https://verskucko.com

Címke: magány

  • Bella István: Nélküled

    Nélküled lelassul a szívem
    Nélküled nem ismerek magamra
    Nélküled csak nézek magamra
    tűnődök, honnan ismerem.

    Nélküled nem is én vagyok
    csak valaki lézeng helyemben
    ki voltam, – lakhelye ismeretlen
    másik földrészre távozott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Maradj velem!

    Maradj velem – hisz nem kívánok semmit
    Tetőled, csak hogy néha lássalak.
    Maradj velem, csak hogy mint illat lengd be
    Néhanapján nagy árvaságomat!
    Maradj velem, szólj hozzám néha-néha,
    S ha én is szólok: rossznéven ne vedd –
    Szeresd versem rendetlen ritmusát
    S számláld rendetlen szívverésemet!
    Különben maradj hites uradé –
    Különben maradj Krisztus uradé –

    Az egyiktől is ennyit kértem én.
    A másiktól is ennyit kértem én.
    Te tudod Isten: bűn volt-e vajon
    Ez a könyörgés és ez a remény –?
    Elvitted egyikét a föld alá,
    És más tájékra most a másikat.
    Itt hagytál engem tehetetlenül
    Könyörtelen csillagaid alatt.

    Hisz néha fényes híd a messzeség,
    De máskor mégis nagyon-nagyon kell
    A biztonság, hogy kéznyújtásnyira
    Itt van valaki – kell egy kis „közel” –
    A néhanapos drága lehetőség:
    Az egy-város, a szomszéd-utca kell.
    S egy hozzámhajló röpke pillanat,
    Mely megsimítson, mint virágos ág.
    Elmúlhat tőlem különben örökre:
    Mit szerelemnek szólít a világ.

    Maradj velem! Leszáll az én napom.
    Bagoly huhog szálló napom felett.
    Maradj velem! E jajra ki felel:
    A világ végezetéig veled?!
    Maradj velem! Oly örök ez a kérés!
    És tiszta, mint a hó kristályai.
    Maradj velünk: Jézust is erre kérték
    Alkonyba-hulló tanítványai.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Petőfiné Szendrey Júlia – Keserű kín

    Keserű kín és gyötrelem
    Volt énnekem a szerelem;
    Ami másnak életet ad,
    Az hozza rám halálomat.

    Meghaltam én réges-régen,
    De nem nyughatom békében,
    kísértetként járok, kelek,
    Keresve, mit nem lelhetek.

    Keresve a boldogságot,
    Mire sehol nem találok;
    Mi messziről annak látszik:
    Árny, mint én, mely velem játszik.

    Hogyha közelébe érek,
    Rémképétől elszörnyedek
    S futok vissza koporsómba
    Új kínoktól ostorozva.

    S rám vonom a búbánat szőtt
    Gyászos halotti lepedőt,
    S várom, hogy az ég majd megszán,
    Hogy majd meghalok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Porszem a Szaharából

    A Szaharában jártam egyszer, régen,
    A napperzselte sivatagfövényen.

    A pusztának a Számum nekivágott,
    Megálltak remegve a karavánok.

    A homokot a szél seperte zúgva,
    Meglapult ember, állat összebúva

    Én kitártam a kebelem a szélnek,
    A szélkavarta, roppant, üres térnek.

    Akkor, nézve a nagy kietlenséget, –
    Egy vándorporszem a szívembe tévedt.

    Ő megpihent, a szívem védi, ója –
    De lettem én a földnek bujdosója.

    Örökkön-szomjas, elátkozott lélek,
    Akit a Számum hagyatéka éget:

    Egy porszem csak, de szívemhez tapadt
    És benne van az egész sivatag.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rónay György – Hat vers a Korintusiakhoz, 2.

