https://verskucko.com

Címke: magány

  • Gámentzy Eduárd: Vonatok

    Vonatok jönnek lázas ég alatt.
    Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
    Sovány keze a láthatárba túr,
    Karján vöröslő átvágott erek.

    Vagontetőkön vándormadarak
    Pihegnek, rongyos tollaik között.
    Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
    Előlük minden messze költözött.

    Párát lehelnek mocskos ablakok,
    Tűnődve néz a készenléti fény.
    A büfékocsi lágyan imbolyog,
    Asztalra dől a hallgatag remény.

    Poharában még néhány csepp ital,
    Nyitott szemében minden ködbe vész.
    Szíve a sínek ritmusára jár,
    Átutazik csak. – Ennyi az egész.

    Cipőjét húzza a most ébredő,
    Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
    – És megyünk tovább menetrend szerint,
    Vonatokkal a lázas ég alatt.

    Forrás: Lélektől lélekig

    t

  • Bari Károly: Szerelem

    Lány:

    Keserűen jajgatnak a fák is, velem,
    Magánnyal-fellobogózott, fekete ruhába öltöztetett
    Mátkával; magamra maradtam,
    Hol jársz vajon, a tél beszakadt pincéken ül,
    Fehér rongyait kirakja maga köré, nyúl-taposta
    Ösvények járják a határt fázva, leroskadnak
    Eléjük a minden águkkal levegőbe fagyott
    Bokrok, szél jön, rázkódnak a sírástól,
    Itt állok kegyetlen szél-sikoltásban, szúrós
    Hócsillag-esésben, kitépett varjútollak pengenek
    A fagyon, itt állok s keserűen siratlak a fákkal;
    Fekete csipkeruhás gyűrűs menyasszony.

    Fiú:

    Megszegett eskü átkának bélyegével homlokomon
    Elhagytalak; vállamra a napok tarisznyáját
    Akasztottam, piros cipók lapultak benne: álmaim,
    Tél van, zúzmarás csőrrel kiáltoznak a madarak,
    Kiáltásuk megrázza a fákat: zuhog a hó,
    Reszketek a tél szorításában – te tüzesre csókolnál,
    Hófúvások kondái járhatatlanná túrják az utakat,
    Ám lábat faragok a vágyból, visszamegyek hozzád,
    Bekopogok majd vaspálcás ablakodon, izzadtan,
    Kitajtékosodva rogyok lábaidhoz, fölemelsz ágyadba,
    Csókokkal koszorúzod átokkal-megbélyegzett homlokom:
    A fekete csipkeruhád letépem gyűrűs menyasszony!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: Külön idő

    Széles golfáram: nagy idő
    sodrásod selymesen ragyoghat,
    körém a semmi burka nő,
    buborék gömb, belül sajogtat.

    Külön időm külön pereg,
    pörgetheted szivárványgömböm,
    ebből már ki nem léphetek,
    külön időm a külön börtön.

    Különös szörnyek néznek rám:
    boldogtalanok, emberek,
    síró szivárvány arcukon
    külön időm külön pereg,
    kaméleon színük alatt
    falsápadt bánatuk sajog,
    időm elpereg, elapad,
    belül vagyok, külön vagyok.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Lucian Blaga: Cseppkő (Stalactita)

    Hallgatás a lelkem –
    moccanatlan állva, békén,
    mint aszkéta-szikla,
    úgy tűnik nekem,
    hogy óriási barlang cseppköve vagyok,
    s az ég maga a barlangboltozat.

    Csipp,
    csepp,
    csöpp – békesség
    és fények csöppje hull rám
    szüntelen az égből,
    és bennem megkövül.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Egy szürke vers

    Szemed helyett nézem a monitort.
    Kezed helyett a billentyűkhöz érek.
    Hol a sok sziporkázó gondolat?
    Nincs üzenet. Kikapcsolom a gépet.

    Ez a reggel is olyan, mint a többi.
    Kinézek, hátha kisütött a nap.
    Benn szürke falak, kinn szürke ég.
    Szürke közel és szürke messzeség…

    Szürke szivárvány szürke táj fölött?
    Hát nincs remény, a tavasz megszökött?
    Csak hiány van, mely egyre jobban éget,
    s én bámulom e tenger szürkeséget.

    Forrás: Facebook

  • Csorba Győző: Őszi kérdés

    Megtágul ismét a tömött
    világ. Ágbogaik között
        egyre nagyobb darabokban
        őrzik a fák az eget.

    A végtelenből jő a szél,
    szárnyán madár és holt levél,
        messze röpülnek a széllel –
        lankad a nyári verő.

    Az ablakodnál ülsz, s figyelsz,
    vagy tán csak ülsz, nem is figyelsz –
        szürke ború a szívedben,
        hallgatod énekeit.

    Volt egyszer pártod és hadad,
    most itt tűnődöl egymagad –
        ó, nem elég, ha szeretnek,
        hogy te szeress, az a fő.

    Sötét-hajú, mi lesz veled,
    ha majd az ősz benned temet,
        benned alél el az élet,
        száll a levél, a madár?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Illés Endre: Szávitri

    „Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik.
    Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik.
    A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér,
    mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.”

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Rákóczi Karola: CSENDBEN REMÉLNI

    Néha jó csendben maradni,
    Semmit nem mondani,
    Meg sem szólalni,
    Órákig hallgatni.

    Néha jó csendben maradni,
    Emlékeket betakarni,
    Fájni, kívánni, vágyni,
    Egy helyben, mozdulatlan várni.

    Néha jó csendben maradni,
    Senkit, semmit hallani,
    Túlélni, élni, remélni
    Egyedül félni, s örökké remélni.

  • Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

    Házakat emelt körém a sötétség –
    s a házakban nem lakik senki.

    Fákat ültet körém a képzelődés –
    s a fáknak nem támaszkodik senki.

    Gyerekkoromból egy fekete kutya
    szaglászgat erre, habos a szája széle,

    fölnéz az égre
    s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

    Nevetnem kell ezen a buta magányon,
    mint egy kitalált állatfajon,

    nem ezért születtem én a világra,
    nevetnem kell hát magamon.

    Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
    s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

    A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
    éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

    Szükségem van az ifjúságra,
    mint útlevélre az utazónak;

    szükségem van a kezetekre,
    hogy minden magányt leromboljak;

    a szátokra, hogy a megromlott
    igazságokat porba köpjem –

    elvész a föld, ha nem élhetek
    boldogítóan s vakmerően.

    Utak röppennek el szemem előtt,
    mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

    El kell indulni minden útra,
    az embert minden úton várják.

    Nincs halálos érv a maradásra,
    csak a találkozásra s a kalandra –

    Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
    záporozzatok tavaszt a magasba!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Dorothy Parker: Kettős rondó (és aligha éri meg a fáradságot, valójában)

    Nem különböznek: komor s víg napok.
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
    Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
    Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
    A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
    Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
    A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
    És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
    Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
    Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
    Amit te mondasz, s amit mondhatok
    Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig