https://verskucko.com

Címke: magány

  • Lesznai Anna: Ittfeledt holmi

    Aznap is így lesz: bezárul az ajtó
    – utánad nézni már ma sem merek –
    de aznap nem várlak haza ebéddel,
    jó puha ágyat néked nem vetek.

    Lelkem abroszán elfakul a rózsa,
    örömet sose tálalhat neked,
    nem leszel kisfiam, se kedvesem,
    nem leszek többé anyád, kedvesed.

    Üres a szoba, már nem mi szobánk,
    ittfeledt szegény tárgyak visszasírnak.
    Bánatos testem hova csukjam el?
    Rozoga lábú napok el nem bírnak.

    Mi lesz velünk – kitől kérdezhetem?
    Kívüled nincsen kitől kérdenem.
    Hol sírhassak, ha nem a térdeden,
    ki gyógyítson, ha te leszel sebem!

    Neszt hallottam… talánha hazatértél!
    Üldöző hangok kísértgetve járnak…

    …Egy pár sámfa, gyűrt keszkenő, egy plajbász
    egy törött senki-semmi hazavárnak.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Esti levél

    Arcomat soha nem látta,
    pedig este van, de én szeretem Őt,
    s Ő tudja ki vagyok én.

    Ó furcsa betűk: Ő lámpa előtt ült
    és maga elé beszélt akkor,
    míg kisírt és derült érzéssé
    szaladtak a szavak, s most itt van,
    lila bogarak futnak a szemem elé, –
    mily zsibbasztó áldás!
    futnak, majd megállnak, sok apró állatocskák
    s te árva férfi, szóba állsz velük,
    a lelkükkel beszélsz; mit akarnak tőled
    e kicsiny világban?

    De egyszerre csak eloltod a lámpát,
    mint szomorú kamaszok szokták
    s a tűzbe dobsz valami ártatlan
    papírost, – ó hiába szeretnéd lehúnyni most
    szemérmes szempilládat:
    a késő őszi éjben két elfáradt lélek
    hangosan lobogni kezd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Francis Jammes: Imádság egy csillagért

    Ó engedd, Istenem, hogy egy csillagot letépjek;
    beteg szívemet ez megnyugtatná talán.
    De te nem akarod, hogy egy csillagot letépjek,
    te nem akarod ezt, és azt sem akarod,
    hogy itt a földön egy kis boldogságot érjek.

    Lásd, nem panaszkodom, s olyan néma vagyok magamban,
    gyűlölet és epe nélkül, akár a két kő közt lapuló sebzett szárnyú madárka.
    Ez a csillag talán a halál, ó Uram?…
    Add akkor úgy, ahogy mi vetünk egy
    arany krajcárt az útfélen éhező koldusoknak.

    Uram, mint törött lábú szamár, olyan vagyok csak…
    Szörnyű az, Istenem, amikor visszavontad, amit adtál;
    olyankor minthogyha átsuhanna szívünkön valami félelmes szél haragja.
    Mi gyógyíthatna meg? Istenem, te tudod? Emlékezz rá:
    gyerekkoromban jászolod fagyönggyel díszítettem,
    míg bölcsőd oldalán a gyertyák cseppfogóit igazgatta anyám.

    Nem viszonozhatod, amit tettem neked,
    s ha úgy hiszed, beteg szívemnek jót tehet,
    nem tudnál nekem egy csillagot adni mára?
    Szívemre kellene helyeznem éjszakára,
    mert olyan fekete, hideg s üres az árva.

    Fordító: Rónay György
    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ladányi Mihály: Utánad kószálok

    Utánad kószálok amikor egy nőt követek egész este
    és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgok csak
    arra várva, hogy Te nyitsz ajtót, Te sehol sem található.
    Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok,
    esetlenül és reménytelenül várnak Rád.
    Ó nem félek a nőktől, ismerem őket, és szájon csókolom aki megadatik,
    de aztán újra csak egész este követek valakit
    aki a sarkon visszapillant
    és újra látom nem Te vagy.

