Címke: magány

  • Idézetek

    „Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”

    Illés Endre: Szávitri

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: A gyerekszemű élet-tavon

    Eveztem én az élet kék taván.
    (Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
    Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

    S de furcsa állat a magános ember,
    Szeretne látni büszke partokat
    S kilépni egyre soha-soha nem mer,

    Csak messziről tár kapzsi karokat.)
    A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
    (Avar királyfi volt a gondolat):

    Pihen alattam a tajtékos élet,
    Egy vén öreg a parton gödröt ás:
    (Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)

    Riassza fel hát könnytelen csapás!
    Az ingó lécen bátoran megálltam
    S elém bukkant a vízi-óriás.

    Ajkát tartotta. Remegett az állam:
    Ha csókolom, a vérem nem hevül.
    (A partok égtek rőtszakállú lángban.)

    Aztán eltűnt, otthagyva egyedül.
    S én még sokáig megkövülve vártam
    S úgy vert valami itt bennem, belül.

    1922. június

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: Apa, anya hazajöttek

    Anya, apa hazajöttek,
    fáradtak, mert este van.
    Azt kérdezik: féltél, fáztál
    idehaza, kisfiam?

    Anya simogat és csókol,
    kérdezgeti: hogy vagyok?
    Én meg mondom: hogyha megint
    elmentek, hát meghalok…

    De ha mégis tovább élek,
    és én is felnőtt leszek,
    hogyha én is gyárba járok
    keresni a kenyeret:

    magamhoz veszem a kulcsot,
    és az ajtót becsukom,
    akkor aztán másszanak ki,
    ha tudnak, a kulcslyukon!

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Petőfi Sándor: Temetésre szól az ének…

    Temetésre szól az ének,
    Temetőbe kit kisérnek?
    Akárki! már nem földi rab,
    Nálam százszorta boldogabb.

    Itt viszik az ablak alatt;
    Be sok ember sírva fakadt!
    Mért nem visznek engemet ki,
    Legalább nem sírna senki.

    Debrecen, 1843. december

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Juhász Gyula: Esti dal

    A nappal fényében, zajában
    Elődöng árva egymagában
    A lelkem, tévedt jövevény,
    Oly idegen nekem a hajsza,
    A szívemet dalokra ajzva
    Oly inkognitó megyek én.

    De ha az alkonyat leszállott,
    Olyan kedves, kámzsás barátok
    A barna árnyékok nekem,
    A messze menteket idézik,
    A múlt szelíden iderémlik
    És földereng az életem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Hajnali látomás

    Hajnalig néztem az eget:
    ezer szeme észre se vett.

    Pedig rám nézett szüntelen
    s szinte kacérkodott velem,

    hogy oly nagy, oly gyönyörü-szép
    az öröktünde régiség.

    Hajnalig néztem az eget;
    ezer szeme észre se vett,

    bár csöndben megfordult, ahogy
    a csigalassu csillagok

    (száz egybezárt-nyilt végtelen)
    keringtek bennem-kívülem.

    Hajnalig néztem az eget
    és lassankint elrémitett,

    hogy e szárnyas gyöngy-állatok
    rajzása úgy halványodott:

    társtalan ültem s üresen
    a rámszürkülő semmiben.

    Hajnalig néztem az eget,
    s akkor a húspiros Kelet

    hirtelen elhúzta az ég
    maradék csillagfüggönyét, –

    szivemben arcod nevetett:
    csordultig megteltem Veled.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Karinthy Gábor: Bánat

    Az ég oly mély és enyhekék
    s fáradt szemem lebágyad.
    Ti úgy hívjátok: renyheség,
    én úgy hívom, hogy: bánat.

    Hogy mi a bánat? Kósza tűz.
    A lélek lila lángja.
    Derengő, csendes, lenge, szűz.
    A vágyak ispilángja.

    Hogy mi a bánat? Egy hajó
    a remény holt vizében.
    A vert hab hangja elhaló,
    mint sóhaj süket éjen.

    Az ég oly mély és enyhekék
    s fáradt szemem lebágyad.
    Ti úgy hívjátok: renyheség,
    én úgy hívom, hogy: bánat.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Egy magános lovas

    Hol sohasem voltál azelőtt, az Arany Partok mentén
    Most gondtalan csatangolsz. Ám, ha rádköszönt az alkonyat s az árny elédbe lép,
    Te nyergedben felállsz és merőn nézel napnyugat felé.

    Tán az álombéli lángoknak ama tájékát figyeled, hol a nap
    Aranyabroncsokat ereget, sötét tűzkarikákat hajigál s hol gyorsan kavarogva
    Füstöt vet a fény s eliramlik… S ami túl van az alkonyaton,

    Derengni kezd és szinte felmagasztosúl. És csend van mindenütt.
    Akár az álomlátás íze, oly fanyar a sárga táj
    S akár a tenger mélye, hallgatag. S hiába kérdenéd, hogy túl az égő messzeségeken
    S a napnyugat mögött mi lappang, mely világ rejtőzködik? És mért oly ismerős? Mi voltál egykor ott? Mi volt tulajdon egy neved? – A néma mozgalom
    Nem tudja, nem felel…
    S hiába bámulod, leselkedel a tüzes ég alá, –
    Hogy kit szerettél ott, már nem emlékezel.

    Így élsz most egymagad. S el-elcsodálkozol, ha este van. Majd lőporos-táskádból estebédedet
    Előszeded… S a hatalmas, nagy némaságban, mint a csontvázé, mely enni kezd,
    Iszonytató két állkapcsod ropog s egymásba kap.
    És nem vagy szomorú. Lóháton álldogálsz s tünődöl társtalan: –
    Hogy réges-rég, az évezredek mélyén volt-e gyermeked?

    Forrás: Lélektől lélekig

    .

  • Szabó Lőrinc: Te meg a Világ

    Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai.
    Sivatag edzett. Kezdted érteni
    a gondolat örök szeme alatt
    a földi sorsot és magányodat,
    s tested, egyetlen birtokod, hazád,
    s aki azt is feldúlja, a halált,
    s ami addig is őröl s isteni
    fölöslegeid sorra elveszi
    vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint,
    a Célok s Hasznok népét, és megint
    az oltó mámort, a perc gyönyörét,
    a nők irgalmas kábítószerét;
    s elűzted a lélek vámpírjait
    és megszeretted a hajnali víg
    rigófüttyöt, és lettél, ami vagy:
    Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb
    szeretkezés érzékeiden át
    a mindenséggel: Te meg a Világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…
    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Lélektől lélekig