Címke: magány

  • Andrej Belij: A száműzött

    M. I. Szizovnak

    Elhagytam városom örökre,
    Dübörgéstől, zajoktól rettegek.
    Még messziről, rengőn-röhögve,
    Csúfolnak gúnyolódók engemet.

    Ottan az öröklétről szóltam –
    És kövekkel dobáltatok ti meg.
    Múló rohamban rángva nyomban
    Kinevettétek szenvedésemet.

    Elhagylak, száműzötten mától, –
    Szabadságomat nem köthetitek.
    Futok – meggörbült, sápadt vándor –
    Aranyló búzatáblák, köztetek.

    Zsombékokon, rozsföldre érve,
    Futok a síkon át, a téres réteken.
    A kék búzavirág elébe
    A földre hajtom őszülő fejem.

    Gyöngéd virág, te érints engem,
    Hullasd rám, hullasd kristályharmatod!
    Megnyugszik lázban égő lelkem,
    Gyötrelmek-ülte lelkem is amott.

    Az alkony szégyenkezve gyújtja
    Gyöngyház-szivárvány, rózsás sávjait.
    S a lomha szellő fújja-fújja
    Hajam ezüstlő-őszes szálait.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hervay Gizella: Madár csőrében virág

    Van-e madár, ki meghal, ha nem szerethet?
    Van-e madár, ki élhet, ha nem szeret?
    Ezen tűnődöm: szemhéjamon az este
    vergődik, mintha egy madár szárnya verne.

    Én akkor leltem magamra,
    mikor egyedül maradtam. Olyan egyszerű
    lett a fájdalom, mikor megértettem,
    hogy nem élhetek én sem egyedül.

    S most úgy szeretlek, ahogy madár nem szerethet:
    veled sem veszíthetem el magam.
    Nem hagyhatsz el, hát nem hagyhatlak el,
    hajnalt verő, sugár-szárnyú madaram.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Az asztal és a székek

    Ha egyszer ülni is elfelejtenének az emberek,
    valamikor, amikor az ülést is kinőjük, mint ahogy
    kinőttük a négykézláb járást, mondom, ha egyszer
    ülni is elfelejtenének az emberek, s eddigi ülő-
    alkalmatosságainkat már csak múzeumokban mutogatnák,
    s végül már ott sem; s ha mégis az öregedő
    emberiséget megkísértené az ülni-vágyás, mint valami
    megmagyarázhatatlan atavisztikus reflex, hogy körül-
    üljünk egy asztalt szótlanul, csak azért, hogy
    együtt legyünk, ki-ki a maga öntörvényű magányával,
    de mégis együtt: csak el kell mennünk majd a Zsíl
    partjára, a Hallgatás asztalához – ott várnak a székek.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dsida Jenő: Nagycsütörtök

    Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
    jeleztek és a fullatag sötétben
    hat órát üldögéltem a kocsárdi
    váróteremben, nagycsütörtökön.
    Testem törött volt és nehéz a lelkem,
    mint ki sötétben titkos útnak indult,
    végzetes földön csillagok szavára,
    sors elől szökve, mégis szembe sorssal
    s finom ideggel érzi messziről
    nyomán lopódzó ellenségeit.
    Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
    a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
    legyintett arcul. Tompa borzalom
    fogott el, mély állati félelem.
    Körülnéztem: szerettem volna néhány
    szót váltani jó, meghitt emberekkel,
    de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
    Péter aludt, János aludt, Jakab
    aludt, Máté aludt és mind aludtak…
    Kövér csöppek indultak homlokomról
    s végigcsurogtak gyűrött arcomon.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Tanúk nélkül

    Kirajzolódom végleg a világból,
    mint csupasz falnak állított fogoly,
    külön kezel, kivételes magányban
    a tanuk nélkül dolgozó pokol.

    Egy porcikám se bízná senki másra,
    ha únja már, magam kezére ad,
    s én folytatom, hol éppen abbahagyta,
    a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

    Ki itt találna rám e szörnyűségben,
    és végignézné, mit is művelek,
    nem hinné el tulajdon két szemének,
    s egy szót se merne szólni senkinek.

    Íly nyomorúság ugyan mire várna?
    Mi hátra van, bevégzi egymaga,
    hogy holta után is beléremeg,
    meg-megrándul a hóhér kosara.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Stefan George: A sziget ura

    Halászok mesélik, hogy messze délen
    egy olajos, fűszeres szigeten,
    hol drágakő szikrázik a homokban,
    volt egy madár, amely a földön állva
    csőrével magas törzsek koronáját
    szét tudta verni; s ha bíborcsiga-
    színű szárnyait nehéz, alacsony
    repülésre nyitotta: hát akár
    egy sötét felhő, egészen olyan volt.

    Napközben, mondták, az erdőbe bújt,
    esténkint pedig kisétált a partra
    s az algaszagú és sós szélben oly
    édesen dalolt, hogy a delfinek,
    a dal barátai, mind odaúsztak
    az aranytollas és szikrás vizekben.

