Címke: magány

  • Székely János: Ilyenkor ősszel

    (Kányádi Sándornak)

    Párás és kurta már a reggel, az este tiszta és örök.
    A csipkelombú fenyvesekből alágörögnek a ködök.
    A nyájak is alágörögnek – csupán a girhes szél ugat,
    A völgytorokból híva vissza el-elhaló kolompjukat.

    Az őzsuta az erdőszélről szintén a völgybe költözött.
    A tisztáson, a bükkös alján, a mogyoróbokrok között,
    Ahol naponta ráakadtunk, s némán figyeltük, mint figyel,
    A szél motoz, a Semmi jár-kel rugalmas lépéseivel.

    Arany rigórajok vonulnak a dérütött havas felett.
    Hordják az alkalomhoz képest illetlenül vidám szelek,
    A völgybe hordják valamennyit, s mihelyt leszáll az alkonyat,
    A kikericsek is kioltják bizalmas gyertyácskáikat.

    Egyetlen költözés az élet ilyenkor, ősszel, a hegyen.
    Most kényszeríti rá erővel mindenre, ami eleven,
    Kietlen nagyságát a csúcs és kegyetlen törvényét a tél:
    Aki kitart, az idepusztul; aki alászáll, az megél.

    Alávonultak, odalettek madarak, nyájak és vadak,
    Idefent csak a szél s az erdők zörgeteg csontváza marad,
    Csak a magány, a nyugtalanság, csak a homály a csúcsokon.
    Magunkra hagyott minket minden. Te sem jöttél meg, Sándorom.

    Forrás: Székely János

  • Márai Sándor: Idézet

    „Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.
    Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben.
    De nincs alku sem.
    Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

    Forrás: Márai Sándor

  • Ady Endre – Szívek messze egymástól

    Valahol egy bús sóhaj szállt el
    S most lelkemen pihen,
    Valahol kacagás csendült most
    S mosolyog a szívem.
    Valahol szép lehet az élet,
    Mert lány után futok
    S valahol nagy lehet az átok,
    Mert sírni sem tudok.

    Valahol egy szívnek kell lenni,
    Bomlott, beteg szegény,
    Megölte a vágy és a mámor
    Éppúgy, mint az enyém.
    Hallják egymás vad kattogását,
    Míg a nagy éj leszáll
    S a nagy éjen egy pillanatban
    Mind a kettő megáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád – Olykor éjjel…

    Olykor éjjel… szívem hogy zakatol!
    Az ágyon ujjam tévedezve jár,
    S nagyon közel, mellettem valahol
    Halkan megkoccan a vizespohár…
    S nem tudom, hol vagyok… akadozón
    Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
    S az ujjam a fagyos márványlapon
    Reszketve egy gyújtót keres…

    Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
    Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
    S a kedves, vén tapétát a falon
    Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
    Jól esik látnom: csendesen pihen
    Minden bútor és békén feketül,
    S az iszonyú és néma semmiben
    Föllélegzem: nem vagyok egyedül…

    Kabátom összegyűrve lóg szögén,
    A rózsa rajta hervadóra vált,
    S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
    Látom a rózsaáruló leányt:
    A lámpák közt mily búsan oson át,
    Apró teste mily zsenge s mily hajolt…
    Látom álmos és szelíd mosolyát…
    Szegénynek festett arca volt…

    Csönd… vén poétám könyvét fölveszem,
    Hová este dobtam, a szék alól,
    S míg lankadtan lapozgat a kezem,
    Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
    Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
    Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
    S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
    Altatón, hűsen átölel…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Arthur Guitterman: Idézet

    „Ezen a bűnös világon bizony nincs szomorúbb látvány, mint egy behúzott farkú,
    gazdátlan kiskutya.”

    Forrás: —


  • Maurice Maeterlinck: Idézet

    „Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó
    számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni
    velünk.”

