https://verskucko.com

Címke: magány

  • Dsida Jenő: Csöndes minden

    Lám, lám itt csöndes minden,
    egyszerű szobában lakom, fehérre
    meszelt falak közt, még a falutól
    is távol. Itt nincsenek dübörgő
    rotációsok, nincsenek zakatoló
    festékszagú, piszkos hétköznapok,
    örökös itt a csend és a vasárnap.

    Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
    mozdulatlanok az örökzöld lombok,
    lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
    a felhők is hallgatagok, szinte
    odafagytak a tiszta égre.

    És valahogy ez mégsem a feloldott
    bánat, a méltóságos nyugalom;
    ez csak a kimaradt szívdobbanás
    különös csendje, csak beletörődés,
    fenségessé dermedt nyugtalanság.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az estéli látogatásról

    Nagyon, nagyon szeretlek.
    Olyan nagyon jó volt az este.

    Lelkem didergő, durva dér
    Zord zúzmarával rég beeste:
    Száraz és szürke rút közöny.
    Mind ami volt bennem fehér,
    Szürkére vált és szomorúra,
    Elzsibbadt minden örömöm,
    S megülte síváran a lelkem
    Hétköznapok beteg borúja.

    Oly rég, oly rég nem ünnepeltem.
    Oly rég nem gondoltam reád.
    Sok-sok napot és éjszakát
    Zsibbatagon, könnyes-bolondul
    Nélküled dideregtem át.

    És Te azért el nem feledtél.
    Rossz, langyos vizet, undorodva,
    A szájadból ki nem vetettél.
    Te vártál rám és megkerestél.
    És mikor tegnap hazajöttem,
    Hideg és síró őszi estén,
    És sírva, fázva, megtörötten,
    Magamtól csúffá csömörlötten,
    A lámpát lassan eloltottam
    És végigdőltem ágyamon:

    Akkor a bús sötétben, ottan,
    Lassan, lassan, hallgatagon,
    Az ágyam szélére leültél.
    Jól láttalak a szikra-tűznél,
    Mely két szemedből égetett
    És fölgyújtotta a lelkemben
    A hamvadó nagy tüzeket.

    Néztél, néztél, Te mindig engem,
    És én csak téged néztelek.
    Szinte hallottam sisteregni
    A tüzeket a sötétségben,
    És tudtam, hogy valami elmúlt,
    És újra sírtam, újra égtem.
    És szüntelen, ezerszer, mindig
    Csak ezt susogtam: Édesem!
    És lázzal tüzelő kezem
    Simogató kezed kereste.
    És megcsókoltam lázasan.

    És könnyesen és boldogan
    Úgy aludtam el akkor este.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Az idegenségről

    Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
    Csupa idegen arcok körülöttem.
    Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
    És úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
    Semmit sem értek. Minden idegen.
    Oly messziről néz rám az életem,
    És én úgy nézem és úgy bámulom,
    Mint egy bánatos beteg arcot
    Egy jégvirágos távol ablakon.

    Oly idegenül integet felém,
    És a szemében annyi titok fázik,
    És annyi könny és annyi félelem.
    Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
    Valamit mond is, zengő susogással,
    S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
    Rég elfeledtük gügyögő szavát,
    Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
    Valami nagy-nagy messzeségen át.

    És ez az arc ilyenkor mindenem.
    Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
    Az egész élet ez a kis szoba,
    Ezek a régi halkszavú hatalmak,
    És ez a fázó, hangos hallgatás,

    És ez az arc. És semmi, semmi más.
    Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
    Ez az egész. És abba belenézzük
    Az életünket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A másikomról

    Tudom már, hogy láthatatlan vagyok,
    Hogy láthatatlannak születtem.
    Azért van, hogy az emberek
    Úgy elnéznek mindig fölöttem.

    És nem kapott hangot az ajkam,
    Kiáltanom is hasztalan.
    Egyedül járom a világot,
    Látatlanul és hangtalan.

    Valaki áll a helyemen.
    Egy másik. Azt mindenki látja,
    És mindenki ahhoz beszél,
    És az mindenkinek barátja.

    És az beszél az emberekhez
    És a szemükbe mosolyog.
    (Egy idegen, egy nagyon-másik!)
    S mind azt hiszik, hogy én vagyok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: Akikről azt hiszik, hogy én vagyok

    Sokszor van úgy, hogy mindent értek.
    Ilyenkor a szemébe bámulok
    Annak, aki csak árnyék és kísértet,
    Aki az én helyemen áll.
    Akiről azt hiszik, hogy én vagyok,
    És aki idegen, mint a halál.

    Ó áldott, áldott ködsüveg!
    Mosolygó maszkom, víg búvóhelyem.
    Milyen halott vagy, milyen jéghideg!
    Szúró szemedből olyan fény rezeg,
    Mint egy csikorgó téli éjjelen
    Felhők mögött halódó holdsugáron.

