Címke: magány

  • Milan Kundera: A magányról

    „A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Egyedül

    Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
    fáj a nappal ezer ugráló szine;

    fáj, hogy annyian megszólítanak,
    de azért senki se simogatná meg homlokomat.

    Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
    és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

    Fehér galambok alszanak álmaimban:
    nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

    Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
    milyen irigy és hazug és civakodó.

    Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
    ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

    Sírok, –
    és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

    Sírok, –
    és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Erdős Renée: Kék pillangók

    Kék pillangók szálltak fölöttem,
    Hogy a réten keresztül jöttem
    S incselkedve, tánczolva félig:
    Elkísértek az erdőszélig.

    S hogy utam az árnyékba tévedt;
    Riadtan, némán összenéztek.
    Félték a lombok hűs homályát,
    A rengeteg halk mormolását.

    A míg arany napfényben jártam,
    Gázoltam színes vadvirágban,
    S felém a rózsák integettek:
    A kék pillangók hogy szerettek!

    De csalt a sötét erdő mélye,
    A vízmoraj, a lomb zenéje.
    Csalt a magány. Egy titkos ének-
    S a sohsem ismert szenvedések.

    Magányos erdő útját járom
    S nincs vezetőm és nincsen párom.
    Tövises ágak meg-megtépnek.
    De még dalolok, de még élek.

    Hangomat a szűz magány hallja,
    Rám simul a csend puha karja.
    De tudják e a rétek, kertek:
    A kék pillangók hova lettek?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Lőrinc: Magány

    Sok kétely és bűn a halálba láncol,
    de soktól néha már szabadulok.

    Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
    barátaim a fák s a farkasok.

    Az utak, melyek innen szertefolynak,
    erdőmön túl az égre fölhajolnak

    s minden virág, fű, óra, cserje, kő
    egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

    s annak fényébe szőve éjszakám
    istent szívembe lopja a magány.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc

    Titkos fájdalom

    Minden megingott, mikor az utolsó
    napon csók nélkül elhagytál: üres
    szalma lett kezeimben a kalász,
    lepkéim elszálltak s a hegyen is
    értelmetlenül felelt s otthagyott
    barátom, a szél… Ellenségesen
    hallgat ég s föld… Valaki kellene…
    Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
    a várakozásteljes alkonyat
    mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
    lesz-e még erőm emberek helyett
    isteneknek mesélni kínomat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: Aki el nem alszik…

    A legszomorúbb muzsika
    a mások álmának zenéje,
    a legszomorúbb: nyitott szemmel
    belebámulni a vak éjbe
    álomtalan, gyötrődve, égve.
    Jaj annak, aki el nem alszik…
    éber búval sorsába bámúl
    a néma éjben, társtalan.
    Az álmok ajtaja bezárúl,
    ő künn marad. Sorsába bámul…

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Meghalni mégis egyedül kell

    Lehet menyasszonyod, vagy feleséged,
    Apád, anyád, gyermeked, vagy testvéred –
    Lehet szeretőd és vad szenvedély
    Köthet hozzá, vagy könnyelmű szeszély –
    Vagy mint a forrás: fogyhatatlan vágy,
    Vagy vele-élés: mint a tenger, mély –
    Köthet hozzá egy forró, kéjes óra –
    Sok éjszaka vonagló lüktetése,
    Mely ködpárává foszlik virradóra –
    Kapaszkodhatsz egy hosszú lélek-láncba
    És szállhatsz, mint méh virágról-virágra –
    Ráborulhatsz egy élő-halott nemzet
    Égbe meredő szirt-ravatalára –
    Lehet szerelmed, mint ólom: nehéz,
    S lehet illanó, s tűnő, mint a fény
    És lehet, mint a koporsó: kemény.
    Befogadhat egy kis hálószoba –
    S egész országok fogadhatnak be –
    Az ágyad és az asztalod
    Minden nap rózsával lehet tele –
    Lehet, hogy egy babérerdőt aratsz –
    S mint játékközben a labdát a gyermek:
    Egyik kedves kéz a másikba perget –
    Álmodhatsz, szerethetsz és barátkozhatsz
    És végül mégis egyedül maradsz:
    Halálod egyedül kell elviselned.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: A Lánchídon

    Mostanában megint későn jövök
    haza, éjfél és egy között,
    s vitáim, s veszekedéseim dühét itt csitítom
    olcsó cigarettával a Lánchídon,
    meg csönddel, halszaggal, mit nyugtatóul lövell
    a víz, végtelenül és közönyösen.

