Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Forrás: Lélektől lélekig
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.
Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet
És messzetűnő évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.
S míg sorsom altatót susog
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklő jóni oszlopok
És Annának tündöklő vállai!
Forrás: internet
Olyan zöldes és szürke minden,
ömlő esővel csíkozott,
és kétszínű, de oly töményen,
hogy én már döntöttem – gyerünk!
Menjünk hát, hagyjuk ezt a kertet,
az esőt, mely ösvényeken
pezseg ragacsos por csókolta
lehajló virágok között.
Menjünk, menjünk, amíg nem késő,
gyorsan, köpenyemben haza,
míg rólam meg nem állapítod,
én őrült, könnyelmű vagyok.
Betartom, hallgatok. De évről-évre
madárzsivaj, lombok zúgása közt
az elválás oly sértőnek tűnik,
a sértés pedig oly bántónak.
És minden rémítő, ha hirtelen
elszólom magam és megszakítom
a csend, vagy komoly beszéd menetét,
mely régóta átjárja életem.
Izzadó arcú rabszolgák fölött
ég kékje fényesre lakkozva
és kövérre felfújt felhők
alig látható moccanásokkal
tétován mozdulnak.
Nem lehet elbújni valóban,
és nincs ott egy sötét sarok,
hol a homály egybeolvadhat
a szárnyak rajzolatával?
Így a lepke nem éled fel
fatörzs korhadék bénultságából.
Micsoga naplemente! És holnap
újra a tartós – kínzó hőség,
mi tökéletesen ráül
a legyekre és a csendre.
Az esti fényen fennakadva
egy légy vég nélkül köröz,
mintha aranyló játék lenne
egy néma árus kezei közt.
Ahogy én szeretlek téged!
Létezik azt est légzésében
lélek számára kiút, fények
a béke vékonyodó fátylán.
Sugarak érkeznek a fák között.
Ahogy én szeretlek! A fények
fatörzsek közt érkeznek, lángolva
rájuk tapadnak. Néma csönd.
A feldíszített gallyak közt a
sóhajok, melyek feltörnek –
hunyorogva csillapodnak esti
titkos járaton keresztül.
(Balogh Géza fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás,
Aki sohasem egy, s aki sohase más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért, Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem,
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
Forrás: Lélektől lélekig
Fáradt szemed, szegény szerelmem,
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj e hanyag helyzetedben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkut, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe merítettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, melyet hően
a gyönyörök villáma gyújt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyújt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bus bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
Te kit oly széppé tesz az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit ugy önti
záporba szét.
(Babits Mihály fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Esőre állott az idő –
a párnás pamlagon hevertem.
A délután
hárfáját pengette leverten.
És pengett, pengett szomorún
a dal, s a láthatatlan ujjak
kipengeték:
nincs nap, mely hozna szépet, újat…
Ottkünn az eső megeredt,
s a nagy téren, a fák megett
fuldoklón zúgtak a csatornák…
S az eső hullt a tájon át,
minthogyha az egész világ
elfojtott könnyeit csapolnák…
Forrás: Lélektől lélekig
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszínű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd,
és sírt oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a füzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát,
s a nap nyilait, melyek bíborozták
a sok rózsát, elfödte csöndesen,
a sok nagy, sápadt rózsát a vizen.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Szabó Lőrinc)
Apámmal együtt ültem a padon.
Ő fáradt, nagy szemével, révedezve
A nap utolsó csókjait kereste
Az alkonyattól rőtes nyugaton.
Szemébe néztem, a szemembe nézett,
Hűs esti szél kezdett már lengeni
És hirtelen egy delejes igézet
Fogott el s könnybe vesztek szemeim.
Mi volt ez? Sejtés, árnyék? Nem tudom már,
De megéreztem, hogy fia vagyok
És éreztem, bennem mint támadoznak
Az örökölt, a szunnyadt bánatok.
Éreztem, láttam, hogy nem is sokára
Magamban ülök már a zöld padon
És itt kísért majd az a régi bánat,
Az én új fátumom!
Forrás: Lélektől lélekig
Holdfény alatt sétál a szerelem,
sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
Kék ködben ül a táj, a tó felett
emlékek és árnyak keringenek.
A fákon átlebeg a rezge fény,
olyan, mint egy verlainei költemény:
lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
felsóhajt és a földre hull az éj.
Forrás: Szeretem a verseket
