Címke: magány

  • Szabó Lőrinc: Farkasrét

    I.

    Másvilág

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    ez a föld, ez az ég, meg a domb,
    ahol heverek;
    zöld szálak előttem: a fű ring,
    a lepke, a nap, gyönyörű mind;
    virágok arca mögött a táj
    idevillog a bokrok alatt,
    nézem, a szöcske merre száll,
    nézem, a hernyó hogy harap.

    Harap a szív is odabent
    s harapja szomjuság;
    a szem kószál, örök gyerek,
    de a lélek befele rág.
    Úgy kellene, kellene, kellene már
    valami nyugalom, valami
    gyönyörű feledés,
    amelyben ujra örűlhet a
    csalódás és keresés!

    Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
    minden odaki;
    szemem madárként járja a fényt
    s a színt csokorba köti.
    Mi a hegy, vagy az ég neki?
    Mintha csak odanyujtanám, vagy
    mintha egész elválna, el:
    leszalad játszva a völgybe s az ég
    kék rétjén hosszan elhever.

    Kint szép a világ: Másvilág!
    Tűzcsipke a napban a rongy!
    Bent sorvadoz a perzselő
    szomoru, szomoru szomj.
    Halott a szépség idebenn.
    Igazi vigasznak már csak a
    halál lehetne elég;
    de mit ér a halál nyugalma, ha
    nem érzem majd gyönyörét?

    Kábúlt, pirosfekete bogarak
    hevernek a bodza fehér
    virágernyőjén, lelküket
    altatja nehéz, buta kéj.
    Kis testvéreim, nektek is
    szomorú volt az ég, a föld?
    Unt gyászt fed minden tarka kép?
    Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
    s a Másvilág csak kifele szép?

    Bár volnék részeg, mint virág-
    sírjukban a bogarak itt;
    vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
    aki sír és ujjászületik!
    A fekete ég kibőgi magát
    s utána ragyog a csend:
    de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
    a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
    s az egész világ odabent?

    II.

    Virágok közt

    Csupa virág a hegyoldal
    csupa virág a hegy,
    a nyár csillagszemü népe
    csókolja a térdemet.

    Szöcskék rebbennek; a lepke
    lila szirmon kis lila láng;
    száraz kóró a kezemben,
    nyakazom a csalánt.

    A virágok törpe népe
    oly gyönge, alázatos:
    bókol, ha nem éri a lábam,
    törik, ha rátapos.

    Ugye, óriás vagyok én itt?
    – mondjátok, gyerekek!
    És mégis én, az ember,
    búcsúzom tőletek.

    Ti vagytok az örök élet,
    ti vagytok a föld szemei,
    melyekkel a fekete
    isten a napot nézegeti.

    A vak isten a fekete mélyből
    maga fölé kilát,
    látja, hogy elszakadtam
    s lettem külön világ.

    Virágok, az én világom
    be magányos, be kicsi!
    Még itt vagyok; de jön egy nyár,
    s kibujtok, föld szemei,

    kinéz veletek a vak föld,
    az élő, isteni por,
    s megviszitek ősszel a hírt, hogy
    már nem vagyok sehol.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

    Mert te ilyen vagy s ők olyanok
    és neki az érdeke más
    s az igazság idegállapot
    vagy megfogalmazás
    s mert kint nem tetszik semmi sem
    s mert győzni nem lehet a tömegen
    s ami szabály, mind nélkülem
    született:
    ideje volna végre már
    megszöknöm közületek.

    Mire várjak még tovább, a jövőt
    lesve alázatosan?
    Fut az idő, és ami él,
    annak mind igaza van.
    Én vagy ti, egyikünk beteg;
    és mégse nézzem a fegyvereket,
    hogy szeretet vagy gyűlölet
    közelít-e felém?
    Ha mindig csak megértek,
    hol maradok én?

    Nem! Nem! nem bírok már bolond
    szövevényben lenni szál;
    megérteni és tisztelni az őrt
    s vele fájni, ha fáj!
    Aki bírta, rég kibogozta magát
    s megy tőrök közt és tőrökön át.
    Ketten vagyunk, én és a világ,
    ketrecben a rab,
    mint neki ő, magamnak én
    vagyok a fontosabb.

    Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
    az értelem szökik,
    de magára festi gondosan
    a látszat rácsait.
    Bent egy, ami kint ezer darab!
    Hol járt, ki látta a halat,
    hogyha a háló megmaradt
    sértetlenűl?
    Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
    s ha kiderűl!

    Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
    nincs semmi tilos;
    mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
    se jó, se rossz.
    Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
    még rémlik valami elhagyott
    nagy és szabad álom, ahogy
    anyánk, a végtelen
    tenger, emlékként, könnyeink
    s vérünk savában megjelen.

    Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
    ott lehetünk szabadok!
    Nekünk többé semmit sem ad
    ami kint van, a Sok.
    A tömeggel alkudni ha kell,
    az igaz, mint hamu porlik el;
    a mi hazánk az Egy, amely
    nem osztozik:
    álmodjuk hát, ha még lehet,
    az Egynek álmait!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Székely János: Malom

    Elnézem: kint a sarki lámpa
    A korpás éjszakát szitálja,
    Amelybe csillagfény vegyül.
    S a finom, sárga liszt a járda
    Kövén kerek kupacba gyűl.

    A hold, az óriás malomkő
    Villózó őrletet terít
    Palánkra, fára és bokorra,
    Sőt asztalomra is beszórja
    Jeges, iszamlós fényeit.

    Mi zúg? Mi hajtja azt a malmot?
    Ahonnét az a liszt pereg?
    Mintha valóban víz ömölnék,
    Úgy zengenek a levegőég
    Nagy folyamai, a szelek.

    Barátaim, figyeljetek csak,
    Hogy jár és kattog fent az ég.
    Hadd szóljon nyíltan már az ének:
    Úgy állok itt, minthogyha tényleg
    Egy nagy malomban állanék.

    A mindenség malmában állok,
    Hogy végtelen időkön át
    Zúg, zümmög és zenél az őrlés:
    Teremti-őrli az időt, és
    Teremti-őrli önmagát.

    Itt állunk mind. Sorunkra várunk.
    Csillagpor hinti szép fejünk.
    Itt állunk sokszoros magányban,
    Parányok, mígnem mindahányan
    Lehullunk és megőrletünk.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Heltai Jenő: Az én kutyám

    Van egy kutyám, közönséges fajta,
    Semmi úri, semmi szép nincs rajta,
    Farka lompos, tekintete mérges,
    Nem konyít az előkelőséghez.

    Nem tudom már, hogy kerültünk össze,
    Rossz sorsát az enyémhez kötözte,
    És azóta igaz szeretetben
    Együtt élünk boldogan mi ketten.

    Egy a mással megférünk mi szépen,
    Cigánylélek ő is, mint én éppen,
    Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,
    S gyűlöli a szájkosarat szintén.

    Éjjelente, amikor a hold süt,
    Elkószálunk az utcákon együtt,
    Én hallgatok, ő se ugat közbe,
    Nem is veszünk soha, soha össze.

    Mikor aztán ágyba dőlök reggel,
    Odasimul hozzám szeretettel,
    Szemembe néz, azt kérdezi aztán:
    „Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?”

    Kicsiny asztal magányos sarokban,
    Szőke szép lány arcképe van ottan,
    Szőke szép lány, édes tavasz-álom –
    Látod, kutyám, ez az ideálom!

    Rá se nézek, csak titokba néha,
    Nem kell neki a szegény poéta…
    De ez a tárgy elkoptatott, régi,
    Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

    Továbbra is hadd szeressem lopva
    Azt a képet abba a sarokba,
    De annak a képnek az adója,
    Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

    Már én, kutyám, megmaradok véled,
    Hiszen oly szép ez a cigányélet,
    Gyakorta bús, néha-néha víg is,
    Ugye, kutyám, megleszünk mi így is?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Önarckép, 1958

    Menetelnek a szentek a pokolba
    Vigyorognak a kövirózsák
    Eltévedt őzgida sírdogál
    Magányosan
    Az aranysárga erdőn

    Futkosnak a százlábúak a kihaltak városában
    Mézillatú bodza szagától
    Kókadtan heverésznek a kígyók
    A Tűzisten templom udvarán
    A holtak szájából kankalin virágzik
    Sárga kikerics nyílik a sokat látott szemekből
    Sietve menekül a dögevő is
    Fél inában vacogva

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Tanítónő a végeken

    Egy szürke és hervadt faluba láttam,
    A tót hegyek közt árván, csendesen,
    Verbéna fonnyadt kicsi ablakában,
    Szívében egy távoli szerelem.