    De tegnap a vaszuhatag, kőrengeteg között
    hideglelősen fölrítt egy tücsök,
    a cső-, kábeláradatban szemfájdító zene,
    hogy agyam és szám lekaszált szénák szagával lett tele,
    s honvággyal teutánad.

    És mozdultam is tovább, hiszen kit érdekel
    ha megnő a magány és magának énekel.

    De meg kellett állnom, mert ott is csak egyre rítt,
    ríddogált egy tücsök, egy másik, mondta ciripeit,
    és túlnan is, már Budáról, csak úgy, mintha a híd
    csupa tücsök lenne, csupa száj, csupa síp,
    vagy szív, mert föntről is fújták, mintha a lekaszált
    csillagok közül vert, cirpelt, dobogott volna fekete nyár.

    Bár az is lehet, nem is a tücsök
    jajdult fel, de a híd, mert képzelet költözött
    belé, gond, szó vagy szív, s megpattant valami
    a mélyben, (egy cső, acélváz) s ki kellett mondani,
    ki kellett mondani, ha másképp nem, csak így,
    egyetlen jajdulással a maga bajait.

    Lassan már, meglehet, ugyanilyen tücsök
    leszek, beszélő híd, kit a kín megütött,
    bordáim, ereim vasszerkezeteiben
    ugyanígy megátalkodottan sivalkodik szívem.
    Pedig hogy gyúltak, gyúlnának tőle is csillagok,
    pedig tíz ujjam csúcsán tíz égbolt ragyog,
    pedig kitárt kezemben, két part között a híd,
    itt a hazatalálás, itt van végre a rím,
    s itt az öröm, az új is, a fojtó, eszeveszett
    csak evilági sodrás, a lázadt, fegyelmezett
    áram, ahogy a folyó viszi s lerakja itt
    az eget, a kupolák, falvak félvak, zöld árnyait,
    s viszi tovább, örökre, mint kölyökálmokat
    az ember, a vassal, búzával megtelt nehéz uszályokat.

    De ki kényszerít engem, hogy önmagam fölött
    sírjak, s fénytől rettenjek, mint az áramütött,
    milyen erőmű kapcsolt zúgó huzalaira
    s veretett meg a fénnyel, hogy nem megyek haza,
    csak ácsorgok itt a hídon, míg árnyammal megtelik
    a mozgó zsák, a folyó, s belefeketedik,
    és víz, víz dől mindenünnen, és úgy tűnik, laza
    fényeivel törékeny gát csak a csillagos éjszaka?!

    S aztán néztem a várost, és láttam, hogy nyugodt
    lélekkel alszik, és láttam, hogy szuszog,
    és elindultam lassan, álomra hajtani
    valahol a fejem, s aludni hajnalig,
    mentem a zengő utcán. No, mért hallgatsz, tücsök?

    A hídon rámtalálhatsz, éjfél és egy között.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Alvó erdő

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, aludni jó,
    A hold virraszt az éjben
    És csillag ég az égen,
    Millió.

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, el ne feledd,
    Hogy várni kell az éjben,
    Fehéren és kevélyen
    Herceget.

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, maradj magad.
    Azért neked ragyognak
    A csillagok s dalolnak
    Madarak!

    Alvó erdő szépe,
    Szívem, ne menj tova,
    A magány a te kerted,
    Ha évek is a percek
    S ha nem is jő a herceg
    Tán soha!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Megbeszélések az Istennel

    I. [Hajnali imádság]

    A szűk Könyök uccán hazamegyek,
    most hajnali három óra.
    Istenem, vezess a jóra!

    Békevirágok e szürke kövek
    és béke e hajnali ég.
    Istenem, szeretsz-e még?

    Züllenem, hullanom rendeltetett
    és lehull, aki arravaló.
    Légy velem, Mindenható!

    Hajnali percek szemeznek alá
    s a harang a szívükbe sikolt.
    Istenem, sok bánatom volt!

    Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
    És a nők se szereztek nekem semmi jót.
    Eldobtak, mint az odvas diót.

    Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
    ma sápadt és zord halovány alakom:
    istenem, a szívedbe lakom.

    Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
    csak e hajnali ég, csak e kék…
    Istenem, szeretsz-e,
    istenem, vezetsz-e,
    istenem, megversz-e még?

    Forrás: Szeretem a verseket