Egy árny kószál a parkban őszi estén,
szánd meg s imádkozz érte, jó keresztény,
az égbe tört és pórul járt szegény.
Most vánszorog, jár körbe-körbe némán,
nagy homlokán és kiégett szemén árny,
nincs nála nyomorúbb e földtekén.
Mégis, ti, kiknek a menny megígérve,
ti jámborok, reám figyeljetek:
hős és nemes e szánandó beteg!
A gondolatcsaták közt folyt ki vére,
s bár mennyetekre nem váltott jogot,
e földre onnan egy kis fényt lopott.
Forrás: Lélektől lélekig
A kert ölén sötétlik, mint a bánat
az áloé, a száz évben nyitó.
Rejtelmesen csobog a kerti tó,
tükrén az első csillag fénye bágyad.
Sötét, magas apáca árnya lebben,
az angelusztól megcsendül a táj,
a jázminoknak dús illata fáj,
porladó álmok nyílnak ki a kertben.
S a bús klarissza, ráboruló éjben
elmélázgat az áloélevélen,
melynek virágát látta még a gyermek.
S mely egykor – ó, de néki soha, soha! –
szirmát is bontja, illatát is ontja
jövendő ifjúságnak, szerelemnek.
Forrás: Lélektől lélekig
Hálóját a pók odahagyja,
a falon fut tébolyodottan,
egyszál legyecském menekülne,
szárnya az ablakon megkoppan.
Árnyam is úgy forog szobámban,
miként ketrecében az állat,
míg künn sürögnek és futkosnak,
fecsegnek boldog, szabad árnyak.
Ha hold busong az ablakon be,
ha elfödik a varjufelhők,
kapnék utána: lelkem az tán,
magárahagyta a veszendőt…
Mert a veszőnek nincsen társa,
az elhullótól minden elvágy,
utolsó kuckóm, menedékem:
a drága értelem is elhágy.
El vágyaim, szárnyas reményem
s a testvérként vélük nőtt tervek:
útra készülő fecskerajként
immár fejem fölött kerengnek.
Fut minden fut sorsom teréből.
Betelt hát? Mindenek elmúlnak?
Ülök, csak ülök mozdulatlan
s fogaim egyenként kihullnak
s karom lehull és porrá mállik
végzetem vad forgószelében.
Voltam, de már porként kerengek
a pornak forgó tengerében.
Forrás: Lélektől lélekig
Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.
Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.
Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.
Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.
Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Láthatatlanok és
puhák e különös falak,
de az örök elrendelés
építette kapcsaikat.
Puhán és testtelen
állnak az életem körül,
de ős eresztékeiken
áttörni sohse sikerűl.
Mi lehet odakint?!
Csak börtönöm magánya kong.
Úgy ugrálhatok benne, mint
gumicellában a bolond.
Mintha vas függönyök
ereszkedtek volna körém,
rab vagyok a titkok között,
melyeket úgy hívnak, hogy: Én.
Forrás: Lélektől lélekig
A napraforgó, mint az őrült,
röpül a pusztán egymaga,
a tébolyító napsugárban
kibomlik csenevész haja.
Bolond lotyó – fejére kapja
a sárga szoknyáját s szalad,
szerelmese volt már a kóró,
a pipacs és az iszalag,
elhagyta mind, most sír magában,
rí és a szörnyű napra néz,
a napra, úri kedvesére,
ki részeg s izzik, mint a réz.
Aztán eszelősen, bután
rohan a gyorsvonat után.
1913
Forrás: Arcanum
„…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké.
Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.”
Antoine de Saint-Exupéry
Forrás: Lélektől lélekig
emberi kapcsolatok, magány, életérték
Most így vagyok. Most egyedül vagyok.
Csupa idegen arcok körülöttem.
Most nem tudom, hogy mit keresek itt,
és úgy érzem, nagyon messziről jöttem.
Semmit sem értek. Minden idegen.
Oly messziről néz rám az életem,
és én úgy nézem és úgy bámulom,
mint egy bánatos beteg arcot
egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém,
és a szemében annyi titok fázik,
és annyi könny és annyi félelem.
Oly nagyon én, és olyan nagyon másik!
Valamit mond is, zengő susogással,
s az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal:
rég elfeledtük gügyögő szavát,
csak egy-egy dalos foszlány téved olykor
valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem.
Mert nem igaz, hogy még mások is vannak:
az egész élet ez a kis szoba,
ezek a régi halkszavú hatalmak,
és ez a fázó, hangos hallgatás,
és ez az arc. És semmi, semmi más.
Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet:
ez az egész. És abba belenézzük
az életünket.
Forrás: Lélektől lélekig
i
„Különben az ember legtöbbet a világon a párnáját öleli. És nemcsak az ilyen »aggszűz« bácsikafélék, mint én.”
Závada Pál:
Forrás: Lélektől lélekig
Ne kövezzetek meg jó emberek
ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Nem az vagyok én
akinek ti láttok engem.
Árnyék és fény
izzó nyár és fagyos tél
egyformán eltakar előletek.
És íme bevallom
önmagam takarom el önmagam
nem miattam hanem magamért
mint az a gyermek aki bújócskát játszik.
Csak akarnia kell és láthatatlanná válik
a házban ahol együtt él a családdal
vagy az utcákon tereken
ahol az emberek tömegei sodródnak körülötte
azt hiszi senki se látja
és játsza együgyu játékait
önmagával önmagának.
Így élek és is mintegy kiszakadtan a világból
s mégis mindenütt jelenvalón.
Egy szem vagyok a testvéri szeretet füzérében.
szenvedve mindenkiért
és harcban mindenkiért
de sosem mutogatva magam a fórumokon.
Olyan vagyok ahogyan az elvetett magból kikeltem
És nem szégyenkezem miatta.
Tudom jól tiszták a kezeim
nyelvem nem árulja el barátaimat
nem felejtem el halottaimat
s hogy ti másnak láttok engem mint aki vagyok
ám legyen
csak arra kérlek benneteket
jó emberek
ne kövezzetek meg ha egyszer rámtaláltok
nyomasztó emlékeim és nyugtalan vágyaim bozótjában.
Forrás: Lélektől lélekig
