https://verskucko.com

Címke: melankólia

  • Dorothy Parker – Kettős rondó

    Nem különböznek: komor s víg napok.
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
        Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
        Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
        A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
        A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
        Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
        És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
        Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
        Amit te mondasz, s amit mondhatok
                     Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire – Őszi ének

    I–II
    (Szabó Lőrinc fordítása)

    1

    Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
    tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
    Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
    a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.

    Visszajön az egész tél belém: vad robotban
    gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
    és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
    vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.

    Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
    ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
    Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
    az ostromgép nehéz ütései alatt.

    S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
    hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
    Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
    A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

    2

    Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
    szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
    s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
    csak a napot, amely a tengeren ragyog.

    De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
    még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
    szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
    vagy őszi glória tűnő életemen.

    Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
    Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
    hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
    az őszutó szelíd és sárga sugarát!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Paul Verlaine – Holdfény

    Különös táj a lelked: nagy csapat
    álarcos vendég jár táncolva benne;
    lantot vernek, de köntösük alatt
    a bolond szív mintha szomorú lenne.

    Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
    életművészet! Ámor győztes üdve!
    De nem hiszik, amit a száj dalol,
    s a holdfény beleragyog énekükbe,

    a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
    melyben álom száll a madárra halkan,
    s vadul felsírnak a szökőkutak,
    a nagy karcsú szökőkutak a parkban.

    Forrás: Lélektől lélekig
    (Szabó Lőrinc fordítása)

  • Dayka Gábor: Az új esztendőnek első napjára

    Eggy esztendő ismét el-múlt,
    S által-repűlt setét honjába:
    De kedvem újra bé-borúlt.
    Mit várom végemet heába?
    S esdeklem a halál után?
    Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
    Ha napjai majd által-tűnnek,
    Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –
    O Sors! mert nints többé reményem –
    Alá nyomott a tsüggedés –
    Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
    Utól értt a bal-végezés –
    O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
    Meg-halni nékem tsendes álom.

    Tekéntsd keservim! nem de nem
    Lassú halál bús lételem? –
    Ha e világon annyi élni:
    Mint úntalan jajgatni, félni,
    Sorvadni a kereszt alatt:
    Még nem az ember által-hat
    Az életnek keskeny köréből,
    S a főld gyomrába vissza tér,
    S a Végezés rejtett töréből
    Ki-fejtve gyászos véget ér: –

    Ó már meg-érttem a halálnak,
    Szegezzd rám mérges íjjad! ím
    Már nintsenek több könnyeim –
    Szép napjaim mord télre válnak,
    Pályámat el-futottam; ints!
    S indúlok önnként a határra,
    S bé-zárom éltem – a halálra
    Már senkinek több jussa nints.

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Dsida Jenő – Pasztell

    Nézel hajló tölgyfa-ágat,
    gyomokat, miket kivágat
    mord paranccsal zordon kertész,
    széles paddal vár a kert-rész
    sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
    jobbkezedben Sokratesszel.

    Délutánra enyhe, szőke
    fény esik a háztetőkre
    s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
    galamb búg az eresz alján.

    Alkonyatra sásos zugnak
    mélyén futó vizek zúgnak,
    csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
    bús suhogás, mi körülvesz.

    Ebben a nagy félig-csendben
    asszonyszemek cseppje cseppen,
    csak a lélek füle hallja:
    nyirkos lesz a lombok alja.

    Sok imbolygó, halk kísértet
    lábujjhegyen jön el érted
    s pillantván a barna fákra,
    gondolsz régi balladákra.

    Nappal-éjjel így terül szét
    fölötted az egyedüllét,
    lassan tompa, fullatag, nagy
    csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
    nem akar a könny fakadni,
    sem a szó könnyen szakadni,
    mind nagyobb a néma sejtés,
    mindig több a mélyre-rejtés,
    minden nappal, amit élsz,
    több, amiről nem beszélsz.

    Forrás: arcanum.com/hu

  • Babits Mihály: Micsoda föstmény!

    Eső után fény, különös fény, mit játszol
    oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?

    Utcákon, utcámon, utcánkon, édes:
    szeretem ami szomorú, szeretem ami fényes.

    Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat és csünget
    az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette életünket!

    S innen az emeletről – pici tókat, ingókat, elfutókat,
    látom az esernyők selymét s a lakktetejű autókat.

    Talán az egész világ most csak ing és elfut és fölkap
    az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és csorgat

    engem és téged egy ecsethajszálon s majd újra elmázol
    mint a felhőt és tócsát, amit senki se gyászol…

    Óh jaj, mi készül itt, térben és időben, micsoda föstmény!
    …Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs, különös fény…

    Forrás: Index fórum – Kedvesch versek

  • Juhász Gyula: Pillangó kisasszony

    Karcsú, kecses, mint halvány porcelánok,
    A szeme mandula és ajka csók,
    Csak Keleten teremnek ily virágok,
    Ily különösek és ily bódítók.
    Ott ül piros és sárgás kimonóban
    Oly némán, mint egy nagy, beteg madár.
    A kertben halk szél a cseresznyefákat
    Hintázza lágyan s száll az este már.

