https://verskucko.com

Címke: lélek

  • Komjáthy Jenő: Magamról

    Akartok a lelkembe látni?
    Ismerni mély rejtelmeit?
    Nem remegek mindent kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit.

    Szeretni és gyülölni mélyen
    Tudok s kimondom szabadon;
    A sorssal szembeszáll kevélyen
    Szilaj, erős akaratom.

    Szeretem azt, amit gyülöltök,
    Mi éget, mint a nyári nap,
    Lelkembe lángot lángja öntött,
    Fölöttetek magasra csap.

    Gyülölöm azt, amit szerettek,
    Az aljast és a köznapit,
    Miért titokban gyáva reszket,
    Silány szerelme nem vakit.

    Erényem egy van: a szabadság;
    Ezért hevülnek a nagyok,
    Ezt rettegi a lelki vakság; –
    Bünöm is egy van, hogy: vagyok.

    Hogy itt vagyok e torz világon,
    Hol rózsa vértalajba’ kel,
    Hol összeég fertői lángon
    E tiszta, bátor, hű kebel.

    De összeég bár, újra-él majd
    A szellemüdv s az égi kín
    És földöntúli szenvedély hajt
    Új létet szálló hamvain.

    Nem süllyedek mégsem közétek,
    Mert lelkem tiszta, mint a nap,
    Nem éri vész, nem fogja vétek,
    Mert mindennél hatalmasabb.

    Mert lángja hit, hatalma eszme,
    S tudvágy emészti szívemet,
    Istennek óriás szerelme
    Átjárja minden ízemet.

    S ami hevít, amit imádok,
    Csak önnön lelkem lelke az;
    És legyen üdv vagy legyen átok,
    Csak lelkem átka, üdve az.

    Nem ismerek én más hatalmat,
    Csak ami szívemben ragyog;
    Idegen Isten! nincs hatalmad!
    Magamon úr csak én vagyok.

    Oh tudtok-é lelkembe látni?
    Megértni mély rejtelmeit?
    Oh lehet-é nektek kitárni,
    Mi benne érzés, eszme, hit?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kálnoky László: Az a kis ember ott belül

    Az a kis ember ott belül
    ugrál, torz fintort vág, nevet;
    fejedben lakik, agyvelőd
    az ágya, ablaka szemed.
    Ha torkod sírás fojtogatja,
    s keserűséged könnybe gyűl,
    szemtelen hangján felkacag
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    tarka zászlókkal integet.
    Nem látja más, csak te tudod,
    mi van a homlokod megett:
    cirkuszporond és arzenál,
    hol minden együvé vegyül,
    mert rendet sohasem csinál
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    szájas demagóg, lázadó.
    Te vagy a buta nép neki,
    téged uszít és téged óv.
    Kigúnyol hagyományt, tekintélyt,
    és ha a hallgató bedűl,
    kaján szamárfület mutat
    az a kis ember ott belül.

    Az a kis ember ott belül
    élősdid, kis belső tetű,
    húsodtól s véred italától
    torkiglakott tekintetű.
    Megvárja, míg a szív megáll,
    a szemgolyón át elrepül,
    és egy új testbe költözik
    az a kis ember ott belül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • .kaktusz: [cím nélkül]

    „Igazad lehet, mikor azt mondod,
    ahhoz, hogy az embert szeressék,
    ahhoz előbb az embernek
    saját magát kell szeretnie.
    Hogy szépnek lássák,
    ahhoz önmagát is szépnek kell látnia.
    De hát a szemek.
    Könnyű szeretni az olyannak önmagát,
    aki mosolygó arccal jött a világra,
    könnyű szépnek látni magát annak,
    aki mindenki számára szépnek született.
    Mert azt,
    hogy szeretetre méltó valaki,
    vagy sem,
    azt a szemekből lehet kiolvasni.
    A szemek tanítanak meg szeretni,
    vagy gyűlölni önmagunkat.
    És a világot.
    Mások szemei.
    Hogy mások milyennek látnak.
    Bennünket.
    De a mosolytalan arc
    olyan szemekkel találkozik,
    amik azt sugallják,
    rajtad nincs mit szeretni.
    Ezért nem tanul meg
    szívből mosolyogni.
    A szemek döntik el,
    hogy szép,
    vagy csúnya valaki önmagának,
    szereti,
    vagy nem szereti valaki önmagát.
    Pedig a szemek nem mindig igazak,
    mert az önmagát nem szeretők szemei
    ellenségessé lesznek,
    ha szeretetre méltóval találkoznak.
    Gyűlölik a világot,
    nem néznek a szemébe,
    félnek a visszajelzéstől,
    félnek,
    meglátják benne szeretetlen
    önmagukat.”

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Reviczky Gyula: Osztályrészem

    Az élet árnyát, fellegét is
    Szivárványszínbe’ látja lelkem.
    Csalódni és remélni mégis:
    Igy van megírva végzetemben.
    S dallá szövődik minden eszmém
    S mind, amit érzek, álmodom:
    De nyitját hasztalan keresném;
    Mi célja, haszna: nem tudom.

