Benned született dal vagyok,
Megénekeltél engem.
Újra születek benned,
Újra születni jöttem,
Szüless újra bennem.
Tárd ki, csak tárd ki
A lelked,
Hald meg a dalt, mely
Benned született meg
Bennem született dal lehetsz,
Megénekellek téged
Újra születhetsz bennem,
Újra születni jöttél,
Újra születek benned.
Tárom, csak tárom
A lelkem,
Hallom a dalt, mely
Bennem született meg
Forrás: Lélektől lélekig
„Ha rokon a lelkünk, kell, hogy összetalálkozzunk.”
Forrás: Lélektől lélekig
„A legjobb és leggyönyörűbb dolgokat a világon nem láthatjuk és nem érinthetjük. Csakis a szívünkkel érezhetjük őket.”
Forrás: Lélektől lélekig
Szélnek eresztem a gondot,
hadd menjen világgá;
magamban azért imádkozom:
váljon otthontalanná…
Szélnek eresztem a könnyet,
túl soká lakott nálam,
majd meglátogathat örömömben,
de ez az én házam, s váram.
Szélnek eresztem a félelmet,
messzire kergetem,
legyen lelkem újra gyermek,
érzem: ez kell nekem.
Szélnek eresztem a bánatot,
ne terheljen tovább;
holnaptól – ígérem – elhiszem,
hogy igenis léteznek csodák…
Forrás: Szeretem a verseket
Uram, ha egyszer nagyon jó leszek,
egy szívet adj nekem!
Egyszerűt, tisztát, szépet, kedveset,
lakozzék benne erős szeretet
és imádkozni tudjon melegen.
Nem kell lobogva égő gyötrelem,
és tépő ösztönök,
nem kellenek a cifra nyomorultak,
kik rossz szerelmeket százszor meguntak,
de olthatatlan vágyuk füstölög.
Nem kell megejtő, színes hangulat,
vérkergető borok;
tedd keserűvé, pecsételd le ajkam,
hogy indulatnak játékul ne adjam,
mi bennem szándékodból szent dolog.
Nem kell a kar, mely kígyóként ölel,
tapasztalt, sima kéz,
nem kell, hogy csak a testemet szeressék, –
a múló mámor mélye dúlt üresség,
s nem kell a szó, mely rombol, úgy becéz.
Vigyázz reám, ha forró pillanat
oson be álnokul
lelkembe, – mert én hófehérre vágyom,
és mégis sokszor megcsal önnön álmom,
ha jobbra, balra csóktüzecske gyúl.
Ne legyen tűz és füst az életem,
csak szentjánosbogár;
de szabadíts meg az öncélú vágytól,
mely hamis lidércfényként világol
s a fáradt lélek békét nem talál.
Uram, azért egyszer, ha jó leszek,
adj nekem egy szívet,
ki tisztán szűrte át e földi lázat,
kiben testvérek büszkeség, alázat,
ki enyém volna, s énvelem Tied.
Forrás: Lélektől lélekig
De látok egy másik törvényt
az én tagjaimban, mely el-
lenkezik az elmém törvényé-
vel... Rom. 7:23 I.
Ketten vagyunk. Nem tudom ki a másik.
Lestem hajnalba nyúló éjszakáig.
A Lét partján, hol született a Kétség
Ő volt az éjben egyetlen Fehérség.
Nőtt, ahogy az árnyék terjengett bennem,
Ő segített mindig magamra lelnem.
Még nem tudtam azt, hogy létezik, hogy van,
Mikor zsibbadt a lét s árnyak kihűltek
Észrevettem, hogy zenéje van az űrnek.
Ő volt a zene és én voltam az űr,
Zenélt bennem folyton, legeslegbelül.
Ő volt a csíra én csak a héj voltam,
Ő napként derengett, én árnyékoltam.
Én csak árnya vagyok, Ő bennem a Fény,
Én torz csonkaság, Ő egyetlen Én.
Az ének éne, zenék zenéje: Fény,
Én árny, vak árny, folt a lét üregén.
II.
Ketten vagyunk. Nem tudom mikor jött.
Csak itt volt bánatok, örömök között.
A világ Vele lett teljes, egész,
És így lett nekem a világ kevés.
Ketten vagyunk. Ő mindig az Igen.
Én a Nem s mégis megvan nélkülem.
Ő volt a Jóság, Kezdet, Akarat,
Minden gonoszban én voltam a mag.
Ellene megyek? – Nem védi magát.
Én vesztek, ha elveszem igazát.
Mert nincs Ő velem, azért van magány,
Sírok mint csecsemő anyja után.
S ha betelek vele, sok Ő nekem,
Túlcsordul gáttalan életemen.
Ő Lélek, Szabadság, rajtam bilincs,
Ő mindennel bír, nekem semmim sincs.