    A büszke Pestről jött a bús határra,
    Egy zongora volt minden vágya itt,
    Egy álmodozó hangszer a szobába,
    Hogy játssza rajta Schumann dalait.

    Hogy játssza rajta eljátszott szerelmét
    És a szegény, kicsúfolt életét
    S hogy játsszon véle sok, bús, boldog emlék…

    Elvitt idő és elvitt messzeség,
    De sokszor gondolok rád, karcsú, szőke,
    Reménytelen, kedves Hamupipőke!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gergely Ágnes: Aki folyton csak vár

    Aki folyton csak vár
    holdtöltére tengerdagályra
    tüskés sokszöggel dobja szembe
    a dolgok megváltozott optikája

    a bőre megkettőzve él
    minden felület sokszoroz
    torzító gépből szól a hang
    mindenki mellőle oroz

    kolduskirályné szól a hang
    derekán kattog az idő
    a látomások kilyukadnak
    mint a beteg tüdő

    ujjhegyén ülnek a szavak
    rendjükkel bástyázná magát
    az ágas körfal omlatag

    s a réseken nagynéha lát
    madárcsapásnyi jósjelet
    lassan lengő pilléreket
    szentjános szemű éjszakát

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Az „éden elvesztése”

    A világ végén
    végül is ketten maradtak:
    az árva, árva ember,
    meg az árva, árva, árva
    emberiség.

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az ember az emberiségben:
    „Hol vagy barátom, hova lettél?”

    És elindult
    fönnhangon kiáltozván
    az emberiség is az emberben:
    „Hol vagy barátom, hova lettél?”

    S így
    tekergőztek egymás
    üregeiben, járataiban,
    barlangjaiban a világ
    végezetéig.
    Mert az ember
    nem tudott emberiségül,
    s az emberiség
    nem tudott emberül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Félelem

    Egyesegyedül a félhomályban.
    Rádió-hangverseny. Egyenes
    adás. Bach. Szólószonáta.
    Hirtelen megrezzenek, hátra
    kapom a fejem: miféle nesz ez?
    Valaki aprót köhint a hátam
    mögött.
    Vajon ki lehetett?
    Testemen kívül hallom szívemet.
    Betörő? Rabló? Gyilkos? – De – hála! –
    senki. Semmi.

    Csak a zene jár, a némaság virágórája.
    De a szoba nem akar kiszínesedni.
    Majd mint villám: a hangverseny árnya:
    ott, akkor köhögött az, aki bárha
    van, nekem nincs, nem is volt, nem is lesz
    és mégis, örökké így fog megjelenni,
    jelezve lenni.

    Úristen! De nehéz is, ami nincs,
    örökre észrevenni.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komáromi János: Sohasem

    sohasem voltam
    csillag a nyári égen
    sohasem leszek
    árnyék vaksötét éjben
    sohasem sírtam
    ha mások is látták
    sohasem nyestem
    szabad lelkek szárnyát

    nem vártam csodára
    nem éltem vadul
    féltem, vigyáztam,
    vétkeztem konokul

    sohasem csillogott
    fényesen a szemem
    nem várt rám
    többnyire senki sem
    nem kísérte léptem
    más lépés zaja
    nem tudtam mikor
    és miért megyek haza

    sírtam, kiabáltam
    szaladtam csak egyre
    sikítottam, üvöltöttem
    de mindig csak a csendbe

    sohasem hittem,
    hogy lehetek önmagam
    sohasem mertem
    kimondani szavam
    sohasem álmodtam
    csak azt, amit lehetett
    sohasem kaptam
    nem várt szeretetet

    Forrás: Lélektől lélekig