Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen, – – –
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
Forrás: Lélektől lélekig
Esőre állott az idő –
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat…
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák…
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák…
Forrás: Lélektől lélekig
Puszta az éj, árvasága
vízre, hegyre ráterül.
De én, aki elringatlak,
én nem vagyok egyedül!
Az égbolt is olyan árva:
a hold tengerhabba dűl.
De én, aki átkarollak,
én nem vagyok egyedül!
A világ is olyan árva:
tespedt testen bánat ül.
De én, aki megölellek,
én nem vagyok egyedül!
(Jánosházy György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Leégett annyi gyertyaszál
Égve csak egyetlen-egy áll.
Neve Ion, Ioan, Kegyelem
Évvégi éjt virraszt velem.
Farkasüvöltés járja át
A kinti német éjszakát.
Nincsenek barátok, nincsenek
Mindent polyva és por temet.
A tükörből egy édenkerti,
Angyali szűz arca remeg ki,
A kancsómban a bor veres lett,
Kolindáit hallom Keletnek,
Boldog éj, áldott éjszaka,
Távoli kolindák szava
Mondhatatlan az éjnek csöndje,
Most száll alá a menny a földre.
Forrás: Lélektől lélekig
Még eligazítom gyűrt párnák közé zsibbadt
testemet, s félretéve könyvet és papírt,
éjben virrasztó lámpámat eloltom.
S szobám, mint durván meglékelt hajó,
elmerül egy pillanat alatt, egyetlen
mozdulat letörli a némán álldogáló
bútorokat.
De mint gyors varázslat:
az elmerült világ helyébe derengő
ablakot vetít láthatatlan falamra
a másik pillanat. Mint filmen nappalt
az éj – úgy váltja sebesen a világ
káprázó képeit – meglátom a sápadt,
gyöngyszínű eget, ablakkeretben
egy ágaskodó hegynek fekete csipkehátát,
barna fák árnyékát látom az égen
felmerülni és álomba süppedt háztetőket.
Egy cseppnyi csillagot is látok!
Ó, szép kis csillagom! köszönöm,
hogy nehéz magányomban megtaláltál!
hogy tiszta szemeddel szorongó
szemembe néztél, s hunyorgó égi
fényjelekkel biztató hírt küldesz hozzám
Istennek bezárt országa felől.
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Holló suhant a bérc előtt,
s egy eltévedt póling nyögött
verdesve láthatatlanul.
A csúcsokon hó vékonyul;
s a vízválasztó síkon át
nem lelni búza, juh nyomát,
kipergett mag a kőrakás,
és pásztorkürt a károgás,
míg gyér hangját s mohát legelve
egy felhőnyáj bitangol erre.
S az Északi Szél: láttam őt:
ruhádnak kéjjel nekidőlt,
hogy tested báját bronzba öntse,
s zárt arcodról zúdult a földre;
s többé nem hús-vérként ziháltál,
márvány röptödbe fagyva álltál.
Ó szárnyatlan Szárny, férfiálom,
ki volt szebb nálad a világon?
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Orbán Ottó)
„…Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral…”
Homlokunk ránca száz éj verte hullám,
ajkunkat örvényként szaggatja a szó,
az elszürkült Dunát is kékbe írjuk –
bár sose vesz fel minket semmilyen hajó.
Mint meder mélyén kavics a kavicsot,
úgy csiszolják egymást lelkünkben a versek.
Látjuk, hogy a másé végzetes tajték,
míg tollunk a lapra kínrímeket serceg.
Robinson se lehetett jobban árva,
mint kosár alján az elvetélt gondolat.
Úszunk – ki szemben, ki pedig az árral,
pedig se így, se úgy nem érünk partokat.
Forrás: Lélektől lélekig
Ahol mulatnak sóhaj vagyok
Árny a gyémánton ami ragyog
Napsugár vagyok Grönland haván
Egyetlen fűszál a Szaharán
Forrás: Lélektől lélekig
