Azt hittem Te vagy
de
melléfogtam
és kígyómérget ittam
az idő serlegéből
azt gondolván hogy aszú
és tegnapig
méreg volt a borom
Csillagokba takarózom a
tenger partján
könnyem sirály szárnyára pereg
hogy megtelik sírással az ég
és lelkemben
eső szitál
Isten veled suttogom neked
ezen az éjszakán
borból töltsetek bort a
poharamba
rúgjak be tőle
még
innék
de
valaki
homokórát helyez elém
Szerelem és Homok
s egy kéz
hamut
tölt a
poharamba.
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
Forrás: Szívzuhogás
Mint római kút szobra, tenyered
magasra tartod mozdulatlanul,
a tenyeredből zuhatag ered,
ezüst sugárral a válladra hull.
Aztán melledre hull. Aztán aláfoly.
Izgalmasan, áttetszőn, mint a fátyol.
Aztán térdedre hull. Szikrázva hull.
És egyre hull, hull, nappal, éjszaka.
Szépség és szerelem zuhataga.
És te mosolyogsz. Mozdulatlanul.
Forrás: Szívzuhogás
Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.
Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte harsfasor rügyezni kezdene.
Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.
Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája
Falon az inga lassú fénye villan,
Oly tétován jár, szinte arra vár,
Hogy ágyam mellett kattanjon a villany,
S a sötétben majd boldogan megáll.
Pihenjünk. Az álomba merülőnek
Jó dolga van. Megenyhül a robot,
Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek,
Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.
Pihenjünk. Takarómon pár papírlap.
Elakadt sorok. Társtalan rimek.
Megsimogatom őket halkan: írjak?
És kicsit fájón sóhajtom: minek?
Minek a lélek balga fényüzése?
Aludjunk. Másra kell ideg s velő.
Józan dologra. Friss tülekedésre.
És rossz robotos a későnkelő.
Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat
Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem,
A tollra dőlve, mint botra a fáradt
Vándor, ki havas pusztákon megyen.
Mi haszna? A sok téveteg barázdán
Hová jutottam? És ki jött velem?
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb időkben…
Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz,
Majd jő a kor, amelynek visszadöbben
Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz…
Falon az inga lassú fénye villan,
Aludjunk vagy száz évet csöndben át…
Ágyam mellett elkattantom a villanyt.
Versek… bolondság… szép jó éjszakát!
Forrás: MEK
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szivembe visszatér
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
Forrás: MEK
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes –
Fogadd szivedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…
Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa…
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…
Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…
Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:
Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…
Forrás: MEK
Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap…..
Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.
Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő… hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!
Forrás: MEK
Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánya válik,
sírni kezd.
Őszi éjszaka
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Forrás: MEK