    Magad helyett
    az egész világot
    kell szeretned…

    Magad maradsz maholnap, oly magad,
    s úgy hullnak el mellőled a barátok,
    hogy az élőknél közelebb találod
    magadhoz néha már a holtakat,
    kik némán őrzik lent a holt nyarak
    közös reményét, míg te zord magányod
    rideg telében meddőn múlni látod
    a napokat, havakat, holdakat: –
    rabságod őre, lassankint belátod,
    hogy magad helyett az egész világot
    kell szeretned, s csak úgy leszel szabad,
    ha egy helyett milliók rabja vagy,
    s elveszve bennük, önkéntes halálod
    áldozata lesz a föltámadásod.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Magános öröm

    Mondod: a bánatod magános,
    Az örömöd ó, még magánosabb,
    Sötétség vagy, ha éjszakába jársz,
    De árnyék vagy, ha reád tűz a nap.
    És minden árnyék külön libegés
    És minden árnyék néma, külön élet,
    A bánat őket összesöpri-mossa,
    A fény mutatja meg a különbséget.

    Mondod: a bánatod magános,
    De volt-e már mély, zengő örömöd?
    Ölelni vágytad a széles világot
    S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
    Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
    Nem messze, csak egy rokonszellemig, –
    Az örvendezőt hűvös mosolyok
    Önnön szívébe visszakergetik.

    Mint kehely szélén zengő aranycsöppek:
    Az örömital benned muzsikál,
    Túláradna, de nincs merre-hova,
    Leperegne, de csak habozva áll.
    Raksz vértet, páncélt a szíved fölé,
    De ver a szíved vért, páncél alatt –
    Ujjongva szólnál: most boldog vagyok!
    – És összeszorítod a fogadat!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István: Tudom, hogy senki…

    Nem lesz ott velem
    majd azok közül,
    kiket szerettem
    és elhagytam,
    akit imádtam,
    s elhagyott,
    vagy kit megbántottam,
    s nem kértem bocsánatot,
    — tán megbocsátott
    nekem, ha tudott —
    abban az utolsó,
    fájdalmas pillanatban,
    mikor mennem kell
    e Földről.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: …a neveddel alszom el

    amikor fáradt utam
    Napot kísérve véget ér
    párnámba rejtem
    elgyötört arcomat
    karjaim a semmit ölelik
    csendben ringatom el
    árva magamat és
    …a neveddel alszom el

    üres utcákon bolyonganak
    elárvult érzéseim
    minden kapu zárva
    hiába dörömböl
    magára maradt szívem
    csak a kongó visszhang
    felel és végül
    …a neveddel alszom el

    havas hegycsúcsokon
    gyönyörű szikrák csillannak
    a fény hideg táncot jár
    mindent elborít
    a hófehér magány
    épp ilyen üres a szobám
    ahol egyedül kuporgok és
    …a neveddel alszom el

    zárt szemhéjak mögött
    a csend ül ünnepet
    szivárvány-köröket ír
    a sötétbe az álom
    nappali szavaim az imént
    itt zsongtak még
    de most egyiket sem találom és
    …a neveddel alszom el

    csodás képek billennek át
    az érzékelés peremén
    még éber létem dobog bennem
    való világom még fogva tart
    de enged már a rációból font kötél
    oszlik már a lehet, a nem lehet
    tudatom függ egy pókhálófonálon és
    …a neveddel alszom el

    az éjszaka tengere ringat,
    ölel, átkarol, hajamba túr
    fülembe súgja
    lágyan csobbanó vágy-dalát
    csókokat küldenek álmaim
    már messze visznek nyugtalan útjaim
    még hangtalan motyogok és
    …a neveddel alszom el

    hányszor lesz még, hogy
    furcsa-holdas éjszakán
    ajkamon sóvár szavak fakadnak
    sóhajaim nekiütődnek a falaknak
    és a takaró alatt vacogó testtel
    önmagamba görbült szeretettel
    magányos éjjel, helyetted
    …a neveddel alszom el

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egy hideg arc

    Én ittam borát már a hatalomnak,
    Amit a lélek ad.
    Élveztem magamat
    Hegyen, tömeg felett.
    A rámszegezett izzó szemeket
    Láttam.
    Láttam a népet megremegni láztól,
    S várni, hogy lelkem bús csipkebokrából
    Mikor csap ki a láng?

    Tapsolt, zúgott az emberáradat, –
    S én hálátlan, ezalatt felfedeztem
    Egyetlen arcot, mely hideg maradt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Stephen King: Állj ki mellettem

    „A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

    Lélektől lélekig