https://verskucko.com

Címke: magány

  • Somlyó Zoltán: Letört gally a porban

    Sötét hajam ma, vagy holnap
    úgy lehull, mint a tölgyfalevél.
    Mindenemből csúful kifosztott
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    És az arcom, mely szép volt teérted,
    megijeszt s kigúnyolja magát.
    Gally voltam egy tölgyön, amelyre
    a nagy bú felaggatta magát.

    Letörtem s elszállott felőlem
    a vihar, az eső meg a szél.
    Egy-egy sóhaj, mit elhoz még néha
    az a nyár, Mea, és ez a tél.

    Most a porba magam beleásom,
    hogy el ne vesszek: bús játékszered;
    hátha erre jössz, öregen, egyszer
    s elmélázva kezedbe veszed.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth János: Árva fecske

    Hó borította hegycsúcsok között,
    Hol fenyők ágán hintázik a Tél,
    Árva fecske zihálva röpködött,
    Tollruháját tépázta a szél.

    Mondanák sokan: „Ostoba madár!
    Zord szirtek között ugyan mit keres?
    Puha fészket, társat úgysem talál,
    Csak a halál házán lesz néki eresz!”

    Száll a fecske egyre magasabbra,
    Sebzi szárnyát az éles sziklaperem,
    Sírós már egykor csicsergő hangja,
    Vörös vér csorog a mély sebeken.

    Hegytetején áll a Nap, bíbor a fénye,
    Gyászszalag fölötte a vékony felhő,
    „Ki magányba fut, s elfogy reménye,
    Az élet ül sírjához, hangja lesz kesergő!”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: Légy csak magad…

    Légy csak magad, ne fuss az istenekhez,
    a végtelenbe lökve – járj magad.
    Az ember a tömeg zajába elvész,
    de a magány habtengerén szabad.

    Légy csak magad te, a magány igazság,
    szakítsd el az álság ruházatát,
    az ember itt magába vívja harcát,
    nem jön segítni őt hazug barát.

    Légy csak magad, a harc, s veszély között.
    Küzdj, s vessz el úgy, mint a hajótörött,
    ki fuldokolva csap le a habokra.

    S egy óceánnal száll ki zordonul
    s büszkén vesz el, amíg a víz lenyomja,
    mert rája mégis egy tenger borul!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gámentzy Eduárd: Vándor vagyok

    Az este éhes, elnyeli a fákat,
    A házakat, az utcát, a teret.
    Mint örömöt, ha elviszi a bánat,
    Rossz szándékot a lelkiismeret.

    A Hold pihen, nincs kedve felébredni,
    Az égre szór pár vaksi csillagot.
    Feje alatt felhőkből puha párna,
    Bezárkózik, nem nyit ablakot.

    Nekem sincs kedvem így maradni ébren,
    Vándor vagyok, hát itt is van helyem!

    • Egy tollpihe, ki utazik a széllel,
      Mindenhol otthon, – mégis idegen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Fejfámra…

    Szegény magyar volt,
    Költő volt, senki,
    Nem tudott élni,
    Csak énekelni.

    Nem volt rossz, sem jó,
    Csak ember, fáradt,
    Várt, várt és nem lelt
    Soha csodákat.

    Mély szürkeségben
    Színeket látott,
    Magyar volt, költő:
    Átkozott, áldott!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Harcos Katalin: Rám szakadt az este

    Ablakomba szürke este könyökölt.
    Úgy osont el a Nap szinte titokban,
    egyik pillanatban még fent tündökölt,
    majd itt ültem már, sápadt alkonyatban.
    Borúsan bólogató barna ágak
    kukkantanak be az álmos üvegen.
    Bent a szekrények ásítozva állnak,
    s falhoz dőlve merengnek rég üresen.
    A szőnyeg kusza árnnyal takarózik.
    Bársonyos testén néhány furcsa rajzolat…
    Lámpáért nyúlnék, de nem akaródzik
    még elűzni az ákombákomokat.
    Puha csend van. Halkan zümmög a gépem.
    Mint macska, dorombolóan hízeleg.
    Míg rám szakad az este, egyre nézem
    képernyőjén a rőt-arany képeket.
    Ülök a fakó, bús fénytelenségben.
    A billentyűket, lásd, vakon keresem.
    Szavak gyűlnek…oly idegennek érzem,
    hogy közben a színes fotókat lesem.
    Mint az este, úgy szakadt rám a magány.
    Az izzó képekről átsüt valami:
    szerelmet, érzelmet idéz valahány…
    S én mit érzek? Nem tudom megvallani…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Gyász

    Fogad között fakó panasz,
    magányosság vacog,
    lakatlan partokat kutatsz,
    üres minden tagod,
    lezárt vagy, mint a kárhozat,
    a homlokod mögött
    csak pőre sikoltás maradt
    vigasznak, semmi több!

    Nem óv a hűtlen értelem,
    nem fogja szűk szegély,
    csillagcsoportokat terel
    a partalan szeszély
    elámuló szivedre: állsz
    tünődve és hagyod,
    belepjenek, mint sűrű gyász,
    a foszló csillagok.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Tóth Árpád: Mi tagadás…

    Mi tagadás, én víg vagyok, ha látják,
    Nem győz rajtam nevetni kis öcsém,
    De fátylába von elbusongó lágyság
    Félre szobámnak csöndes hűvösén.
    Ó, nem bánt engem asszonyság meg lányság,
    Nagy problémák csomóját nem kötém,
    Nem bánt a vallás, a papok, misék:
    Csak valami nagy… Egyedüliség…

    Ó, neked azt, ha úgy megmagyaráznám!
    Kis paradoxok emésztő sulyát,
    Ha mint nagy festők méltán csodált vásznán
    Élni látszanak a festett gulyák,
    Bivalycsordám is én elődbe ráznám,
    Mely lelegeli lelkem sarjuját,
    Ha el tudnám mondani, hogy mi öklel!
    Ó, ehhez nemcsak rím kell, ehhez több kell!

    Ha ez a vers hát épp csak délibáb lesz,
    Nagyító, elferdítő, torzító,
    Bocsáss meg érte, hisz örök hibám ez,
    Kimondanám, mi ki nem mondható,
    Mint rossz szabó, ki túlfinom ruhát kezd,
    Mely keze alatt már csak rontható,
    Aethert hogy varrjon Árpád kontár tűje,
    Kubelik ő, de nincsen… hegedűje…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Sík Sándor: A néma Miatyánk

    [jegyzet]

    Hozzád, Veled, Neked,
    Mondani egy utolsó éneket,
    Imában ömleni Eléd,
    Legutolsó, de hűséges cseléd…!
    De jaj! ha nem igaz!
    Szobám csupa por,
    Kertem csupa gaz,
    Csupa lelógó tört faág,
    A templom messze, a könyv nehéz,
    Ólomcsizmában toporog az ész.
    És mégis, mégis, Ő van itt,
    Immár tőlem el nem veszik.
    Nap nap után, éj éj után
    Én Téged hívlak, Miatyánk.

    De mire jó
    Egy lámpástalan rádió?
    Hogyan szólítsam az ég Urát
    Egy siketnéma Miatyánkon át,
    Ha szói közül minden második
    Alattomosan elrejtőzködik!
    Bénult napokon, izzadt éjeken
    Az értelem is értelemtelen,
    Értelemtelen és imátalan, –
    Magam vagyok, egészen egymagam.

    De talán mégis volna valami
    Helyettem hinni, vallani,
    Nevemben felimádkozó
    Karikás kis szentolvasó,
    Egyetlen társam aki vagy,
    Karikagyűrűm, el ne hagyj!
    De nem hagytalak-e Téged el én,
    Szómmal, amelyből kialudt a fény?
    Szívemmel, amely csupa seb,
    Elmémmel, amely űrnél üresebb?

    S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,
    Aki az űr fölött virraszt?
    Mit felelek, hisz nem tudok felelni:
    Mit felelhet a Mindennek a semmi!
    Akarom élni az egész hitet,
    Szeretni, ahogy Isten szeret,
    És bízni, bízni akarok,
    Abban, amit a Krisztus hozott.
    Nem érzem, nem is gondolom,
    De akarom, akarom, akarom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Kívülről

    Járosi Andornénak

    Kis ablakfülke mély boltív alatt:
    A rendházból a templomba lelátok.
    Befagytak az orgona sípjai,
    Az oltáron nem imbolyognak lángok.
    Nagy hallgatás van, és nehéz homály.
    Ilyenkor, istentisztelet után

    Az Isten egymagába mit csinál?
    Nagy, üres háza kellős közepén
    Mire gondol? Szorongva kérdem én.

    Az Isten, akit én úgy keresek,
    És nem találok, nem találok meg:
    Ítél, irgalmaz, gondol-e reám?
    Általa küldött csomagot Anyám?
    Kezével írnak nekem levelet?
    Kezével símogat a szeretet?
    Szavával vigasztal az orvosom?
    Ó, hol találom, hol találhatom?

    Ó, tompa, tompa a szívem, s hideg
    Azért, azért nem ragadhatom meg,
    Azért járok hiába templomot,
    A templomokban otthon nem vagyok.
    Csupán így, istentisztelet után
    Az üres isten-házba nézni le,
    Szorongva lesni: gondol-e reám,
    Így, kívül, kívül a szentély falán:
    Ez vagyok én, ez vagyok igazán.

    Forrás: Lélektől lélekig