    Ma is a másik utcában ring a szoknyád
    és én meggyújtva villanyom
    sokáig nézem az alvó lányt
    aki feljött este
    hisz keres valakit akárcsak én amikor egy nőt követek
    mert ismerős, ahogy hajába túr a szél
    és feketén széjjelteríti vállain

    Az álmaim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Én nem tudhatom

    Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
    a bűnről szóló tanítást. Utána
    nevettem is – mily ostoba beszéd!
    Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

    Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség
    barlangja szívem. Azt hittem, mamája
    ringatja úgy elalvó gyermekét,
    ahogy dobogva álmait kínálja.

    Most már tudom. E rebbentő igazság
    nagy fényében az eredendő gazság
    szívemben, mint ravatal, feketül.

    S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
    bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
    hogy ne maradjak egész egyedül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó György: A Pléïade ismeretlen csillagának szonettje

    XVI. század vége

    Magányra vágyom és nem bírom a magányt
    Osztatlan napokra, mik egy tömbben maradnak,
    Mik magamból magamban magammá faragnak,
    De magamat csak úgy élem át, mint hiányt.

    Ha nem vagyok magam, magam hiánya bánt
    S ha magam maradok, kevés vagyok magamnak.
    Rámtörő éjeim a semmibe ragadnak,
    S jó, ha a semmiből a nappal visszaránt.

    Ki itt van, azt lesem, mikor hagy már magamra.
    S ki magamra hagyott, csak azt, hogy nem jön-e.
    Szélednék hétfelé, ha egyfelé terelnek.

    S egyfelé se megyek, ha nincs kiért, s ki mellett.
    Rángó idegeim rácsain fennakadva
    Magam vagyok magam lakatlan börtöne.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

    A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
    ágyamra ül fásultan a magány,
    és rámtekint és nézdeli magát,
    és fésüli hosszú, hosszú haját.

    Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
    és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
    és oldja, bontja – percre perc enyész –
    és újra kezdi mindig. Sose kész.

    És oldja álmom, bontja gondomat,
    álomtalan partokra hívogat.
    Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
    hosszú haját nevetve fésüli.

    Csak hallgatom álomban, éberen,
    hogyan motoz-motoz az éjjelen.
    Most újra kezdi. Végtelen haja
    oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bényei József: A világot úgyis ki kell bírni

    A világot úgyis ki kell bírni.
    Ne engedd a virágokat sírni.
    Ne engedd a madarakat félni,
    a hűséget hóban elvetélni,

    az álmokat este megalázni,
    almafákat áprilisban fázni,
    a perceket ne engedd megállni,
    ablakokat örökre bezárni,

    csillagfényű éjszakákra lőni,
    ösvényeket indákkal benőni.
    Ameddig a vállad íve bírja,
    vigyázz minden virágtalan sírra,

    vigyázz minden társtalan magányra,
    füstre, fényre, ember-glóriára.
    Aki árva arccal sír az égre,
    takarj szelíd álmot a szemére.

    Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
    valakinek embernek kell lenni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Csoóri Sándor: Csokonai

    Üdvözlet neked, te, szegény,
    a búsképű költők
    halhatatlan bandájában is elárvult!

    Lángoló méhkas volt a melled
    s viola-légbe épített
    kastély a koponyád.

    Meghajigált az Isten tulipánokkal,
    nárciszokkal,
    dobtad volna vissza kővel,
    betyár-baltával,
    ólombottal –
    remény szegénylegénye,
    sárga viasz-király,
    a földönfutó füst volt a te országutad.

    Feküdtél rózsalevelek
    alá,
    hová nem folyhatott be vér,
    hová a hóhér
    nem dughatta el kardját.
    Nyájas nimfáid farsangoltak ott és hangyák
    s a jövő indult világgá
    a fűszálak a hegyén.

    Tündérek és diákok poétája,
    somogyi kanászoké!
    hiába volt szép, bársonyos beszéded:
    hamvas folyóid a pokolba folytak
    és gyöngylepkéid
    sírokra petéztek.

    Se haza,
    se király,
    se szerelem,
    csak a megváltó láz
    s a Holdba fölszálló test
    uralta a világot, mint az Isten.

    De az is elveszett, szétszóratott.
    Fekszel, csitíthatatlan halott –

    Kár volt várnod boldogabb korokra,
    korán meghalnak,
    akik várakoznak.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia