https://verskucko.com

Címke: magány

  • Sárközi György: Virágok beszélgetése

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzámhajoltál.
    Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen,
    Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.

    – Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,
    Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzádkaroltál.
    Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként,
    S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Kergetőzve s összeborúlva, mint tengeren játszó sirályok,
    Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben,
    Idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.

    – Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok,
    Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok,
    S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan,
    Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Sajnálom őt…

    S néha messzebbről látom őt,
    aki most hozzátok beszél.
    Látom, amint a hűvös szalonban
    lassan cigarettára gyújt
    s fáradtan csöppen ajkáról a szó.
    Látom arcán a kora ráncokat,
    látom kusza erőtlen haját.
    Látom, amint lemegy a lépcsőn,
    s a kövezeten kong a lépte,
    s a háta csüggedten előre hajlik,
    s a két karját lóbálja
    szerencsétlenül.
    Látom, amint egyedül baktat
    keresztül a sötétedő sétatéren.
    Felöltőjét nyitogatja a szél,
    s kajla kalapja ereszként csurgatja
    az egyhangú, tavaszi esőt –

    És olyankor nagyon,
    nagyon sajnálom őt…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Wass Albert – Jegenyék

    Állunk egymástól messze-távol,
    és minden álmunk messzeség.
    Vagyunk bús, árva óriások,
    rekettye-raj közt büszke Mások:
    idegenek és jegenyék.

    Valahogy úgy találunk egymáshoz,
    ahogy élünk, ahogy vagyunk,
    s ahogy majd meghalunk.

    Ha néha fáj az árvaságunk,
    és a szívünk már nagyon éget,
    meglátogatjuk bús, magányos
    testvéreinket: jegenyéket.

    Megkérdezzük: hogyan aludtak?
    Megkérdezzük: még meddig állnak?
    és elmondjuk, hogy milyen bölcsek,
    mert mindent messziről imádnak.

    Olyankor halkan elcsitul a vágyunk
    és szertefoszlik minden messzeség,
    s a szellő ajkán elbeszélgetünk,
    mi ketten, akik így magunkban állunk,
    és ők, a jegenyék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula – A bölcs

    Nyugalmas, tiszta szemmel nézni mindig
    A háborgó és mulandó világot,
    Az örök törvényt betartani sírig,
    Spinóza, ez volt a te hivatásod.

    Boldog bölcs, kinek állandó szerelme
    A gondolat, kiben ott él az Isten,
    Téged nem rendített jó, bal szerencse,
    Te tudtad, hogy a vándorutad itt lenn

    Örök körökbe tart és mint a gyémánt
    A porban, egyszer fölragyog a lélek
    És kiszabadul majd a gondolat.

    Boldog bölcs, eltűnődve nézek én rád,
    Ki úgy díszítéd föl magányodat,
    Hogy gazdagabb volt, mint ott künn az élet.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János – Egy arckép alá

    Kihűl a nap az alkonyi grafitban.
    Tágasságával, mélységeivel
    a néma tenger arcomba világít.
    Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.

    Öreg vagyok, lerombolt arcomon
    csupán a víz ijesztő pusztasága.
    A szürkület gránitpora. Csupán
    a pórusok brutális csipkefátyla!

    Hullámverés. Aztán a puha éj
    boldogtalan zajai. Vak rovar,
    magam vagyok a rám sötétedő,
    a világárva papundekliban.

    És egyedül a feneketlen ágyban.
    És egyedül a párnáim között.
    Magam vagyok az örökös magányban.
    Akár a víz. Akár az anyaföld.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Magány

    Halálfejű iszonyat mered
    rám a sötétben. Keresem
    elhagyott, régi emlékeimet,
    de nem jő elő egyik sem.

    Mint a halálraítélt, állok
    a szakadék szélén, várva
    a halált, hogy mennybe szállok,
    de a várakozás mindhiába.

    Magányban maradok még,
    akár elszállhat ezer év,
    nem mozdul köröttem a lég,
    nem jön sehonnan segítség.

    Hol vagytok már, régi napok?
    Hol vannak az emlékeim?
    Mint madarak, úgy elszálltatok,
    és még most sincsen senkim.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Farkas István – Nehéz pillanat

    Mikor önmagamnak is nehéz
    elviselnem magam, és
    arra vágyom, hogy
    valahol máshol legyek,

    – csak én, egyedül,
    csend vegyen körül,
    és a tiszta,
    szabad természet –

    arra gondolok, hogy
    egy dombon ülve,
    lehunyt szemmel
    tartom arcom

    a lemenő Nap
    melegébe, és ahogy
    gyengül fénye,
    úgy halványul testem,

    míg végül eltűnök,
    csak lelkem izzik
    még egy röpke
    pillanatig a levegőben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Grigo Zoltán – Levél a Kedvesnek

    Nélküled már némák a reggelek,
    varjú kiált a csupasz fák között,
    itt nálunk már a hó is leesett,
    szürke füst száll a kémények fölött,
    magányosan hallgat kint a határ,
    üres tarlón birkóznak a szelek,
    kertek alján osonva róka jár,
    én meg itt ülök, hogy írjak neked.

    Lassan telnek nélküled a napok,
    nem te ébresztesz hanem az ösztön,
    üres a ház is, csak magam vagyok,
    mint fagyott levél a puszta földön,
    este amikor a tűznél ülök,
    a szobámban suttognak a lángok,
    mint megannyi parányi kis tücsök,
    úgy játszanak nekem szerenádot,

    amíg nézem, hogy izzik a parázs,
    hozzám sóhajt téged az esti csend,
    a sötétben mint lángoló varázs,
    felmelegíted magányos szívem.
    Megírom neked ezt a levelet
    és várlak, hátha már eljössz holnap,
    addig hallgatom ahogy a kertben,
    a kutyáink ugatják a holdat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: Embernek lenni

    Bosszúsan, mint a bibliában
    A morgó Isten-embere,
    Húzódom e bokor tövébe,
    És keserű daccal tele.
    És fájdalommal, hisz a lelkem
    Még most is érettük remeg:
    Én jót akartam, én jót akartam,
    Miért hogy mégsem értenek!

    Szellőcske surran át. Fölöttem
    Az orgonafa lombjai
    Bizalmasan egymáshoz bújva
    Kezdenek összezsongani.
    Úgy együtt vannak! Lomb a lombot
    Olyan meghitten fogja át.
    Lehet-e, hogy levél ne értse
    A szomszédos levél szavát?

    Por az úton. A legelőről
    Megtérőben a birkanyáj:
    Összetorló gyapjas fejekből
    Kondorodó tengerdagály.
    A szél egyhangú bégetésnek
    Foszlányait hozza felém.
    Ha báránynak születtem volna,
    Bizonyhogy én is érteném!

    A ház előtt a gyér homokban
    Sikongatnak a gyerekek,
    Kavicskáznak és hempergőznek,
    Hányják a cigánykereket.
    Kettőn közülük csipkegallér,
    Mezítláboska két gyerek,
    De egy almának négy gerezdje
    Nem lehet náluk ikerebb.

    Olyan irigyen nézem őket:
    Hogy értik egymást mindezek!
    Ó én is, én is, minden embert,
    Csak engem ők nem értenek.
    Az egyiknek csak a tanár úr,
    A másiknak író vagyok,
    Ez csak a férfit érzi bennem,
    A negyedik csak a papot.

    Durva szemünk hát csak a felszínt,
    A tarka köntöst látja meg?
    Az emberösztön meg nem érzi
    Azt ami ember, ami egy?
    A buta bari bölcsebb nálunk,
    És emberebb a kisgyerek.
    Embernek lenni emberek közt
    Mi nem tudunk csak, emberek?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sik Sándor: A magányosság toronyablakából

    Őt, aki túl képzeletem heroikus mennykupoláján
    És gondolatom illattalan űrén
    Ül a Centrum mozdulatlan trónusán
    Egyetlenül,
    Soha még ilyen fogható nappali fényben,
    Ilyen érzett-élőn meg nem láttam,
    Mint amióta meglegyintett engem is a jéglehelletű szél
    A magányosság tragikus toronyablakában,
    Ahová felverekedtem magamat vakmerőségemben,
    És ahol most lihegek és borzongok, ülvén
    Egyedül, emberül.

    Hiszen ismertem addig is én és szólogattam naponta hétszer
    Testvér sokakkal, mesterpálca ütemére:
    Édes volt litániázni milliókkal egy imát,
    Egy-emberül.
    De tudtam, mindig tudtam, hogy kevés ez,
    Hogy valami nincs még benne velük-dalomban,
    Egy új dallamnak kell születnie még:
    Amit éntőlem akar az Isten,
    Magamtól, egyedül.

    Megvan a dallam. Nehezen született csecsemőként
    Dadogni tud csak és sírni szegényke.
    Meg nem érti senki más a csepp idomtalant,
    Csak ő egyedül.
    Aki a néma halat is érti,
    Akinek dallam a vicsori orkán,
    Ő engem is ért, és én is értem őt,
    Akkor is, amikor mennydörög emberevő elemek torkán
    És dadog a törvény keserű dobszavába nyelve:
    Vérembe zúgja szavát és vesémbe,
    Félreérthetetlenül.

    Ó pedig azóta kegyetleneket követel rajtam!
    Meredek a torony és kísérteti szélben ide-oda hajlong.
    Embertelen, fojtogatós emberkének idefenn
    Szál-egyedül.
    Melegebb és otthonosabb volt ott, ahol a többi,
    Úgy, ahogy a többi:
    Törvénytudóktól tanulni a törvényt,
    Nem lenni felelősnek,
    Kerülni az ugrást, a különt, a kalandot,
    Hasonlítani, emberül.

    Most a határtalan horizont figyeli mozdulásom,
    Még a lélegzetem is visszhangot ver a végtelenben,
    De válasz nem jő szómra, ítéleti csend
    Borzong körül.
    A magányos Igazság arca előtt állok
    Magányos igazammal,
    Meztelen mellel,
    Ám ő, egyedülvalóságának iszonyú távolából,
    Meghitten néz a szemembe,
    Egyedül, emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig