https://verskucko.com

Címke: melankólia

  • Ady Endre: Paul Verlaine álma

    Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
    Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
    Aki sohasem egy, s aki sohase más,
    Aki engem megért, aki engem szeret.

    Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
    Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
    Sápadt homlokomnak verejték-patakán
    Frissítve omolnak az ő szent könnyei.

    Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
    A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
    Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.

    Nézése hallgatag szobrokénak mása,
    Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
    Mint elnémult drága szavak suhanása.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Charles Baudelaire: Szökőkút

    Fáradt szemed, szegény szerelmem,
    hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
    Maradj e hanyag helyzetedben,
    amelyben meglepett a kéj.
    Künn a szökőkut, mely csevegdél,
    és nem szünik sem éj, se nap,
    táplálja, melybe merítettél
    ma: elragadtatásomat.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Igy a te lelked, melyet hően
    a gyönyörök villáma gyújt,
    kirebben gyorsan s vakmerően
    szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
    De majd lehalva, szárnyelejtőn
    bus bágyadásba márt az ár,
    amely egy láthatatlan lejtőn
    lelkemnek is mélyébe száll.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    Te kit oly széppé tesz az éjjel,
    de jó, ha kebleden vagyok,
    az örök panaszt színi kéjjel,
    mely a medence közt zokog.
    Hold, zengő víz s te éj, te áldott
    s ti fák magányos borzama,
    szeplőtlen melankóliátok
    szerelmem édes tükre ma.

    Ezer virágot ont ki
    s ezer lepét,
    melyekre Phébe hinti
    ezer szinét:
    nagy könnyeit ugy önti
    záporba szét.

    (Babits Mihály fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Somlyó Zoltán: Fájdalmas eső

    Esőre állott az idő –
    a párnás pamlagon hevertem.
    A délután
    hárfáját pengette leverten.

    És pengett, pengett szomorún
    a dal, s a láthatatlan ujjak
    kipengeték:
    nincs nap, mely hozna szépet, újat…

    Ottkünn az eső megeredt,
    s a nagy téren, a fák megett
    fuldoklón zúgtak a csatornák…

    S az eső hullt a tájon át,
    minthogyha az egész világ
    elfojtott könnyeit csapolnák…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Verlaine: Érzelmes séta

    Húnyó alkony nyilai bíborozták
    a szélringatta sok-sok tavirózsát,
    s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
    tündököltek a nád közt a vizen.

    Árván bolyongtam, fájó sebem égett
    a tó partján, ahol, mint felidézett
    nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
    kétségbeesve imbolygott a köd,

    és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
    egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
    a füzek közt, hol égő sebemet
    hordoztam árván; de a szürkület

    elfödte a nád közt a tavirózsát,
    s a nap nyilait, melyek bíborozták
    a sok rózsát, elfödte csöndesen,
    a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)

  • Juhász Gyula: Fátum

    Apámmal együtt ültem a padon.
    Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
    A nap utolsó csókjait kereste
    Az alkonyattól rőtes nyugaton.

    Szemébe néztem, a szemembe nézett,
    Hűs esti szél kezdett már lengeni
    És hirtelen egy delejes igézet
    Fogott el s könnybe vesztek szemeim.

    Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
    De megéreztem, hogy fia vagyok
    És éreztem, bennem mint támadoznak
    Az örökölt, a szunnyadt bánatok.

    Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
    Magamban ülök már a zöld padon
    És itt kísért majd az a régi bánat,
    Az én új fátumom!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Komjáthy Aladár: Varázs

    Holdfény alatt sétál a szerelem,
    sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
    Kék ködben ül a táj, a tó felett
    emlékek és árnyak keringenek.

    A fákon átlebeg a rezge fény,
    olyan, mint egy verlainei költemény:
    lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
    felsóhajt és a földre hull az éj.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Somlyó Zoltán: Hárman az utcán

    Hajamba térdel az alkony,
    ez a szerelmes pogány szatír.
    A derekán sokhangú csengő
    a dús hajnalokba visszasír.

    Ott állunk az utcai színben,
    a zokogó szatír, meg én:
    egy talpig megvénhedett ifjú
    s egy gyászosan fiatal vén.

    S te, harmadik társunk a búban,
    te szomorúfejű, te szép,
    megrettensz a szatírnak láttán,
    ahogy fáradtan a hajamba lép.

    Sziromkönnyű ujjaid mézét
    a szemembe plántálod át;
    rámcsókolod nimfaszerelmed
    és szomorú nászéjszakád.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Juhász Gyula: Minden…

    Minden reggel
    Búcsúszavak jönnek sereggel.
    Minden délben
    Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
    Minden este
    Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
    Minden éjjel
    Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
    S reggel, reggel
    Új búcsút járok tűnő életemmel.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Lányi Sarolta: Aki el nem alszik…

    A legszomorúbb muzsika
    a mások álmának zenéje,
    a legszomorúbb: nyitott szemmel
    belebámulni a vak éjbe
    álomtalan, gyötrődve, égve.

    Jaj annak, aki el nem alszik…
    éber búval sorsába bámúl
    a néma éjben, társtalan.
    Az álmok ajtaja bezárúl,
    ő künn marad. Sorsába bámul…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Dorothy Parker – Kettős rondó

    Nem különböznek: komor s víg napok.
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
    Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Magányomban e szív alig piheg,
        Habár a Nyár kezén a föld forog,
    Halotti leplek vonják lelkemet;
        Nem különböznek: komor s víg napok.

    Habár a dús szél játszik, andalog
        A fűszállal hullámzón, szüntelen,
    E nappal felhevülni nem tudok,
        Bár ragyog rózsás öröm reggelen.

    És bájtalan a fecske röpte fenn,
        A menny, az égi kék fakó, halott,
    Ha szép, nem nekem, ami megterem,
        Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.

    És karmazsin rózsák lobognak ott,
        És százszorszép-permet a réteken,
    Emitt pedig pipacspiros habok.
        Búskomor éj nehezül szívemen.

    Ez lett tehát szánandó helyzetem,
        Ha messze mégy, világom, sorvadok;
    Istenemre, mindvégig remélem,
        Amit te mondasz, s amit mondhatok
                     Nem különböznek.

    Forrás: Lélektől lélekig