Címke: magány

  • Pilinszky János: Tanúk nélkül

    Kirajzolódom végleg a világból,
    mint csupasz falnak állított fogoly,
    külön kezel, kivételes magányban
    a tanuk nélkül dolgozó pokol.

    Egy porcikám se bízná senki másra,
    ha únja már, magam kezére ad,
    s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
    a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

    Ki itt találna rám e szörnyűségben,
    és végignézné, mit is művelek,
    nem hinné el tulajdon két szemének,
    s egy szót se merne szólni senkinek.

    Íly nyomorúság ugyan mire várna?
    Mi hátra van, bevégzi egymaga,
    hogy holta után is beléremeg,
    meg-megrándul a hóhér kosara.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén

    Az álmaimból és reményeimből
    színes, süppedő szőnyeget fonok.
    És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
    a munka édes, sürgető, konok.

    Beléfonom a jelen bús magányát
    ciprus-színével is kegyetlenül.
    Amely fölött az őszi alkonyatban
    lágy tétován fehér galamb repül.

    Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
    nagyboldogan terítem majd eléd:
    menj végig rajta s érezd meg a lelkem
    különös, vágyó, rezgő ütemét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Fodor Ákos: Társasélet

    fölkereslek, hogy
    ne kelljen rádöbbenned:
    magamrahagytál

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Őri István: Az erő

    A minap imádkoztál hozzám, ember
    panaszkodtál, nehéznek érezted
    a földi keresztet
    erőt kértél, útmutatást,
    bűneid bocsánatát
    egyszóval:
    elmesélted lelked minden bánatát.

    Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
    az élet
    arcodon keserű ránc-nyomot hagy
    sötét árkokat láttál a szemed alatt,
    amikor reggel a tükör előtt álltál
    s útközben bágyadtan nézted
    a szürke falat,
    mely mellett utad minden nap elvezet
    úgy érezted, egyedül vagy,
    pedig kavargott körülötted a tömeg.

    Kiabáltak, lökdösődtek,
    mindegyik tört vélt célja felé,
    mint ahogyan te is
    és közben nagyon egyedül érezted magad,
    a célt pedig értelmetlennek
    azt a célt,
    amely tegnap még életed része volt.

    Imádból úgy tűnt,
    nem bízol igazán bennem,
    nem bízol igazán abban,
    hogy ez az iszonyú
    fojtogató
    állapot
    megszűnik egyszer.

    Ennek ellenére megértelek
    s tudom, mit érzel,
    hisz én is voltam magányos,
    amikor
    tanítottam az embereket
    és nem értettek,
    amikor
    tanítványokat választottam
    és csalatkoztam bennük,
    amikor
    királyt akartak belőlem csinálni
    és hamis szóval dicsőítettek,
    amikor
    elárultak
    leköptek
    megtagadtak
    s amikor
    úgy éreztem, mint most te:
    hogy még az én Atyám is elhagyott.

    A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
    közömbös arcok,
    üres szemek néztek rád
    s te is automatikusan felvetted
    a közömbösség álarcát,
    hogy elvegyülj a tömegben
    és ne lássák mások,
    hogy mennyire egyedül érzed magad.

    Nagyon vigyáztál,
    hogy ne csillogjon a szomszéd
    lépcsőházban lakó
    panel-társad
    szemében elégedett-fásult
    ál-örömsugár:
    “Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
    az is, ott, hasonló cipőben jár!”

    Néztél a semmibe, mert azt hitted,
    így kirekesztheted,
    tudatalattidba gyömöszölheted,
    hogy társtalan bolyongsz.

    A buszon
    kétszer oldalba löktek
    letaposták a jobb lábad kisujját
    és majdnem elsodorták a táskádat,
    mire ahhoz a megállóhoz értél,
    ahol minden nap le szoktál szállni.

    Munkahelyed egy mellékutcában van.
    Oda befordulva ritkult a tömeg
    már nem kiabáltak
    nem lökdösődtek
    céljukat elérték
    a névtelen,
    párhuzamos
    szemtengellyel
    közlekedő
    arcok.

    Nyugodtan haladhattál
    végig az utcán
    s közben rádöbbentél,
    hogy ennél az ürességnél
    még az arctalan tömeg is jobb!

    Kútban érezted magad
    a házak rád akartak omlani
    a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
    hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
    de csak mentél tovább:
    a kötelesség-reflex mozgatta
    lábaid vittek előre.

    Amikor már úgy érezted,
    nem tudsz lépni sem,
    amikor úgy érezted,
    ott esel össze,
    nagyot dobott a szíved
    adrenalin áramlott szét testedben,
    mert valaki megfogta a kezed.

    Erő költözött fáradt agyadba,
    hogy már gondolkodni is tudtál
    s ez az erő eddig ismeretlen
    biokémiai kapcsolatokat is
    teremtett az idegsejtjeidben.