    De én szeretlek, én mégis szeretlek,
    Szegény bolondos árnyék, néma párom,
    Bús álcám. Hisz csak te vagy az enyém.
    Enyém az arcod és enyém a lelked,
    Álomkóros, fehérlő, furcsa lelked,
    És nekik mégis te vagy én.

    Mert sokszor oly jó megbújni mögéd
    És érezni, hogy eltakarsz,
    És úgy nézni a nagy világba szét,
    És mosolyogni nagy-nagy szeretettel,
    Megbékélt, boldog remeteszemekkel
    Mindent, ami zsivajgás és mindent, ami harc.

    Lásd, én álarcom, én azért szeretlek.
    És néha, álmok árnyas estelén:
    Úgy tűnik idegen arcod elém,
    Mint azok elé, akik rádnevetnek,
    S az én nevemet nevezik nevednek,
    És azt hiszik, hogy te vagy én.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Sínek, az utolsó kocsi ablakából nézve

    Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
    Bár rokon fémből öntetett a társa:
    S bár néha boldog, mert látszólag páros:
    Egyedülség a szívnek valósága.

    Körülöttük vad pusztaság terül,
    Csillogva futnak a vad messzeségnek,
    Egymás mellett – és mégis egyedül –
    A végtelenben talán összeérnek.

    Barátság, testvériség, szerelem:
    Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
    De néha enyhül ércbeöntött sorsa.

    Olyankor vonat jár a síneken:
    Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
    S a sínek benne összecsengenek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alkyoni Papadaki: A Hold színe

    „- Milyen színű a szomorúság? – kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. – Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?

    • Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
    • Az álmoknak is van színe?
    • Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
    • Milyen színű az öröm?
    • Fényes, kis barátom.
    • És a magány?
    • A magány az ibolya színét viseli.
    • Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol.

    A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.

    • És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
    • Pont olyan, mint az Isten szeme – válaszolt a fa.
    • Na és a szerelem?
    • A szerelem színe a telihold.
    • Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! – mondta a csillag.

    Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Fák

    Puha szántások esõvert, leves
    gerezdjei között
    csüggedten várják a fák a sebes,
    apadt mellû ködöt.

    Sárga levelük lefele konyul,
    törzsük vizes, ragyog.
    Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
    s e fák magányosok.

    Még gallyas, vágatlan, sudár alak
    mind: hántatlan dorong.
    Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
    zömök varjú borong.

    Görcsösen fogja ijedt gyökerük
    az elmálló talajt.
    Nedvük sebesen kering, tüdejük
    még zörren, még sohajt.

    Rügyre gondolnak mormolva e fák.
    S a tág ég tiszta, nagy –
    reggel az erkölcs hûvös, kék vasát
    megvillantja a fagy.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: TÉL, ABLAKBÓL

    Hová bújtak a madarak? Üres
    az ég, a tv-antennák keresztjei,
    mint agyag-szobor-vázak, amiket
    egy szobrász ott felejtett.

    Vázak… A kert is csupa váz, csupa
    meztelenség, a tekintet kopog,
    mikor hozzájuk ér, a pára-
    bolyhokat is kisöpörte a szél.

    Kemény lett a világ, kegyetlen,
    szemérmetlen – rendőri hullakamrák
    célszerűségével berendezett.
    S ó mennyi az ismeretlen halott!

    Így jó, s még hó se jön, hogy részvevő
    lepleivel, csecsebecséivel
    enyhítse e világraszóló,
    irgalmatlan őszinteséget.

    Így jó mégis: ilyenkor tűnnek el
    a saját és az idegen lakájok,
    kik fülbesúgó széptevéseikkel
    az állhatatlant megzavarják.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy csillaghoz!

    A hold letűnt. Most delelőjén áll az éj.
    Fatönkök állnak benne, mint a vadkanok. S a fekete kert
    Ilyenkor termi meg sötét virágait. S te fenn remegsz
    Magános csillagom.

    Rád nem figyel a köznép. Hisz parány vagy ott,
    Hol az égnek annyi más kevélye tündököl…
    Szent haragot ki szórsz, borúd tüzét aki veted a libegő boltozaton, –
    Hogy önnön viharzásod köde már-már végkép elborít…

    Vaj’ mire vágyol ott? hogy hívjanak? szeressenek?
    Esengő asszonyok a karjukat s a szívüket
    Tárják feléd?… Egy egész nép, mely éjjel vándorol,
    Téged kiáltson s tán az országúton néhány misztikus lovas,
    Nem is három, de négy király,
    Az ujját felemelvén rólad suttogjon az éjszakában, – erre vársz?

    S ha mind ott állna is, – mert sok van itt boldogtalan, –
    S ha mind: az egész földi nép a folyók partján összegyűlvén elmulasztott életéről Néked énekelne, míg betelt az idők nagy futása, – egykorig…
    Oh kellenek-e még neked? Felelj. – A megtörténtet semmi jóvá nem teszi.
    S ki úgy szeretted már az elmulást,
    Hol régen s mélyen rejtezel, úgyis még jobban elmerűlsz.
    S bevonván fekete tüzeid,
    Lassan fordúlsz el e vidékről.

    Forrás: Lélektől lélekig