    Forrás: —

  • Komáromi János: egy este…

    csípett már az esti szellő
    elhalványult nappalom
    nagyon messze volt még az éj
    azt hittem, hogy álmodom

    kupoláját a Végtelen
    kék bársonyból készíté
    aranysárga csillagokkal
    szabálytalan díszíté

    az arcomra sápadt fényből
    álarcot font ezüst-Hold
    bőrömön lágy érintésed
    szívemhez ért (átkot old)

    minden álnok, hazug érzés
    messze futott, menekült
    tisztítótűz forró lángja
    a testemen szétterült

    sötét lángok átöleltek
    és egyik sem égetett
    kristályból szőtt magány-gömböm
    meghasadt, majd szétrepedt

    ott álltam meztelen szívvel
    éreztem, hogy fáj nagyon
    de többé a kristály-gömböt
    rá záródni nem hagyom

    fájdalmakból születhet meg
    a legnagyobb boldogság
    menekülni a sors elől
    a legnagyobb bolondság

    meztelenül születik meg
    testünk, ám felöltözünk
    ruhánk alatt mi is lapul
    arról megfeledkezünk

    most másodszor pőre lelkem
    látta meg a Végtelen
    milyen vagyok igazából
    többé el nem rejthetem

    menekülni nem akarok
    végre önmagam vagyok
    ha hiszek majd önmagamban
    talán az is maradok…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert: A legjobb barátom…

    Élek én, mint oly sok éve
    magányom csendes, lágy ölén,
    legjobb barátaim lettek a könyvek,
    mikben nem csalódtam én.

    Ha felcsapom a könyv fedelét,
    és utazok a betűk-tengerén,
    messze-messze röpít képzeletem
    s élem a mások életét.

    Feltárul előttem sok, színes világ
    s ilyenkor boldog vagyok nagyon,
    megnyitom lelkem zárt kapuját,
    az érzéseket áradni hagyom.

    Sokszor csillog könny szememben,
    máskor hangosan kacagok,
    feledni tudom gondom, bajom,
    mert kiről olvasok, nem én vagyok.

    Kirekesztem a zajos világot,
    a csend és nyugalom szigete vár,
    itt feledem sok kudarcom,
    háborgó szívem is megnyugvást talál.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos – Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

    Tudom, hogy hull a nap,
    örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    sírdombok mállanak.
    Egy-egy kéz, drága kéz,
    mindegyre elereszt,
    mindennap vereség,
    mindennap új kereszt.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis: ne remegj –
    nem maradsz egyedül.

    Ködödben csillag ég,
    gondodból fény terem:
    vers-lelkek lengenek
    nyomodban ezeren.
    Zászlós és halk csapat,
    elszánt és bús-szelíd
    vers-lelkek, viharos
    vad korban tetteid.

    S szűkülő kör mögött,
    halkuló ház körül,
    mélyülő bú felett
    hűség áll őrödül.
    Jó lelkek, annyian,
    árvák és elesők,
    szépséget szomjazók,
    kútfődet keresők.
    Szédülni nem szabad,
    zuhannod nem lehet:
    szirten is rózsaág
    vigyázza lelkedet.
    Tudom, hogy két kezem
    nem part és nem erő:
    maholnap aszu ág,
    szélvert és remegő.
    Mentésre ingatag,
    tartásnak nem elég –
    síkon át, hegyen át
    kinyújtom tefeléd.

    Örömök szállanak,
    kedves fők hullanak,
    vén sírok mállanak,
    estébe hull a nap.
    Szem mögött, szó mögött
    gondárnyék feketül.
    És mégis – ne remegj:
    lélek van teveled,
    nem maradsz egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály – Alkonyi prológus

    Itt van az alkony, jó takaró
    a hegyek ormán lilul a hó
    itt van az alkony, csittul a zaj:
    elhallgat a fény és fölvillan a dal.

    Villanj csodavillany, villanj csodanóta
    ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
    Mióta daloltam, amióta lettem:
    mert fájni születtem, ki dalra születtem
    s még messzire zenghetsz majd mostoha dal,
    megéri, megéri, aki fiatal.

    A nappal, a lárma űzött a magányba,
    hol senkise hallott, a puszta homályba:
    most itt van az alkony, most jer elő,
    mint éji merénylő, titkos szerető:
    mert kedves az alkony annak, aki lázad
    és kedves az alkony annak, ki szeret:
    elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
    s nem tűrni az égnél lentebb födelet.
    Az ég is ilyenkor kitakarózik
    és emberi szemnek kirakja a kincsét;
    a lélek az égbe fölakarózik,
    mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
    Dal, éji merénylő, titkos szerető,
    dal, mostoha lélek, most jer elő:
    másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
    itt van az alkonyat, itt van az áldás.

    Forrás: Lélektől lélekig