https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Szepes Mária: Viszontlátás

    Annyi idő, talán évezredek múltán,
    mindig így volt, s így lesz ezután.
    Emlékszem rád. És emlékezel rám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lesznai Anna: Egyszerű dal

    Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
    A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
    Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

    Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
    A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
    Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

    Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
    Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
    Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

    Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
    Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
    Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

    Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
    Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
    Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

    Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
    Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
    Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

    Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
    Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
    Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

    Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
    Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
    Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

    Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
    Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
    Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hamvas Béla: Idézet

    „A virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Költők

    Vannak poéták, akik sohsem írnak,
    Csak a szívükben élnek költemények,
    Valami nagy búbánat érte őket,
    S azóta lettek költőkké szegények.

    Egy szebb világnak épp úgy álmodói,
    Rajongás őket éppen úgy hevíti,
    És éppen olyan szomorúk, lemondók,
    Mint azok, akik – verset tudnak írni!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.

    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!

    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.

    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”

    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: Idézet

    „Az ember nem felejt.
    Csak megszokja, hogy a
    szíve egyik szobája zárva
    van. És néha benyit oda,
    és megnézi, hogy a
    fájdalom még
    mindig ott ül-e.
    Általában ott ül.
    Csak már
    nem kiabál.”

    Forrás: Wass Albert

  • Alberto de Oliveira: Vágyódás

    (Rónai Pál fordítása)

    Pálma lennék, kék hegy ormán égbe szökellő,
    Felhők s csillagok közt! Szűz testemet kitárnám,
    Mikor a tengerről lebben az enyhe szellő,
    Zöld legyezőimet felváltva nyitnám, zárnám,

    Trónom magaslatáról csak hallgatnám a nappal
    Ezer zaját, míg a virágok hangja kék
    Beszélgetésbe kezd észrevétlen a nappal
    S az első sugarak tüzén kigyúl az ég.

    Hallgatnám, hogy tör fel lábam alatt zsibongva
    A fák zengő, meleg lelke a völgyi reggel
    Keze alatt, amely virágukat kibontja
    És a folyók tükrét behinti új tüzekkel.

    Büszkén vegyíteném e hangversenybe lombom
    Magasztos moraját és elkísérném végig
    Messze a tér fölé, túl a tág horizonton
    S kinyújtóznék az égig.

    Fa lennék s tudnám, hogy az emberszív, mely mostan
    Bennem vibrálva ver, az dobban bennem újra,
    S én szétsimítanám minden kicsike rostban,
    Az ágak végein remegni minden ujjba.

    S éjjel, mikor minden dolgok felett a bánat
    Elárad, mit a hold ezüstös ege sző,
    Magam virrasztanám, mint zászló, a világot,
    S míg csendben lengene sok könnyű legyezőm,

    Végre elmondhatnám egyszer a csillagoknak
    Mit nem mondhattam el, míg testem pálma nem lett,
    Mik egyszerű növénylelkem mélyén sajognak,
    A legapróbb rezgést s a legnagyobb gyötrelmet.

    S ha az éj közepén megindulna az orkán
    S ágamat tépve vad szél rontana nekem,
    Én rendületlenül, költő, velük dalolnám
    Győzelmi énekem!

    S mit most nem tudok úgy elmondani, hogy értsed,
    Megvallanám, anyám, Természet, hogy szeretlek –
    S te megértenéd, mint a madárdalt megérzed
    Vagy a viharokat, mik habot habra vetnek.

    S kérnélek, hogy később majd egy virágkehelyben,
    Vagy a napban, melyre színpompád visszasüt,
    Vagy egy kis féregben maradjon fenn a lelkem,
    Hogy gondolhassak Rád mindig és mindenütt.

    Forrás: Alberto de Oliveira – Rónai Pál fordítása

  • Gyóni Géza: Lelkek cseréje

    Egész lelkem kapod a dalban:
    Megalázott s királyi gőgös,
    Vérig kínzott és mégis szánó,
    Magasirató, mást dajkáló,
    Hívő s pogány egy pillanatban,
    Vétkes, vágyas és szűzártatlan –
    Egész lelkem kapod a dalban.

    Egész lelkedet add cserébe:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
    Csak a szemed s az ajkad látom.
    Szemedre és ajkadra szálljon
    Titok, kívánság, öröm, álom
    S amit csak rejt a lelked mélye:
    Soktitkú fátylad lebbentsd félre!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Móra Ferenc: Van minden szívnek…

    Van minden szívnek titkos rejteke,
    Amelybe senki nem láthat bele;
    Hisz magad elől is takargatod,
    Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

    Hanem azért sokáig érezed
    A fojtott sírást, halk lélegzetet
    Átaltörni a titkos rejteken.
    De valahára mégis csend leszen.

    Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
    Hogy ama rejtett zugba betekints;
    Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
    A zárt pedig a rozsda eszi meg.

    De egyszer aztán, egy ködös napon,
    Ha fojtogat az életunalom,
    Nem is tudod, hogyan, véletlenül
    A pókhálós kulcs elibéd kerül.

    Próbálod véle szíved rejtekét,
    Örülsz neki, hogy fordul benne még –
    Csak akkor kell sírnod keservesen,
    Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Elfüstöltem ötven nyarat

    Elfüstöltem ötven nyarat,
    ötven hósipkával lefödtem,
    egyre több, ami kívül maradt,
    egyre több van már mögöttem,
    röstellem, de sehogy sem akaródzik
    bennem a lélek megöregedni,
    vígan viszket és vígan vakaródzik,
    indulna mindent újrakezdeni –
    „No, te lélek! – így intem óva –
    légy bár büszke és szabad,
    röpködni a madár dolga,
    miránk szájat a semmi tátogat,
    komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,
    mint a köhögős őszi reggelek,
    lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,
    mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,
    Isten lehelete sem lesz elég,
    hogy még egyszer újra felmelegítsen,
    hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,
    azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!
    Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,
    e mindent elrontó savanyú dohogással,
    röpülj vígan és légy halhatatlan,
    s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

    Forrás: Szeretem a verseket