https://verskucko.com

Címke: magány

  • József Attila: A világ megteremtése

    Igen, tudom, még nem volt a világ,
    Csak az erők nyugalmas vize,
    Fojtott dühű, nagy vize,
    Nem volt még hal se, de halat akart,
    Nem volt még dal se, de dalolni akart,
    Asszony se volt még, isten se volt még,
    Vagy isten volt-e az egészen férfi,
    Egészen gyermek, nem tudom,

    • Most munkás lehet, vagy talán költő,
      Hiszen mindegy a munkás, a költő –
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Mint én vagyok most, olyan magába.
      Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
      Társat akart és csak szeretet volt.

    Nem tudott tán még beszélni se,
    Nem tudott tán már hallgatni se,
    Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
    A te víg, meleg szemedre gondolt,
    Aki ha látná, nagyon szeretné,
    Aki ha lenne, nagyon szeretné,
    Frissen fürödve jobban szeretné.
    A te víg, meleg szemedre gondolt
    S a vízbe lépett,
    A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
    Elnyelte, mint a villámot az éj
    És ő lesüllyedt a fenekéig,
    Feneketlen víz nincs-fenekéig.

    A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
    Jéghegyekké vált a háta mögött,
    Akkor születtek a hideg csillagok,
    Akkor születtek a meleg napok,
    Ő volt még egyedül, nagyon magába,
    Társat akart és csak szeretet volt,
    Terád gondolt és az, az megölte,
    Meglеtt a világ – csak szeretet volt –
    Akkor megölte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: TÉLI IDILL

    Irén elájult. Eltévedt az erdőn.
    Futkosni kezdett. Félt, otthon kikap.
    Egyszerre szörnyen forró lett a nap,
    zihált a melle, vert a szíve döngve,
    forgott az erdő, ágat keresett,
    hogy megfogózzék benne. Elesett,
    elájult.

    Vékony, kékkötésű könyve
    mellé esett a gyantás tobozokra.
    Halántékán piros lett haja bokra.

    Meleg szobában ébredt. Tiszta, csendes,
    fenyőszagú szobában. Sok gerendát
    és sok aggancsot látott. Kint a fenyves.
    Az ablakcsipkén gyémántfény dereng át.
    A fejénél egy férfi könyököl.
    Napbarnított arc. Nagy, kemény ököl.

    Irén szétnézett, mint aki nem érti.
    “Elájult és behoztam” – szólt a férfi.
    Irén megrémült. “Jézusmária,
    maga kicsoda”? “Az erdész fia.”

    Csend volt. Meleg csend. Sűrű, nyugtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén felkelt és elpirult nyakig.
    Elmondta, hogy a fürdőben lakik
    és szívbeteg és nem soká fog élni.
    A szívességet megköszönte sokszor
    és menni készült. Várja már a doktor
    a szanatóriumban. És a néni.

    A férfi nézte, nézte. És a széket
    forgatta és szeme villogva kéklett.
    “Apámék a szomszéd faluba mentek,
    ketten vagyunk a házban. Maga szép,
    oly földöntúlian szép, mint a szentek.
    És meg fog halni, ha innen kilép.
    Maradjon.”

    Csend volt. Szívdobogtató.
    Az órainga lengett. Hullt a hó.

    Irén reszketve hátrált. “Nem lehet!”
    És messzenézett. Messze. És mosolygott.
    Maga elé, soká. Mint aki boldog.
    És felrezzent. Némán adott kezet.

    Ajtót nyitott. Megállt a küszöbön.
    Lehelethalkan sugta: “Köszönöm.”

    S a fagyos úton elhangzott a lépte.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

    Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
    hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

    Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
    Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

    Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
    magányodat szeretem és lelked kételyeit,

    mert örök szomorúság borzong benned,
    mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

    Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
    Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

    Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
    mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

    Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
    kemény lapokból vont a végzetem,
    magamba zárni minden élesen
    kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
    mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
    való világba ütni ércfejét.

    Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
    a zárt üvegfal gátlón visszatart

    • mint víztartó az úszkáló halat, –
      hogy hozzád érjek és te testtel érj, –
      maradsz te nekem puszta forma, fény,
      a képzeletnek engedő anyag.

    E lágy elemből gyúrom győztesen
    veled-csatázó, karcsú szobrodat,
    ki átkarol, ha itt az alkonyat,
    velem dalol, ha vérem énekel
    az álom oldó, híg esőiben,
    s velem virrad meg minden hajnalon,

    hogy nappalomnak számos gondja közt
    kinyíló számos, rejtett résen át
    belémeressze súlyos áramát,
    s a pattanásig töltve véremet
    ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
    szederjes szájjal egyre ordítoz.

    De bűvös váram tűzálló üveg!
    falát hiába vívja vérsugár,
    olvasztja száz szikrás idegfonál,
    nem olvad, pattan szét, – de szívtelen,
    szűkös terébe azt, mit szív terem:
    bezárja sűrű, fojtó lázaim.

    Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
    hogy játszanám ki rendelt végzetem!
    hogy lennék egyszer én is meztelen!
    csak érezhetném pőre bőrömön
    mint borzad át [a] végső, nyilt öröm,

    • de mégis, így is mondom: jól van ez.
    • Mert néha látlak, késő délután,
      amint a tóra mész, te szép modell,
      s ilyenkor álom-másod nesztelen
      utadba áll: mint kíntól kergetett,
      egymáshoz űzött, megtévedt kezek
      imádkoztok veszendő lelkemért.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Néma jajszó

    Ó boldog az, ki idejében elmegy,
    Mikor remény ég még a homlokán
    És úgy néz végig napjai során,
    Mint arcélén egy győzelmes seregnek.

    De jaj annak, ki él még s már halott,
    Előtte semmi és mögötte minden,
    Keze remegve babrál egy kilincsen,
    Amely kinyitna egy vakablakot.

    Barátaim, ne nézzetek ma engem,
    Ki az üres és süket végtelenben
    A semmit várva vergődöm magam.

    Imádság, átok, minden hasztalan,
    A jóság és a szépség sírva néznek,
    Hisz nemrégen még a szívemben éltek.

    Forrás: Arkanum

  • Bella István: Aki ivott az ég vízéből

    Aki ivott az ég vízéből,
    felhőt evett kenyér helyett,
    önmagát vette feleségül,
    s egész világot éhezett,

    Aki csillagokra térdelt
    ha a folyókban térdepelt,
    arcát kimosta a szégyen,
    kavicsként kifehéredett,

    Lassan az időből kiszédül,
    magával ragadja az út,
    inni a mindenség vízéből,
    s betelni múlhatatlanul.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Télelő

    Ez télelő, – sötétedik hamar,
    Mindjárt homályba hull a kis szoba…
    Vajjon derültebb volna s biztatóbb,
    Megnyugtatóbb és ígéretesebb,
    Ha valaki mellettem ülne most
    És fogná erősen a kezemet,
    Fülembe suttogva varázs-igét?

    Nem. Kettőnek is sötét a sötét.

    Ez télelő, – sötétedik hamar…
    Ha most körüllengné e kis szobát
    Mindenki, akinek szívére
    Csöppentettem egy csöpp melódiát, –
    Ha átölelne párás zuhataggal
    Egy szivárványos visszhang-vízesés,
    És kórus zúgná fülembe: remélj!?

    Nem. Országoknak is éjszaka az éj.

    Talán, talán ha betöltene Az,
    Akit most is csak hírből ismerek,
    Kihez esetlen imát dadogok
    És hatalmában félig sem hiszek,
    Csak akarok, csak akarok…
    Ha visszahozná mult novemberek
    Tengeralatti advent-illatát,
    Ha megtenné a képtelen csodát,
    És olyan volna ez a délután…
    Akkor talán, talán, talán
    Fénybeborulna most is a szobám.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Nagyezsda Nyikityina: Ha magányos fa leszek

    Ha magányos fa leszek,
    árnyékomba hívlak,
    te csak fekszel a gyepen,
    a lombom elringat.

    Ha magányos hold leszek,
    örökre az égen,
    benézek ablakodon
    minden áldott éjjel.

    Ha forrássá változom,
    néked dudorászok,
    eloltom, ha rámhajolsz,
    a te szomjúságod.

    Többet nem is mondhatok,
    ma nagyon szeretlek,
    hogy holnap mit mondok majd,
    azt holnap kérdezd meg.

    /Kányádi Sándor fordítása/

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Füst Milán: Elégia

    Atyám emlékének!

    Szemrehányó szemed nem látom többé, közönyös vagy, lefeküdtél a sírba,
    S hogy véred, én még itt csapongok: nem bánod! Nézed is paráznaságomat
    S hogy űzöm asszonyok között a gyönyörű szerencsét!

    Oh jól tudom: ki ott időzik, hallgatag bizony, elhagyja mulatozását!
    Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tünődik!
    S szájára teszi ujját: hadd bánjon el ővéle az enyészet!

    Mindez tetszésemre van. De lásd: tajtékos szájjal mégis visszahőkölök,
    Irtózva küzködöm, hátrálva vívok s vívódva menekűlök el,
    Holott nincs oly barlang e világon, ahol megbújva-elalélva, de végre pihennék!

    Most itt éjszaka van, dereng a dombok alatt, Istenem, sötét az éjközép!
    Kicsit aludtam éppen, révbe ért a lélek s itt-ott tengve-lengve
    Boldogan tanyázott s ím’ az idő nyomtalan múlt el felette, mint a fellegek, – de jaj a látomás,

    Nehéz a látomás, fullasztó mély a hang és zord az intelem, amelyre felijedve riadt:
    Sötét időknek árja zuhogjon! Szív megbékéljen! Lélek elaludjon!
    Ó rejtelmeim bús időszaka! S te bánatos-bús alvó is, ki messzi rejtezel!

    S te kövér zsombék is, mély völgybe futó!
    S két haragos patak is, hegyekről rohanó!
    S te nagy magánosság is, a szívemig ható!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákos Sándor: Eloson

    Eloson bizony eloson
    a szerelem eloson
    homályos utakon loppal
    egy csapáson a farkasokkal
    szemek szúrnak a csönd mögül
    a fűben kecskebéka ül
    s vállat-fejet fordítva bámul
    utána míg a láthatárról
    le nem tűnik nagyhirtelen
    a farkasléptű szerelem

    Forrás: Lélektől lélekig