Címke: magány

A minap imádkoztál hozzám, ember
panaszkodtál, nehéznek érezted
a földi keresztet
erőt kértél, útmutatást,
bűneid bocsánatát
egyszóval:
elmesélted lelked minden bánatát.

Úgy érezted, nagyon egyedül vagy
az élet
arcodon keserű ránc-nyomot hagy
sötét árkokat láttál a szemed alatt,
amikor reggel a tükör előtt álltál
s útközben bágyadtan nézted
a szürke falat,
mely mellett utad minden nap elvezet
úgy érezted, egyedül vagy,
pedig kavargott körülötted a tömeg.

Kiabáltak, lökdösődtek,
mindegyik tört vélt célja felé,
mint ahogyan te is
és közben nagyon egyedül érezted magad,
a célt pedig értelmetlennek
azt a célt,
amely tegnap még életed része volt.

Imádból úgy tűnt,
nem bízol igazán bennem,
nem bízol igazán abban,
hogy ez az iszonyú
fojtogató
állapot
megszűnik egyszer.

Ennek ellenére megértelek
s tudom, mit érzel,
hisz én is voltam magányos,
amikor
tanítottam az embereket
és nem értettek,
amikor
tanítványokat választottam
és csalatkoztam bennük,
amikor
királyt akartak belőlem csinálni
és hamis szóval dicsőítettek,
amikor
elárultak
leköptek
megtagadtak
s amikor
úgy éreztem, mint most te:
hogy még az én Atyám is elhagyott.

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál
közömbös arcok,
üres szemek néztek rád
s te is automatikusan felvetted
a közömbösség álarcát,
hogy elvegyülj a tömegben
és ne lássák mások,
hogy mennyire egyedül érzed magad.

Nagyon vigyáztál,
hogy ne csillogjon a szomszéd
lépcsőházban lakó
panel-társad
szemében elégedett-fásult
ál-örömsugár:
“Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,
az is, ott, hasonló cipőben jár!”

Néztél a semmibe, mert azt hitted,
így kirekesztheted,
tudatalattidba gyömöszölheted,
hogy társtalan bolyongsz.

A buszon
kétszer oldalba löktek
letaposták a jobb lábad kisujját
és majdnem elsodorták a táskádat,
mire ahhoz a megállóhoz értél,
ahol minden nap le szoktál szállni.

Munkahelyed egy mellékutcában van.
Oda befordulva ritkult a tömeg
már nem kiabáltak
nem lökdösődtek
céljukat elérték
a névtelen,
párhuzamos
szemtengellyel
közlekedő
arcok.

Nyugodtan haladhattál
végig az utcán
s közben rádöbbentél,
hogy ennél az ürességnél
még az arctalan tömeg is jobb!

Kútban érezted magad
a házak rád akartak omlani
a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak –
hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,
de csak mentél tovább:
a kötelesség-reflex mozgatta
lábaid vittek előre.

Amikor már úgy érezted,
nem tudsz lépni sem,
amikor úgy érezted,
ott esel össze,
nagyot dobott a szíved
adrenalin áramlott szét testedben,
mert valaki megfogta a kezed.

Erő költözött fáradt agyadba,
hogy már gondolkodni is tudtál
s ez az erő eddig ismeretlen
biokémiai kapcsolatokat is
teremtett az idegsejtjeidben.

Ettől megnyílt a szemed befelé,
megnyílt a füled olyan hangokra,
amelyeket csak azok hallanak,
akiket ez az erő megérint.

Először nem tudtad,
mi van veled.
Megálltál a járda közepén,
mert a soha nem tapasztalt,
elemi erővel feltörő
boldogság
megdermesztette lépteidet.

Megálltál és hallgattad
az egyre tisztábban kivehető hangot,
amelyet nem te mondtál magadnak,
s nem is a melletted néha-néha
elsiető
megkésett arcok
szóltak hozzád.

A hang máshonnan jött
másvalaki szólt
egy benned lakozó,
eddig szunnyadó
gyönyörű világról.

Én szóltam hozzád,
a teremtőd,
mert láttam, hogy lelked tiszta,
de valódi célok híján
kétkedő és tétova.

Tapasztald meg, ember,
hogy nem vagy egyedül
csak fordulj felém
nyisd ki a kaput
bocsáss be házadba
és meglátod, egész más lesz
benned s körülötted a világ!

Kapudon régóta kopogtatok,
de úgy látszik,
valahol út közben elenyészett
a kopogás hangja
vagy olyan nagy volt
a magány dübörgése,
hogy kezem szeretet-koppanásai
nem jutottak el a füledig.

De most, hogy küszöbödet átléptem,
ugye már nem is vagy olyan
magányos
ugye oszladozik a homály
az ember-maszkok arcokká változnak
ugye látod, hogy ők is
segítségre szorulnak
szeretetre vágynak,
miközben a semmibenéző szemeik
határozott irányt véve
téged keresnek?

Látom, lelked megtelik
kegyelmem táplálékával
s ettől
percről percre más leszel
szinte fizikailag átalakulsz.

Milyen boldog vagyok,
hogy boldognak látlak,
ember-gyermekem!

Te már ráléptél
Jákob létrájának legelső fokára.
Igaz, hosszú még az út,
de ne tétovázz!
most már tudod:
én veled vagyok,
vezetlek
s ha kérsz, még több erőt is adok,
hogy a létra fokait legyőzve
eljuss hozzám.

Most pedig megyek
várnak rám sokan,
kik szintén úgy érzik,
nem tudnak élni
támasz nélkül,
magányosan.

Forrás: Lélektől lélekig