jelül.

    Csend van, amikor megállsz,
    csendje hótömbnek, jéglemeznek.
    Tisztán hallod, amint most
    üvegszívem szirmai töredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Bolygó lélek

    Ködfallal vagyok bekerítve most.
    Íme, nem tudnak semmit rólam,
    se jót, vigat, se panaszost.

    Itt megyek én.
    Egyik ködtől a másikig,
    egyik tócsától másikig.

    Ez a fej,
    ez a szív,
    ez az enyém!

    Körmöm magát a ködbe vájja
    és együtt futunk ketten, így:
    Bolygó lelkem, s atmoszférája.

    Mindenki így jár,
    ködbeburkoltan, árván, hangtalan;
    nem látjuk,
    nem értjük egymást:

    mert, jaj, mindünknek más világa van! –

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ábrányi Emil: Kiégett csillagok

    Hány csillag ég ki fönn a végtelenben,
    S hatalmas hévvel többé nem teremt!
    Elhűlt az élet édes forrósága,
    Nincs ott egyéb: sötétség, néma csend.
    Nem nyit virág, nem hangzik rajta dal.
    S mint a halottnak nincs lélegzete:
    Szellő se moccan. Minden éjbe hal.
    A bús rögöt örök fagy vonja be.
    De bár kiégve, bár megfagyva régen:
    A szomorú gömb ott bolyong az égen,
    Más, boldog, élő csillagok sorában,
    Mint egykoron, a hév s erő korában!
    Forog, forog, hurcolván azt a fényt,
    Amit hő napja hullájára hint.
    Forog, forog… Csak gördül, csak kering,
    A mindenség élő-halottjaként!…

    Ó hány ember van, akiből kilobbant
    Mindaz, mi egykor alkotó elem,
    Hév, szenvedély volt! Minden oda van már:
    Lelkesedés, hit, eszmény, szerelem,
    Vágy és öröm… édes megindulás,
    Szent érzések túláradtán a könny,
    Szemünknek gyöngye!… S nincsen benne más,
    Csak változatlan, fásult, bús közöny,
    Unott, rideg kopárság, rémes űr!…
    És mégis él, mégis szünetlenül
    Jár-kel, bolyong. Találkozol vele,
    Rád néz s nem csap meg a halál szele.
    A pezsgő létben – meg van fagyva bár –
    Mint önmagának temetője jár.
    Kívül ragyog… belül örök setét.
    Hurcolja folyvást meghalt életét!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Mindent neked adok

    Tied ez a márciusi hóvirág
    az asztalodon.
    S az a lángbaszökkenő vörös ház
    a láthatáron, az élet fölött.

    Tied az a fekete tó,
    a fákkal szegélyezett,
    hová a bolyongások erdejéből
    egy titkos éjjel eljutunk.

    Tied a törpék hosszú menete
    s az az elnyugodott óriás,
    akit letakart arccal, csöndesen
    magamban cipelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Várnai Zseni: Egyszerű-különös

    Mily egyszerű az élet,
    mily egyszerű a halál.

    Mily rejtelmes az élet,
    mily rejtelmes a halál.

    Fordítom színére,
    fordítom visszájára:

    egyszerű… különös
    értelmét nem találom,

    örvényes, mint az álom,
    napfényes, mint az álom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lator László: Éjjel

    Nem tudtak még a lassú órák
    kalapácsai összetörni,
    nem hajolnak hozzám a fák,
    némák a lángoló madarak.

    Egészen bennem él az éj
    kifájhatatlan szürkesége,
    szétszórt keserű szavaim
    senki se szedi fel.

    Az árnyék hosszan rám zuhan,
    eltátott számon sűrű csend ül,
    homlokomról az éjszakát
    kezem kínlódva tépi.

    A puszta utcán kóborol
    valami könnyű, árva árnyék,
    a hold a barna foltokon
    sárgán, hidegen elgurul –

    Reggelre majd a szürke köd
    hosszú csíkokat húz az utcán,
    és dermedt számról földre hull
    a széthasadt kiáltás.

    Forrás: Lélektől lélekig