https://verskucko.com

Címke: melankólia

  • Dorothy Parker – Kettős rondó

    Nem különböznek: komor s víg napok.
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
        Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
        Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
        A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
        A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
        Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
        És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
        Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
        Amit te mondasz, s amit mondhatok
                     Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Őszi ének

    I–II
    (Szabó Lőrinc fordítása)

    1

    Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
    tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
    Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
    a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.

    Visszajön az egész tél belém: vad robotban
    gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
    és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
    vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

    Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
    ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
    Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
    az ostromgép nehéz ütései alatt.

    S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
    hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
    Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
    A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

    2

    Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
    szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
    s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
    csak a napot, amely a tengeren ragyog.

    De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
    még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
    szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
    vagy őszi glória tűnő életemen.

    Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
    Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
    hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
    az őszutó szelíd és sárga sugarát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Dayka Gábor – Az új esztendőnek első napjára

    Eggy esztendő ismét el-múlt,
    S által-repűlt setét honjába:
    De kedvem újra bé-borúlt.
    Mit várom végemet heába?
    S esdeklem a halál után?
    Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
    Ha napjai majd által-tűnnek,
    Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –
    O Sors! mert nints többé reményem –
    Alá nyomott a tsüggedés –
    Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
    Utól értt a bal-végezés –
    O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
    Meg-halni nékem tsendes álom.

    Tekéntsd keservim! nem de nem
    Lassú halál bús lételem? –
    Ha e világon annyi élni:
    Mint úntalan jajgatni, félni,
    Sorvadni a kereszt alatt:
    Még nem az ember által-hat
    Az életnek keskeny köréből,
    S a főld gyomrába vissza tér,
    S a Végezés rejtett töréből
    Ki-fejtve gyászos véget ér: –

    Ó már meg-érttem a halálnak,
    Szegezzd rám mérges íjjad! ím
    Már nintsenek több könnyeim –
    Szép napjaim mord télre válnak,
    Pályámat el-futottam; ints!
    S indúlok önnként a határra,
    S bé-zárom éltem – a halálra
    Már senkinek több jussa nints.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád – Elejtetted a napot

    Rád gondoltam délután,
    Fönn az arany nap sütött,
    S lehunyt szemhéjaimon
    Rózsaszínnel átütött.

    Fáradt arcom szelíden
    Tüzesítette a fény,
    S szemlehunyva a szokott
    Utazásra vártam én,

    Arra, mikor – halk hajó
    Titokzatos tengeren –
    Fekvőszékem útrakél,
    S lázam sodrán ring velem
    Felelőtlen, gyönyörű
    Fantázia-tájakig,
    Ahol romló életem
    Némely bús álma lakik:

    Mindaz, ami sohse lesz,
    Mindaz, ami sohse volt –
    Így indultam ma is el,
    Húnyt szemekkel, mint a holt,
    Álmodozni: életet.

    És úgy hajlott rám a nap,
    Mintha pilláimra a
    Rózsaszínű parazsat
    Az a szent fény ejtené,
    Mit még ott látott a szem
    Isten-atyja kebelén,
    S melyre szomjas szüntelen.

    És egyszerre úgy esett,
    Telin, forrón, hirtelen
    Rád gondoltam s arra, hogy
    Messze vagy, és jaj nekem.

    És megriadt szemeim
    Felpattantak: a hegyek
    Csúcsain már pirosan
    Búsultak a fellegek.

    És egy furcsa vízió
    Vad erővel elkapott.
    Úgy éreztem: kezeid
    Tartották ma a napot.

    Azért volt oly különös,
    Minden fénynél édesebb,
    És én ezt csak most tudom,
    Amikor már este lett,
    Mikor kezed fáradtan
    Elejti már a napot,
    S szívemben is csöndesen
    Elhallgatnak a dalok.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Dsida Jenő – Pasztell

    Nézel hajló tölgyfa-ágat,
    gyomokat, miket kivágat
    mord paranccsal zordon kertész,
    széles paddal vár a kert-rész
    sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
    jobbkezedben Sokratesszel.

    Délutánra enyhe, szőke
    fény esik a háztetőkre
    s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
    galamb búg az eresz alján.

    Alkonyatra sásos zugnak
    mélyén futó vizek zúgnak,
    csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
    bús suhogás, mi körülvesz.

    Ebben a nagy félig-csendben
    asszonyszemek cseppje cseppen,
    csak a lélek füle hallja:
    nyirkos lesz a lombok alja.

    Sok imbolygó, halk kísértet
    lábujjhegyen jön el érted
    s pillantván a barna fákra,
    gondolsz régi balladákra.

    Nappal-éjjel így terül szét
    fölötted az egyedüllét,
    lassan tompa, fullatag, nagy
    csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
    nem akar a könny fakadni,
    sem a szó könnyen szakadni,
    mind nagyobb a néma sejtés,
    mindig több a mélyre-rejtés,
    minden nappal, amit élsz,
    több, amiről nem beszélsz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

    Óh, pírban fürdő,
    Szépséges világ,
    Pihent testeknek
    Boldog, lomha kéje,
    Rejtelmes, fényes,
    Ezer puha fészkű,
    Gyönyörű Város.
    Óh, szent hajnal-zengés:
    Élet szimfóniája,
    Csodálatos Élet,
    Be jó volna élni.
    Mennyi öröm zúg
    És mind a másé,
    Mennyi arany cseng
    És mind a másé,
    Mennyi erő küzd
    És mind a másé,
    Mennyi asszony van
    És mind a másé,
    Mennyi új kéj zsong
    És mind a másé,
    Mennyi szándék tör
    És mind a másé,
    Mennyi minden van,
    Mennyi szép minden,
    Mennyi szent minden
    És mind a másé.

    Forrás: MEK

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Dsida Jenő: December

    A kályha tüze pattog. Körbe kába,
    nagy fáradtsággal fejek hullanak össze
    s valami titkos vágytól ösztönözve
    bámulnak ki a csöndes éjszakába.

    Valaki kell, hogy szívüket nyűgözze
    és babráljon az özvegy nők hajában
    és megcsókolja mind, aki hiába
    gondol vissza tavaszra, nyárra, őszre.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK