Címke: lélek

  • Ady Endre: A lelkeddel hálni

    Mit sarjú-hajak csiklandozva fednek,
    Szeretném megcsókolni
    Két vakszemed, a halványt,
    Két kies völgyét a te szép fejednek.

    Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni,
    Belopózni fejedbe,
    Szűz szeretnék maradni
    S valami újat lelni, kitalálni.

    Most én a Halál szárítóján lengek
    Tele gondolatokkal.
    Óh, talán testem sincs már.
    De test nélkül is vágyok és esengek.

    Csókosan s szűzen akarnék én válni
    A fejedet csókolván,
    Azt a két kies völgyet:
    Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.

    Forrás: MEK

  • Baranyi Ferenc: Hajsza

    Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy.
    Az esztelen futással az ember néha fölhagy
    s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még?
    Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb
    meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék,
    odavet egy megállást s elégülten tovább lép.

    Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi?
    Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni?
    Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban,
    azért esek karodba, hogy magamat kifújjam
    s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán,
    megújuló erővel, erőddel s – ostobán?

    Meddig bírod még? Meddig? Két éve, hogy követsz már,
    két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
    mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog,
    mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok…

    Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre?
    Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe
    s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed
    s eltűnnék, egymagamban, süllyesztőjén a térnek?

    Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
    de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
    akkor tudnám valóban: nélküled mitsem érek,
    ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged…

    Futunk. Konok futással. Én előtted – Te hátul.
    Te kétségbeesetten – én esztelen, galádul.
    Sokan futnak előttem. Előtted én futok.
    Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

  • Ady Endre: Valaki útravált belőlünk

    Unatkozók s halálra-untak,
    Bolondosan furcsák vagyunk,
    Fájdalmasak és búcsúzók,
    S milyen furcsán nézzük magunkat,
    S milyen furcsán néznek most minket.
    Csalódás-kő ránk nem zuhant,
    S mégis sújtódottan, szédülten,
    Sustorgó ázott fák a tűzben,
    Panasszal égünk, lángtalan.

    Mint elárvult pipereasztal,
    Mint falnak fordított tükör,
    Olyan a lelkünk, kér, marasztal
    Valakit, ki már nincs velünk,
    Ki után ájult búval nézünk.
    Egy régi, kényes, édes dámát,
    Kegyetlen szépet siratunk,
    Bennünksarjadtat: asszonyrészünk.
    Valakit, kiért hiúk voltunk,
    Apródok s cifra dalnokok,
    S kit udvarunkban udvaroltunk.

    Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
    Nagy termeink üresen kongnak,
    Kölykösen úszók szemeink:
    Valaki útravált belőlünk,
    S nem veszi észre senki más,
    Milyen magános férfiporta
    Lett a szemünk, lett a szívünk,
    Szemünknek és szívünknek sorsa,
    Mert asszonyrészünk elhagyott.

    Nem tudjuk szeretni magunkat,
    És nem hisszük el, hogy szeretnek,
    Ákombákomos szépeket
    Idegen, váró embereknek
    A régi tussal nem írunk,
    Mert mi csak magunknak bókoltunk,
    Asszony-énünkért, szertelen,
    Érte voltunk jók, ha jók voltunk,
    És kacérok és hűtlenek,
    És most sírva megözvegyedtünk.

    Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyűg
    Siránkozik pityergő szánkon,
    S omladozó, árva szívünk
    Ezer fájást talál, hogy fájjon,
    S ezeregy fájás fáj nekünk.
    Kopott az arcunk, kopott minden,
    Kopott a világ s a szívünk,
    S minden világ a szemeinkben:
    Mi hírért, sikerért szalasszon,
    Ösztönzőnk, igazi valónk,
    Kiszakadt belőlünk, az asszony.

  • Gyurkovics Tibor: Kegyelem

    Mily szomorú a lélek alja,
    a lélek ege mily magas,
    azért lettünk, hogy égbe törjünk,
    vagy földre hullni ugyanaz?

    Madárképesség, lélek-ára,
    szárnyaszegett hit, hontalan,
    azért lett szárnya, hogy röpüljön,
    azért röpül, mert szárnya van?