    Sugártalan, ködös napokba’,
    Ha rámborúl az éjek éje:
    Fölhangzik édesen zokogva
    A dal vígasztaló zenéje.
    Ez tár elém egy szebb világot,
    S ha lelkem errül álmodik:
    A könny, a kín, a vér, az átok
    Hallelujává változik.

    S megszáll a vágy, hogy letöröljem
    Könnyeit a szomorkodóknak;
    S a béke útját megjelöljem
    Azoknak én, akik csalódtak.
    Óh, fáj e furcsa, gúnyos élet;
    S lelkem gyakorta felzokog:
    Az emberek mind oly szegények
    S nem lesznek soha boldogok!

    Türelmet és szánalmat oltott
    Belém a lét nehéz igája.
    Tudom, hogy ép az sose boldog,
    Akinek boldogság a vágya.
    Tudom, hogy nemcsak én kesergek,
    Bajlódik más is eleget,
    Hurcolja némán a keresztet
    S nem vígasztalja senki meg.

    Óh, hála, hála, hogy keservem
    Nem hordozom magamba’ némán!
    Van vígaszom, lehet pihennem,
    Ha gondok árnya száll is énrám.
    Borongás, üdvösség, igézet
    Körülzsong lágyan, édesen;
    S mit suttogásukból megértek,
    Merengő, méla dal leszen.

    Saját búbánatomban érzem
    Örök bánatját a világnak,
    S a lelki szomjazók nevében
    Sóhajtom el szelíd imámat.
    És öntudatlan, önmagátul
    Szakad szívembül énekem.
    Örömet, bút, mindent elárul…
    S én nem tudom, csak érezem.

    S habár jövőmben írva látnám,
    Hogy sohasem leszek szeretve:
    S dicsőség nélkül, ifjan, árván,
    Szegényen dobnak sírverembe:
    A vágyat üdvben élni váltig
    Síró zenében önteném,
    S dalolva várnám a halált, így
    Sóhajtanám ki lelkem én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Buzdítás könnyűségre

    Légy könnyű – dal – mint selyemkelyhe a kúszó hajnalkavirágnak
    mint együgyű bohóka szentek füttye és mókusfarkú móka
    mint láthatatlan léggömbökként föllengő pici hímporok
    melyeket estenkint lehel égre a jószagú boróka

    Légy könnyű – dal – mint pamacsos havas csöpp házinyúlfióka
    ki áttetsző fülével tapsol s most itt virít bugrálva most ott
    mint borzas erdei leány szikrákat kacagó szeme
    mely pisztrángokkal zizegő habos hegyipatakba mosdott

    Légy könnyű sziromkönnyű – dal – ugyan miért volnál nehéz?
    az élet percei akár hattyúszárnyról a vízhab elperegnek
    terhed hajítsd útfélre – mindent megnyer ki mindent elveszít
    és angyal oszt kalácsot a sírástól csukló gyermekeknek

    Légy könnyű könnyű könnyű – szív – mint az olvadt lélekharang
    amely az esti háztetőket kék könnyel fröcsköli tele
    mint lélek amely kínok árán cibálta el magát a testtől
    s már jeges illatos szél labdáz csillagtól csillagig vele

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos: Az illanó szín

    A derű színe. Eljátszik velem,
    finom kék csíkot húz a lelkemen,
    múlót, amilyent szajkó szárnya von
    völgyünk felett, borongó, hűs napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Alázat

    Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
    fejemre a perc lágy, szirupos árja,
    a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
    magányom mégis csonthéjába zárja.

    Kemény vagyok és omló por vagyok,
    nem olvadok és nem köt semmi sem,
    ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
    a lelkem szikla, testem végtelen.

    De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
    Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
    – csak már az emlék és valami vágy
    fogyó türelmem alján felderengtek.

    S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
    s mint szemem alját kék lepi a házat,
    belenyugodni lassan, bágyadón,
    majd megtanít a virradó alázat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nemes Nagy Ágnes: Minduntalan

    Minduntalan megsértenek.
    A villamosok, a legyek,
    a képzelet, a mozdulat –
    percenként öl az indulat.
    S az indulatra, mint a zsák,
    váratlan hull a bénaság.
    Jó volna messze, messze – mindegy.
    Meg-megbicsaklik a tekintet.
    Még vágyom.
    De már hallom olykor,
    hogy sustorog, mint függönyön
    üres ablakban éji szél,
    a közöny.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: xéniák

    (42)
    Hogy untatlak. Hogy irigyelsz. Hogy élek.
    Hogy elunlak. Hogy félsz tőlem. Hogy nem félsz.
    Hogy kérni foglak. Hogy hiába kérlek.
    Hogy nem értesz. Hogy értlek.
    Félni jár belém a lélek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: HATÁROK

    Van határ, ami attól van,
    hogy meghúzzák, kijelölik.
    Van természetes határ
    ___________________ – még az sem
    változhatatlan.
    És van, ami csak akkor és attól,
    de attól fogva mindörökre létezik,
    hogy megsértettük:
    magunkban.

    Forrás: Szeretem a verseket