Címke: líra

  • Bognár Barnabás: Ha mosolyt hozok…

    Ha mosolyt hozok a könnyek helyett,
    így maradjak meg neked.
    Ha csillogóra váltom a szemedet,
    így maradjak meg neked.
    Ha kezed kezemben megremeg,
    így maradjak meg neked.
    Ha én melletted állok félve meg,
    így maradjak meg neked.
    Ha szeretnék együtt félni veled,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok én neked a szeretet,
    így maradjak meg neked.
    Ha velem a szép még szebbé lehet,
    így maradjak meg neked.
    Ha te szépnek látod a lelkemet,
    így maradjak meg neked.
    Ha vagyok az, aki más nem lehet,
    így maradjak meg neked.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Egyszerre lélegzetet vettem…

    Egyszerre lélegzetet vettem,
    torkom hirtelen szabadult,
    a kő, mely majd bezúzta mellem,
    sziromcsomó lett, szerte hullt;
    s amikor szemem kinyitottam,
    köröttünk egy ázott csalit
    éppen a napban szárította
    kamaszos lombjait.

    Fülemben az a sötét zúgás
    átváltozott és tiszta lett,
    felismertem a patak hangját,
    mely a sűrűben nevetett…
    Nem félsz? kérdezted s szavaidból
    ezüstös ujjú könnyűség
    örvényt kavart a levegőben,
    mely felkapott, sodort feléd

    s mellemmel melledhez tapadtan,
    mint törzséhez szélfújt levél,
    éreztem, édes érintésed
    magának elígér;
    s mint fény ha bimbója kinyílik
    valami enyhe ébrenlét
    virágzott zsongó tagjaimban
    s átsugárzott beléd.

    Valami tündér szomjúsággal
    ölelkezett két hűvös láng,
    lankadtak s nem tudnak betelni
    s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
    mint lepkék fehér havazása,
    mely megülte ámult szívünk…
    szárnyak nyitódtak és csukódtak
    s a csalit felrepült velünk…

    Lépések… láttak? sose bánjad!
    mentünk s az úton a kavics
    fehérre mosva nevetett ránk
    s virágok, füvek, bokrok is;
    zöld tenyereken ázott lepkék
    dermedten ültek, míg a nap
    leheletével melengette
    az ájult, fehér szárnyakat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ratkó József – Akinek a szerelem a gondja…

    Agyát, szívét is hámba fogja,
    merengve hallgat, szól szorongva,
    akinek szerelem a gondja.

    Fészek-rakók álmait sejti,
    tolakvó énjét elfelejti,
    szellős nádasban el is rejti.

    Kedvesének hű tükre lenne,
    s míg ő csudálná magát benne:
    szemérmes, dús titkokra lelne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Áprily Lajos – Szirti sas

    Sérült sas volt. Rabúl ül ketrecében.
    Eltűnt a szikla és a kék magasság.
    Azóta őrli vadmadár-eszében:
    Most megtanultam, hogy mi vagy, szabadság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Őszeleji kívánság

    A vadludak és a darvak
    már az égre ékelődnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    A fecskék is készülődnek,
    sürgönydróton sorakoznak;
    jó utat az elmenőknek,
    hosszú őszt a maradóknak.

    Az árnyékok vékonyodnak,
    a patakok hűvösödnek;
    hosszú őszt a maradóknak,
    jó utat az elmenőknek.

    Gyapjasodnak a kis őzek,
    vöröslik a lenyugvó nap;
    jó utat az elmenőnek,
    hosszú őszt a maradónak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró
    a hegyek ormán lilul a hó
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pablo Neruda – Száz szerelmes szonett [9]

    Mikor a hab zuhogva a makacs kőre zúdul,
    nagy rózsáját a ragyogás kibontja,
    egyetlen fürtté válik a tenger láthatára,
    egyetlen csepp kék sóvá, mely aláhull.

    Ó, tajték közt kinyíló magnólia, te fénylő,
    mágneses utazó, kinek holta virágzik,
    ki mindig újra vagy, és mindig újra nem vagy,
    elrongyolt só, a tenger szikrázó áradása.

    Te meg én, mi, szerelmem, nem törjük meg a csendet,
    míg örök szobrait összezúzza a tenger,
    s a dühöngő fehérség nagy tornyait ledönti,

    mert a végnélküli föveny s a csapkodó víz
    e sűrű, láthatatlan mintájú szövetében
    mi őrizzük az űzött, egyetlen gyöngédséget.

    Forrás: Lélektől lélekig
    Fordította: Somlyó György

  • Gyurkovics Tibor: Száj

    Már nem tudom, hogy miért szeretlek,
    de azt azért tudom: nagyon.
    Most hát reád rakom a terhet,
    szempilláidra a szerelmet,
    a mellkasodra, a szívedre
    a vállaidra. S úgy hagyom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A tó lelke

    Állottam hosszan, hallgatag,
    A fák alatt, a tó felett.
    Halvány holdfény a gallyakat
    Sugárba vonva reszketett.
    Ködben, homályban állt a tó,
    A légben néma mély igézet,
    Félálmodásba ringató.

    A tónak lelke megigézett.

    Levél se mozdul, nesz se szól.
    Hallgat a víz, szunnyad a szél.
    Hullám közül, a víz alól,
    A sejtelem világa kél.
    A tó beszél. Én hallgatom.
    S a vízbe nézek, egyre nézek.
    Élek?… Nem élek?… Álmodom?…

    A tónak lelke megigézett.

    Testetlenül és nesztelen
    Hűvös sugalmak rajja kel,
    És átszűrődik lelkemen.
    A tó, a tó titkot lehel.
    Átsző mindent e lehelet.
    Minden titok, amerre nézek.
    Nedves köd ül a táj felett.

    A tónak lelke megigézett.

    Homály, homály! Minden homály!
    Ez a chaos! Ez a setét!
    A némaság ős lelke száll
    Nagy szürke szárnyon szerteszét.
    A nagy szárny zajtalan suhan.
    Még nincs napfény. Még nincsen élet.
    Az anyag áll csak hangtalan.

    A tónak lelke megigézett.

    A némaságba belevesz
    A gondolat, a képzelet.
    Igen, az első reggel ez:
    A Lélek a vizek felett.
    Elömlik, áthat mindenen.
    Csak egyet látok, egyet érzek:
    A végtelen! A végtelen!

    A tónak lelke megigézett.

    És halkan és önkénytelen
    Imádság fogan ajkamon
    Arcod előtt, ó Végtelen.
    Imádkozom, imádkozom.
    És bennem föllobog a fény:
    Mely elveszett a vak homályban,
    A Fényes Végtelen ölén
    A lelkem, a lelkem megtaláltam!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor – Ne szólj

    Ne szólj, a szavak elrongyolódtak,
    ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy
    Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki
    viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok
    én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk
    azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd
    azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme,
    lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk,
    nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá,
    ha minden kötél szakad, vagy ha
    csak éppen összezördülünk valamiért?
    Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian
    prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök,
    akik féltek néven nevezni istenüket.
    Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet,
    egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet,
    hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből
    s az ő dicsőségére élek e földön;
    a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás
    motorjával agyamban, szívemben végzem
    ember voltommal járó kötelességemet,
    és örömeim között is szótlanul ahhoz a
    legfőbb megtartóhoz imádkozom.

    Forrás: Lélektől lélekig