A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság.
A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság.
A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság.
A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság.
A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság.
A határtalanság: erő. A határoltság: hatalom.
A hatalom kézzelfogható és mulandó;
az erő megfoghatatlan és örök.
Forrás: Lélektől lélekig
Köszönöm azt, Uram, hogy élek,
Köszönöm azt, hogy ép hitem,
S hogy e világban ím, a lélek
Gyönyörű házát építem
Köszönöm azt, hogy sok bajomban
a Te Igéd vigasztalás,
s hogy ahol ennyi fájdalom van,
Tovaröpít egy jó varázs.
Valami mindig talpra állít,
valaki mindig megsegít,
rövid utunk kálváriáit –
járva az átkok berkeit.
Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
s hívogató szód rám talál.
A sugaras, kék végtelenben
köszönöm azt, hogy nincs halál.
Forrás: Lélektől lélekig
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
Forrás: Lélektől lélekig
A Lélek ünnepén
A Lelket lesem én.
A Lelket, amely több, mint költemény.
A Lelket, amely sosem volt enyém.
A Lelket, amely sosem lesz enyém.
A Lélek ünnepén
Szomorún zendül egyetlen igém:
„Hogy születhetik újjá, aki vén?”…
Forrás: internet
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom…
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szívemből ömlő, bús dalom.
Forrás: Lélektől lélekig
A mozdulat fensége ép s töretlen
és ezredévek meg nem dönthetik:
fejem nyugoszik delejes öledben,
fölöttem égnek csillag-kebleid…
Hány atom épült hús-ideg szoborrá,
míg betelt az egyetlen pillanat –
élő lélek az anyag-világ ormán,
élő lelkemnek átadtad magad!
Millió évek millió esélye
millióképpen dönthetett veszélybe
s mi, konok kettős, mégis itt vagyunk!
Ruhátlanul és talpig vérben, vasban…
Karoljuk egymást fullasztó magasban –
iker-fényt szór ránk szívünk és agyunk!
Forrás: Lélektől lélekig
Szép az, amit szeretni lehet. Ami megérinti lelkünket.
Ami gondolatokat ébreszt. Megfog és felemel.
Minden szép, ami úgy emberi, hogy közben nincs benne ártó szándék. Hat, de nem telepedik ránk. Irányt mutat, ám nem kényszerít. Megmosolyogtat, megnevettet, de nem tesz köznevetség tárgyává senkit.
S miért szép? Mert örömöt ad, nyugalmat sugároz, vagy éppen felajz, munkára, jó cselekedetekre ösztönöz.
Forrás: Lélektől lélekig
A lélek örök, tapogató estjén
nagy szakadékok mellett
fekete ciprusok susognak,
s csüggedt-vonalú szomorúfüzek
lassú ütemre permeteznek könnyet
a zizegő pázsitra.
De olyankor szép, amikor vihar zúg,
s hatalmas kézzel cibálja és tépi
s riasztja fel
az alvó kertnek minden álmait
a szél,
s a füstölő felhők fekete fátylán
átvág a villám cikázó kígyója.
Villámláskor:
ózonszagú a levegő,
s háromszor tátongóbban merednek elénk
a mélységek és a magasságok.
Forrás: Lélektől lélekig
Hátam mögött – szívem is hallja –
törik az őszi fű;
te jössz, tudom. Miről? A lépted
nesze is gyönyörű.
Gyönyörű lesz, ha megjelensz;
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.
Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy, a szívem is
ragyogó, gyönyörű!
Ködös őszi táj ez a szív,
de ha nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.
Forrás: Lélektől lélekig
(Neked…)
Fulladásig feszes napsugárban lobban,
fényben mártózik minden, mint az álom,
bús cselló, lágy hegedű, mélykék zongora…
…lehunyt szemmel is látom.
Muzsika, – e tágra nyílt parázsló „szemek”,
melyek hirtelen, egyszerre rámtapadnak:
élvezem, hallom, zuhognak fejem felett,
mintha lángoló tükörben látnám magamat.
A zenével átszületek egy boldogabb világba,
üstökösként hull lelkembe a hang,
olyan minden, akár egy szép varázslat,
vagy bronzból öntött, ódon, szép harang.
Lelkem új ruhába öltözik, a dallam szárnyal,
Akad, mi vad, – és hulláma fodros háttal zenél,
s talán épp ezért: néhány örökre szívemhez nőtt;
van, melyből árad, zúdul felém a szenvedély, –
…tőlük, és derengő másnapomtól remélek új erőt.
Hadd szóljon hát, áradjon, bűvöljön az ének,
s én, ki elhagyom e világot halkan, suhogva,
ámulom nagyságát a muzsika szép szellemének –
és hagyom, hogy becézzen szeptember utója.
Forrás: Lélektől lélekig