    Lassan kigyúlnak a nagy lampiónok,
    Piros, zöld fények s szürkén, mereven,
    Mint magányos öreg, szétnéz az ódon
    Fusijáma a sárga tengeren.
    S a sárga vizek lassú, mély zenéje
    Ringat valahol egy fehér hajót,
    Mely napnyugatnak tér sóvár ölébe,
    Hol nem teremnek gyilkos viharok!

    A kapitány egy édes nőre gondol,
    Ki rá bús Bábel mélyén félve vár.
    Ó arany szabadosság, kikapós kor,
    Keleti mámor, az időd lejár!
    S amint a távol, puha, kék ködébe
    Mélázva, lágyan átolvad Japán,
    Feledve már nagy mandulaszemével
    A kimonós, a bús és néma lány.

    Ő csöndben virraszt. Ül a szőnyegen,
    Mely virágokkal hímes, tarka, dús,
    Csodavirágok, miket nem terem
    Távol Nyugat, a fáradt és borús.
    Csodavirágok és nagy madarak,
    Melyek beteg virágok ajkain
    Szedik a mézet, édes aranyat,
    Boldog Kelet, hol kéj és vágy a kín!

    Hol szőnyegeknek százszínű mezőin
    Piros és zöldes lampion alatt
    Virrasztanak kis, halvány szenvedői
    A távol vágynak: árva madarak!
    Karcsú, kecses nők, méla porcelánok,
    Szomorú vázák szép Napkeleten.
    Taifun süvölt a sárga tengerágyon
    S bennük mély csönd virraszt: a szerelem!

    Forrás: MEK

  • Somlyó Zoltán: A dal…

    A szoba csöndes és meleg.
    Homályosak a szegletek,
    egyetlen körte ég…
    Van csöndem, van. És van szobám.
    S egy kis meleg is jut reám
    e földi körbe még…

    Fehér papír az asztalon:
    be sokszor ott maraszt dalom,
    igen, a dal, a dal…
    A dal: szívemből csobbanó
    és éltető és altató,
    sötét-édes ital…

    Más részegítőm nincs sehol!
    Már rég tilos az alkohol
    s a boldogság, bizony…
    Ha az éjszaka rámköszön,
    a dalt könnyemmel öntözöm
    s kortyonkint azt iszom…

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

    Szeszélyes, bús ajándék
    E rímes, furcsa játék,
    Ó, zokog, bár negédes –
    Fogadd szivedbe, édes!

    Mert csupa szívbe vert seb
    Vérszínezi e verset,
    Mint halvány őszi rózsa
    Szirmát az őszi rozsda.

    De lásd, egyebem nincsen,
    Se birtokom, se kincsem,
    Nem adhatok tenéked,
    Csak ily borús zenéket.

    Szebb volna büszke kastély
    Termén egy fényes estély,
    Vagy lágy keréken zajló
    Kocsidba drága pejló…

    Vagy elrobajló fülke
    Ringó pamlagján dűlve
    Elnézni, merre foszlott
    A sok távíró-oszlop…

    Vagy űzni falka fürtjét,
    Hallani hallali kürtjét,
    Míg elfakul porosra
    A frakk vidám pirossa…

    Vagy tán az volna szebb lét:
    Nézni istennők keblét,
    Hol antik ívek árnyán
    Mereng sok régi márvány…

    Vagy Svájcban lenni vendég:
    Csodálni naplementét,
    Vagy vinne halk fedélzet,
    Hol a banános dél szebb…

    Ó, mind e rím mi kába,
    Ó, mind e vágy hiába,
    Nekünk, két árva rabnak,
    Csak sóhajok maradnak…

    De hallgasd most e verset,
    E torz kedvvel kevertet,
    Zsongítson furcsa hangja,
    Mint füstös képü banda:

    Itt flóta, okarína
    S hegedük soka rí ma,
    Száz hangszer, minden rím más,
    S vén bánatom a prímás.

    Ízzék a dal duhajjá,
    Csattanjon vad csuhajjá,
    Majd haljon el sohajtón,
    Fejem öledbe hajtom.

    Csönd. Ajkaim lezárvák.
    Ringass: árva az árvát,
    Így, sírj csak, rámhajolva,
    Meghalni volna jó ma…

    Forrás: MEK

  • Tóth Árpád: Ave morituri

    Üdvözlegyetek, szomorú társak,
    Szomorú társak, halvány ajkuak,
    Bús bajtársak, horpadt szivüek,
    Üdvözlegyetek, szótalanok,
    Üljünk ki este a szürke víz mellé,
    Nézzük este a hideg folyamot,
    Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
    Üljünk ki a kőgarádicsokra.

    Benn a bárkában, a sötét bárkában
    Öleli a halász kacagó párját,
    Pirosló ablakú, aranyos függönyű
    Csendes, szentképes, pici szobában…

    Üljünk ki a kőgarádicsokra,
    Horpadt szivüek, szótalanok,
    S gondoljunk a gondolatunkra,
    A csendesre, a szomorúra,
    S mosolyogjunk a piros örömön,
    Az eleven örömön, mi, halottak,
    Szomorú társak, csendes halottak,
    Üljünk a partra mosolyogni…

    Forrás: MEK