A szoba csöndes és meleg.
Homályosak a szegletek,
egyetlen körte ég…
Van csöndem, van. És van szobám.
S egy kis meleg is jut reám
e földi körbe még…
Fehér papír az asztalon:
be sokszor ott maraszt dalom,
igen, a dal, a dal…
A dal: szívemből csobbanó
és éltető és altató,
sötét-édes ital…
Más részegítőm nincs sehol!
Már rég tilos az alkohol
s a boldogság, bizony…
Ha az éjszaka rámköszön,
a dalt könnyemmel öntözöm
s kortyonkint azt iszom…
Forrás: magyar-versek.hu
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes –
Fogadd szívedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…
Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa…
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…
Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…
Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képű banda:
Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…
1916
Forrás: Szívzuhogás
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes –
Fogadd szivedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló…
Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni, merre foszlott
A sok távíró-oszlop…
Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakul porosra
A frakk vidám pirossa…
Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok régi márvány…
Vagy Svájcban lenni vendég:
Csodálni naplementét,
Vagy vinne halk fedélzet,
Hol a banános dél szebb…
Ó, mind e rím mi kába,
Ó, mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak…
De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:
Itt flóta, okarína
S hegedük soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.
Ízzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón,
Fejem öledbe hajtom.
Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Így, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma…
Forrás: MEK
Üdvözlegyetek, szomorú társak,
Szomorú társak, halvány ajkuak,
Bús bajtársak, horpadt szivüek,
Üdvözlegyetek, szótalanok,
Üljünk ki este a szürke víz mellé,
Nézzük este a hideg folyamot,
Hallgassuk a csapkodó, mély árt,
Üljünk ki a kőgarádicsokra.
Benn a bárkában, a sötét bárkában
Öleli a halász kacagó párját,
Pirosló ablakú, aranyos függönyű
Csendes, szentképes, pici szobában…
Üljünk ki a kőgarádicsokra,
Horpadt szivüek, szótalanok,
S gondoljunk a gondolatunkra,
A csendesre, a szomorúra,
S mosolyogjunk a piros örömön,
Az eleven örömön, mi, halottak,
Szomorú társak, csendes halottak,
Üljünk a partra mosolyogni…
Forrás: MEK
Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.
Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!
Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom…
S a halál szól irgalommal:
„Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen.”
Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!
Forrás: MEK
Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nemrég,
lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég, vagy nemrég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
A nagy körútra ráborult az est,
Ólmos homályban úszott Budapest.
A szürkeség ködében itt meg ott
Egy-egy magános lámpa pislogott.
A szürkeség körülvett engem is,
És este volt az én szívemben is.
Így őgyelegtem ok meg cél nélkül,
Átázva, fázva, némán, egyedül.
Emberre nem találtam utcahosszat,
Barátaim a klubban szórakoztak,
Mogorván, tépelődve bandukoltam,
Kivert kutyánál nyomorultabb voltam.
Ásítva néztek rám sötét falak,
El-elkerült egy-egy gyanús alak,
Én mérhetetlen búval a szívemben
Csak mentem elmerülve, egyre mentem,
Míg megtaláltam egy kis ablakot…
Valamikor valaki ott lakott.
Valamikor egy szőke lányt szerettem,
Fiatalok voltunk még mind a ketten,
És gyakran ültünk együtt odafent,
Én balra mentem, és ő jobbra ment.
Övé a bók, a ragyogás, az élet,
Énbelém már csak hálni jár a lélek.
Övé a fény, a kacagó tavasz,
Enyém a sóhaj, szenvedés, panasz.
Ő a csodás, szép, rózsaszínű álom,
Az én szívem a szomorú, kopár rom.
S amíg tűnődöm bús emlékeken –
Az ifjúságot sírva temetem.
Bűbájos, édes tündérálmokat
Szívem ölébe többé nem fogad.
Csókkal kínálnak édes asszonyok,
De én szeretni többé nem fogok.
Ami gyönyört és boldogságot ad,
Arról az ajkamon szó nem fakad.
Vágytól a szívem többé nem remeg.
Egy szőke lány volt… és az ölte meg,
Fojtó a köd, a szemem is lezárul…
Ez az utolsó dal a szőke lányról.
Fekete leplét félredobva
A város ébred halk morajjal,
S miként ha rajtunk mosolyogna,
Pirosan ránk köszönt a hajnal.
Néhány bolond poéta-lélek
A kávéházban üldögélünk,
Való-igaz, hogy csúnya élet,
Melyet így álmodozva élünk.
Egyik se kormányozza sorsát,
Csöndes, nyugalmas, enyhe révbe,
A mi hazánk egy álomország,
A kávéházak szürkesége.
A mi hazánk egy kerek asztal,
Amelyen ott gőzöl a csája,
S a csüggedésben megvigasztal
A sült galamb teóriája.
És egyikünk sem szólna akkor,
Mikor a más mélázva hallgat,
S hazavánszorgunk virradatkor,
Hősei egy szomorú dalnak.
Mikor az utcára kiérünk,
Ott kint a reggel fénye pirkad,
Álmatlanul aludni térünk,
S előlről kezdjük álmainkat.
És együtt ül karácsonyestén,
A szeretet nagy ünnepén,
A szomorú redakcióban
Néhány mogorva bús legény.
Kint hull a hó fehér pihéje,
Olyan magasztos, mély a csend…
Mi körülüljük a kemencét
S fázunk, didergünk idebent.
II
Az egyik ír, a másik ásít,
A harmadik sóhajt nagyot:
Te szent, te szép fehér karácsony,
Fényed minékünk nem ragyog.
Itt üldögélünk egymagunkban,
Szürcsölve búsan a teát,
Reggelre újság kell a népnek
És vélemény és ideák.
Reggelre újság kell a népnek,
Amely ma boldog és mulat,
Újság, amelyben van vezércikk
És sok családi hangulat.
Újság, amely híven megírja,
Hogy olcsóbb lett a marhasó,
És boldog ünnepet kívánjon
Tenéked, nyájas olvasó.
III
Én kitekintek a sötétbe
A jégvirágos ablakon,
S e végtelen, sötét magányban
Az ifjúságom siratom.
Az ifjúság… égből leringó
Liliom-fehér, szűztiszta hó,
Oly csillogó, oly rövid éltű,
Oly csodagyorsan olvadó!
És véle olvad minden álom,
Amit az ember vágya szőtt,
És ritkán látszik meg a sárról,
Hogy hópehely volt azelőtt.
