I.
Másvilág
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
ez a föld, ez az ég, meg a domb,
ahol heverek;
zöld szálak előttem: a fű ring,
a lepke, a nap, gyönyörű mind;
virágok arca mögött a táj
idevillog a bokrok alatt,
nézem, a szöcske merre száll,
nézem, a hernyó hogy harap.
Harap a szív is odabent
s harapja szomjuság;
a szem kószál, örök gyerek,
de a lélek befele rág.
Úgy kellene, kellene, kellene már
valami nyugalom, valami
gyönyörű feledés,
amelyben ujra örűlhet a
csalódás és keresés!
Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű
minden odaki;
szemem madárként járja a fényt
s a színt csokorba köti.
Mi a hegy, vagy az ég neki?
Mintha csak odanyujtanám, vagy
mintha egész elválna, el:
leszalad játszva a völgybe s az ég
kék rétjén hosszan elhever.
Kint szép a világ: Másvilág!
Tűzcsipke a napban a rongy!
Bent sorvadoz a perzselő
szomoru, szomoru szomj.
Halott a szépség idebenn.
Igazi vigasznak már csak a
halál lehetne elég;
de mit ér a halál nyugalma, ha
nem érzem majd gyönyörét?
Kábúlt, pirosfekete bogarak
hevernek a bodza fehér
virágernyőjén, lelküket
altatja nehéz, buta kéj.
Kis testvéreim, nektek is
szomorú volt az ég, a föld?
Unt gyászt fed minden tarka kép?
Nem fény a fény, nem zöld a zöld,
s a Másvilág csak kifele szép?
Bár volnék részeg, mint virág-
sírjukban a bogarak itt;
vagy tudnék sírni, mint a gyerek,
aki sír és ujjászületik!
A fekete ég kibőgi magát
s utána ragyog a csend:
de lesz-e megint gyönyörű, gyönyörű
a hegy meg a lepke, az ég meg a fű
s az egész világ odabent?
II.
Virágok közt
Csupa virág a hegyoldal
csupa virág a hegy,
a nyár csillagszemü népe
csókolja a térdemet.
Szöcskék rebbennek; a lepke
lila szirmon kis lila láng;
száraz kóró a kezemben,
nyakazom a csalánt.
A virágok törpe népe
oly gyönge, alázatos:
bókol, ha nem éri a lábam,
törik, ha rátapos.
Ugye, óriás vagyok én itt?
– mondjátok, gyerekek!
És mégis én, az ember,
búcsúzom tőletek.
Ti vagytok az örök élet,
ti vagytok a föld szemei,
melyekkel a fekete
isten a napot nézegeti.
A vak isten a fekete mélyből
maga fölé kilát,
látja, hogy elszakadtam
s lettem külön világ.
Virágok, az én világom
be magányos, be kicsi!
Még itt vagyok; de jön egy nyár,
s kibujtok, föld szemei,
kinéz veletek a vak föld,
az élő, isteni por,
s megviszitek ősszel a hírt, hogy
már nem vagyok sehol.
Forrás: Lélektől lélekig