    Így élt, ősidők óta, és csak a
    hajótöröttek látták, senki más.
    Mert amikor az emberek fehér
    vitorláit először vitte jó szél
    a sziget partjaira, birodalmát
    még egyszer belátni a dombra hágott,
    s azt mondják, széttárta nagy szárnyait
    és tompán sírva, jajgatva kimúlt.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Szilágyi Domokos: Napraforgó(k)

    P. B.-nak

    Egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága,
    s mint ki termett szomorúságra,
    szólani szórt igét,
    úgy szólom szét, marokra fogva,
    fémes búzám — kit sziklafokra,
    kit bölcsen termő talajokra —
    talán a sors kivéd.

    Mint ki termett szomorúságra,
    egyedül vagyok, mint a sárga
    napraforgó szomorúsága –
    talán a sors kivéd.

    Igéim — vérem szólva szórtam,
    nem kérdeztek csak válaszoltam,
    ügyetlen én (mindig ki voltam),
    mint olyan, aki vét.

    Egyedül vagyok, én, a napra
    törő virág, mind magasabbra,
    bánatom féloldalra csapva,
    akár a sárga sziromsapka,
    s ha majd e földi lét
    kivet magából, hogy kiköpve —
    kóricáljanak mindörökre
    — mert visszatérés nincs a rögre —
    hagyván halott igét.

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Somlyó Zoltán: Álmok szőnyegén

    Az álmaimból és reményeimből
    színes, süppedő szőnyeget fonok.
    És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
    a munka édes, sürgető, konok.

    Beléfonom a jelen bús magányát
    ciprus-színével is kegyetlenül.
    Amely fölött az őszi alkonyatban
    lágy tétován fehér galamb repül.

    Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
    nagyboldogan terítem majd eléd:
    menj végig rajta s érezd meg a lelkem
    különös, vágyó, rezgő ütemét…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Utak

    I

    Hordozhatatlan a magány, ha még
    magaddal sem lehetsz.
    Az út, az út a menedék.
    Örül a lélek és a láb:
    legyőzi a világ
    külön-ítélő kényszerét.
    Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt.
    Didereg az ember, a dolgok is vele;
    mind fészkelődik, s útrakel.
    Csak a másiknál van jó helye,
    vagy ha magára talál.
    Akkor megáll,
    és megborzong bele,
    tükörbe lát, szavára szó felel.

    II

    Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test.
    Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes.
    Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag,
    puhán tekerőznek mélyedben a járt utak.
    Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz
    föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet.
    Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz,
    de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz.

    III

    Gazdag a vándor, ha nincs is
    betevő falatja.
    Ballag üres tarisznyával,
    az eget harapja.
    Bokor alá fekszik éjjel,
    s mint az álma, szépen
    kivirágoznak az utak
    szíve közepében.
    Talpra szökken pirkadatkor,
    megy-megy, birodalma
    véghetetlen, mint a láza
    s mint a nyugodalma.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem

    “Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
    számuk sincsen, – utolértek bűneim,
    amelyeket végig sem nézhetek, – számosabbak
    a fejem hajszálainál, – és a
    szívem is elhagyott engem.”
    Zsoltárok könyve 40. 13

    Ez a legnagyobb bűn.
    Ez a legszörnyűbb büntetés.
    S a legnagyobb nyomorúság is ez:
    Elhagyott engem az én szívem is.

    Ülök a puszta-homok közepén,
    Csügged nehéz fejem.
    Ülök, akár a kő,
    Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
    Tapogatom magam.
    Vad-idegenül kutat a kezem
    A hely körül,
    Hol a szívemnek lenni kellene.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Őszökkel, tavaszokkal,
    Bűnökkel, bajokkal,
    Vándormadarakkal.
    Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
    Nem tudom, hogyan,
    Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
    Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
    Hagyott el engem az én szívem is.

    Még néha énekelnék.
    Egyszercsak a dal torkomon akad,
    Elfagy, kihűl,
    Nem érzem szívemet a dal alatt.
    Szólnék néha egy símogató szót,
    Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
    Vigasztalót.
    Kimondom: koppan,
    Érctelenül, csináltan, hidegen:
    Nem szűrhettem által a szívemen.

    Magamhoz vonnék néha valakit
    Közel, közel,
    Közel hozzám a félelmes magányba.
    De szegett szárnyként visszahull a két kar,
    És visszahull a nagy ölelés vágya,
    A kitárt karok félszeg ritmusát
    Nem a szív dirigálja.

    Indul a kezem irgalomra is,
    De nem dobban a mozdulatban semmi,
    Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
    Zeng a köszönet: “Ezerannyit adjon…” –
    Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

    És imára is kulcsolom kezem,
    Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
    Szárazon adom Istennek magam,
    Hátha reám bocsátja harmatát,
    És kinyílik a kőből egy virág.

    Mert bajok vettek engemet körül,
    És a bajoknak szere-száma nincsen,
    És utolértek az én bűneim,
    És bűneim beláthatatlanok,
    Hajszálaimmal el nem hullanak,
    S elhagyott engem az én szívem is.

    Nincs, nincs.
    Elszállt, elillant az évek során.
    Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
    Gyilkos órák, rabló pillanatok,
    Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
    Hová vittétek az én szívemet?
    Hozzátok vissza az én szívemet, –
    Szeretni akarok.

    Forrás: Szeretem a verseket