Az én összeszorított szám
senkihez se szól, csak hozzám.
Szívhez szól, az én szívemhez.
És a szív felszól a szemhez.
Mondja neki, hogy mit hallott,
az a néma száj mit vallott.
A tükörhöz mentem, néztem,
titoktartó-e a két szem.
Láttam, hogy kiadna rajtam,
behúnytam és eltakartam.
Most már az is titoktartó,
őrzi kettős börtönajtó.
Ki hozzám jön, így lel engem,
némán, arcom a kezemben.
Forrás: Lélektől lélekig
A szellem: Erre repült a fiam
s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted.
Ezért lakolsz.
(Ezeregy éj.)
Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
S lélek a ringó nádakon hintáztam,
S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
Történhetett vélem e nagy baleset.
Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
S ha esni kezd, a szívem felderűl,
Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
Hogy’ esik az eső!
Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
Mennek a vadászok a hideg erdőbe.
Kotyog a csizma és kopog a kő,
Sárgúl odafenn az erdő teteje!
Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!…
…Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
Hogyha hideg kezemet véletlen’ megfogom
Megborzongok s ijedten, mint az őrült
Körülfutok három-négyszer a szobában.
Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
Tűrök és várom: a felleg
Egyszer csak meghasad s az üdvösség
Sárga tüze az elhagyott vadásznak
Szivére sugárzik.
Forrás: Lélektől lélekig
Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.
De abban is csak ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
– mint kinőtt ruhában – merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
Forrás: Lélektől lélekig
Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt,
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyúlt: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz,
így omlik össze majd a gőg,
és fortyogó kamaszkorom,
fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.
Forrás: Lélektől lélekig
Milyen
ilyesztő egymagadban ilyen
merev fák, merevebb
hegyek
között.
A zöld
szentjánost meg ne öld
mert isten világít
rád itt –
ne fuss előle.
Dőre
ostoba szóra ajkad ne nyisd
szitál az égi liszt
a köd
a csönd.
Örök
s tökéletes vagy egymagadban
s a két karod
az erők
eredője.
Forrás: Lélektől lélekig
Jaj, minden lélek egy börtönben sorvad,
A sötétségben rács mögött zokog
S ablakán túl a mindenség lobog,
Tengerek, éjek, csillagok és holdak.
Mert semmi sem közömbös a fogolynak,
Mit el nem ér, az mind vonzó titok.
Ő rab, de álma felszáll s ott suhog,
Hol a tiszta Tér hullámai folynak.
Ó elnémított, foglyul ejtett árva
Lelkek, kiket a bánat tart bezárva
A magány súlyos lakatja alatt,
Ti nem tudjátok, hol az égi kulcsár,
Csak várjatok, csikorog-e a kulcs már,
Mely megnyitja a titkos kapukat.
Forrás: Lélektől lélekig
Puha, gyöngéd hullámzás…
Érzékek lüktetése…
Reszketés, álmodozás…
Bűn, titok felfedése.
Egy perc, röpke suhanás,
Magányos, néma játék,
Üresség, bús hervadás,
Árnyék, árnyék és árnyék…
Szemek: lesütött szemek…
Szavak: elrejtett szavak…
(Pók függönyén átütnek
A néma fénysugarak.)
Fordította: Benczes Sándor Gábor
Forrás: Lélektől lélekig
Ismerem a néma alkonyokat,
mikor minden zaj eltűnik a földről,
a szív megáll egy pillanatra,
és a lélek örökre elsötétül.
Ismerem a csillagos éjszakákat,
mikor a fény kiömlik és túlárad,
kicsordul minden keserű pohár,
s meztelen marad kínjával a mélység.
Ismerem a szerelmet, ha befészkel
a szívnek pompás palotáiba,
s akkor a bús dalok megríkatnak,
és megvéreznek a vidám rímek.
Ismerem a szorongás napjait,
a keserű és csüggedt őszöket –
óh, mindent titkos szálak fűznek össze,
csak a lelkek maradnak így, külön…
Fordította: Babits Mihály
Forrás: Lélektől lélekig
Mikor a lámpámat eloltom,
A zuhogó nehéz sötétben
Elalvás előtt nap-nap, folyton
Halált játszom magamba szépen.
Kinyújtom testemet az ágyon
Ünnepélyesen, katonásan,
Szemem szigorúan lezárom…
Szép játék ez kéremalásan.
Fejem keményen hátravágom,
Kezem mellem fölött keresztbe –
Itt volt, leszúrt az én halálom,
Ó szörnyűszép, egyetlen este.
Ki benn szívem dobját ütötte,
A dobverőt letette mostan
S fáradt sóhajjal omlik össze,
Hisz annyit ugrattam, kínoztam.
A holtak mily szépen feküsznek,
Meghódolt hercegnőknél szebben,
Mint a hó, mint az alvó szűzek:
Százszor tisztábban, hidegebben.
Állam magaslik gőggel, fönnen,
Nyugodt mellem szép drága márvány,
Nincs forró vérem s langyos könnyem
Csodálatos forrása zárván.
És minden elveszett most innen,
Mint az elfújt gyertyák világa,
Az ég és a szerelem… minden,
Reggel bánata, esték vágya.
Apám szakállas, halvány arca,
Szép utam Páris városába,
Kusza életem láza, harca,
Emlék, szándék, most mind hiába.
Sétálni még egy nő utcáján,
Mosni küszöbét könnyeimmel…
Gyermekkorom, kis fejér bárány
Messzi hajnalból idecsilingel.
Két gyertya hogyha most kigyúlna,
Két gyertya fejtől, jobbra-balra,
Fényük az arcomhoz simulna
És én így maradhatnék, halva.
Forrás: Lélektől lélekig
Mintha itt állnék magam előtt
s nem tudom miért? mégis
magam elé állok: nézd itt
senki sem tudja ki vagyok én. – –
Ó elsiketitő egyedülség!
jó volna tán megöregedni már…
Enni, inni s aludni, furcsa, hogy
e csúnya játékot mindennap
előlről kezdjed s beleöregedjél. –
Mit várod, ki segit rajtad?
Ugy van jól, ne szeressen senki…
Csak emberek között rohansz, lélek
a lelkek között és senki sem veszi
észre – elromlott jóság –,
hogy te is élsz, sirsz, nevetsz és
meghalsz oly egyszerűen, mint sok
egyszerű állat, kit Isten veled együtt
visszaszólit magához az égi mezőkre…
Forrás: Lélektől lélekig