    Ettől megnyílt a szemed befelé,
    megnyílt a füled olyan hangokra,
    amelyeket csak azok hallanak,
    akiket ez az erő megérint.

    Először nem tudtad,
    mi van veled.
    Megálltál a járda közepén,
    mert a soha nem tapasztalt,
    elemi erővel feltörő
    boldogság
    megdermesztette lépteidet.

    Megálltál és hallgattad
    az egyre tisztábban kivehető hangot,
    amelyet nem te mondtál magadnak,
    s nem is a melletted néha-néha
    elsiető
    megkésett arcok
    szóltak hozzád.

    A hang máshonnan jött
    másvalaki szólt
    egy benned lakozó,
    eddig szunnyadó
    gyönyörű világról.

    Én szóltam hozzád,
    a teremtőd,
    mert láttam, hogy lelked tiszta,
    de valódi célok híján
    kétkedő és tétova.

    Tapasztald meg, ember,
    hogy nem vagy egyedül
    csak fordulj felém
    nyisd ki a kaput
    bocsáss be házadba
    és meglátod, egész más lesz
    benned s körülötted a világ!

    Kapudon régóta kopogtatok,
    de úgy látszik,
    valahol út közben elenyészett
    a kopogás hangja
    vagy olyan nagy volt
    a magány dübörgése,
    hogy kezem szeretet-koppanásai
    nem jutottak el a füledig.

    De most, hogy küszöbödet átléptem,
    ugye már nem is vagy olyan
    magányos
    ugye oszladozik a homály
    az ember-maszkok arcokká változnak
    ugye látod, hogy ők is
    segítségre szorulnak
    szeretetre vágynak,
    miközben a semmibenéző szemeik
    határozott irányt véve
    téged keresnek?

    Látom, lelked megtelik
    kegyelmem táplálékával
    s ettől
    percről percre más leszel
    szinte fizikailag átalakulsz.

    Milyen boldog vagyok,
    hogy boldognak látlak,
    ember-gyermekem!

    Te már ráléptél
    Jákob létrájának legelső fokára.
    Igaz, hosszú még az út,
    de ne tétovázz!
    most már tudod:
    én veled vagyok,
    vezetlek
    s ha kérsz, még több erőt is adok,
    hogy a létra fokait legyőzve
    eljuss hozzám.

    Most pedig megyek
    várnak rám sokan,
    kik szintén úgy érzik,
    nem tudnak élni
    támasz nélkül,
    magányosan.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sárhelyi Erika: Nélküled

    Nélküled folyó vagyok, mely
    medréből kilépve fut tova,
    hulláma rombolva, sírva árad,
    nem nézve mikor jut s hova.

    Nélküled kavics vagyok, mely
    évekig hever lent a porban,
    nem játszik vele gyermeki kéz,
    lábak taposnak rajta sorban.

    Nélküled hinta vagyok, mely
    elhagyott játszótéren áll,
    por lepi be, lánca nyikorog,
    s már csak lebontásra vár.

    Nélküled apró ház vagyok, mely
    pusztában áll magányosan,
    nem keresi fel fáradt vándor,
    pihenésre szomjasan.

    Nélküled csermely vagyok, mely
    lassan felszívódik a földben,
    nem táplálja hegyekből a hólé,
    s eltűnik örökre csendben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagy Attila: Az élet zarándoka

    Indulnom kell tovább, ez a dolgok rendje,
    ahogy minden elmúlik, mögém, az enyészetbe.
    Talán sírni kéne, de nem fog már menni.
    Eltűnt a varázslat, nekem megint nem maradt semmi.
    Összekócol a szél, az éjszaka emlékekkel kínoz,
    tovább kell mennem, tovább, az élet bármit is hoz.
    Sebhelyeim, vesztett csaták emlékei, összetört szívem,
    megroskadva, kínokban égve egyre csak tovább viszem.

    Miért van a jó,
    ha elmúlik újra?
    Miért fogadtak be,
    ha megint rá kell lépnem az útra?

    Csend vacog szívemben, ez a dolgok rendje,
    majd lassan elmúlik, velem, az enyészetbe.
    Talán csak azért fáj, mert elfeledtem
    pár pillanat melegben, hogy ennyi jutott nekem.
    Megtépáz, átjár a sors, az égre tekintek,
    a csillagok felhők fölött, szégyenben rejtőznek.
    Sebhelyeim, dicső csaták emlékei, gyémánt szívem…
    a kegyetlen évek nem tudtak megölni, azt hiszem.

    Szellővel szaladok,
    legyőzöm a halált.
    Ott leszek mindig,
    s dúdolom az ezüst holdnak a magány dalát.

    Forrás: Lélektől lélekig

    Nagy Attila, életút, veszteség, kitartás, belső harc, magány, úton levés