Ketten vagyunk s hordjuk egymás terhét,
Ő arcom kínját, én álma szépségét.
Ő éghetetlen s mint a tűz tiszta,
Én mindig tövemig égek vissza.
III.
Ketten vagyunk. Mindörökké ketten.
Összezárva rokon, ismeretlen.
Örök ellentétek, szín és fonák,
Egymást felváltó, két külön világ.
Űzzük egymást vak szerelemmel,
Ki nem józanít ebből a reggel.
Lelkünk törvénye ez a szeretet,
Örök ige már, csupa forró tett.
Mérjük egymást, végtelen a mélység,
Nézzük egymást, teljes a sötétség.
Mint ólmot a feneketlen tenger,
A mélység minden kutatót elnyel.
S csak azt tudom, én vagyok a sírás,
Ő az örök bú, én a csodálkozás.
Én zaklatott vagyok, mint az éjfél,
Ő nyugalmasabb az anyaméhnél.
Én csupa vágy, törés, fullánk, tövis,
Benne puha a bazaltszikla is.
Ő és én, együtt, egymásba zárva,
Két iker egy, fájunk a világra.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
A szemnek lelke van. Nem fon be minden
Virágot koszorúba, ám melyet
Letépett, emlékezetével egy
Fonatba fonja. S így ítél: Igen, Nem.
Bár eltorzult, megtört a fény a szemben,
Illat-lapokból kristályt épített.
Néz: hallgatásával üzen neked.
De álma távol tágasabb teret lel.
Mint hegy köde, mely lelkedre borul.
A látszat álmában megigazul.
És hárfáival azt hirdeti nékem,
Hogy boldog fényben, harmatban a rét,
Hogy elválások összhangja az ég,
Hogy a világ a tűrő isten képe.
Forrás: Lélektől lélekig
Kattints a címre a teljes vershez!
Rongy-alak – szalad a hold után.
Álld utját áldott Euméné a tolakodónak, szegd meg szemtelen szaladását,
Toppints feléje parányi lábaiddal, vagy álmatag, komoly,
Két dióbarna szemeddel úgy meredj reá, hogy megdermedjen benne a lélek… Parancsold meg néki a csendet…
Hisz égi országutadon te vagy az úr
S néked népes az éjszaka.
Hozzád szól a susogás, öreganyó motozása… s akiknek nem telik olajra,
Szegény varrónők tűje az éjben néked táncol az ablak előtt, –
Az éj barátságos szörnyei, ődöngő tolvajok s a furiák üres dühe
Mindennek te vagy a csodás világrahozója, Libegő, –
S az én anyám is te vagy. Az édesanyám vagy, – a másikat, a varrónőt, lásd, megtagadom…
Édesanyám a hold… nálad születtem én, létem titka ez: a te öledből, –
Te dajkáltál éngem… s innen a fekete fény, mely szívemből szüntelen árad,
Innen az átok, tűztelen életem, a ridegség, – sugárkévéim éjszaka
Ezért oly feketék. – S ti kik annyiszor meggyötörtetek engem
S kiállhatatlan fajtát s más ily becsmérlést oly sokszor kiáltottatok utánam szívtelenek,
Ím’ elhagylak benneteket, – mert felléptem a sötétség csúcsára, édesanyámhoz, oda
Honnan a fájdalom is csak még nagyobb ragyogásom,
Hol enmagam részege lengek… vagy ringatom magam és áradok,
De nem nektek szól többé, soha többé kevély mosolyom.
Forrás: Lélektől lélekig
Hol mint kígyó, lopakodik,
bűvöl-bájol, szívünkbe surran,
hol szelíd galamb, napokig
burukkol fehér ablakunkban,
violaillatként repül,
vagy csillanó szép jégciráda…
De vezet rendületlenül,
egy nyugtalan, nehéz világba.
Hegedű húrján sír-nevet…
S a szíved elszorulva dobban,
ha hirtelen fölismered
egy először látott mosolyban.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Szemed szédülő lelked tükörterme.
Benne minden annyira eltúlzott s mégis
olyan valószínűtlenül őszinte.
A szemed a szerelmem. A szemed fétis.
A szemed a minden. Te a szemed vagy.
Mikor nézlek, rám omlik, mi jár fejedben.
Csak felfogni nem tudok ennyi mindent;
sosem nézzük sokáig egymást, mi ketten.
Látom, hogy félsz, látom: bizonytalan vagy;
ezer sebed fájdalma nyílt titok nekem.
Vágyak és gátak laza hálójában
mocorog, vár egy sosem használt szerelem.
És ha egyszer igazán közel jönnél,
úgy, hogy az orrunk finoman összeérne,
én csak nézném azt az eleven homályt,
és Nálad maradnék örökre… Végre.
Forrás: Lélektől lélekig
