S amikor már lehullt a nyári rózsa
és őszi fényben áll a zongorád,
bágyadt kezekkel szólaltasd meg néha
a mély borongás méla dalnokát.
Ezekben a fájdalmas dallamokban
holt álmokon merengő siralom van.
S ahol leghalkabban sír a zene,
fölötte leng a George Sand szelleme.
Forrás: Lélektől lélekig
De jó volna ha volna
ha hó hullna halomba
ha már fű sincs levél se
betakarna a tél mindent fehérbe
Kétkarácsony utolján
ünnepnapok kihunytán
fakó végén az évnek
de jólesne kevés derű a szívnek
Hét álló nap havazna?
Ha tenné is mi haszna?
A hó alól csak-újra
az a csúf sár a hó alól kibújna
Kevés derű mi lenne?
Szépségtapasz a sebre
Alatta mint előtte
ami sajgott úgysem engesztelődne
Azért mégis ha így is
ha ez csöppet segít is
de jó volna ha volna
ha a friss hó falut-várost bevonna
Forrás: Lélektől lélekig
A drótcsengő a parkban
megszólal lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata kél.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s hordozva hosszú gúnyát
söpörget, sárga levél.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.
Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.
Feledd, hogy görcs kezében most a kard
Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.
Forrás: Lélektől lélekig
Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorusággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.
(Fordította: Baka István)
Forrás: Lélektől lélekig
Az Emlék s az Alkony a láthatáron
piroslik, nem messze, hol tűzbe csap át
a fölgyúlt Remény és tündéri szárnyon
hátrál s kitárul, mint ingó csodák
függönye, melyen sok gonosz virág
– tulipán, liliom, dália, mák –
kavarja a hímzést, s az illatáron
beteg párázatoknak langyos álom –
ízét ontja, mérgek nehéz szagát
– tulipán, liliom, dália, mák –
parfőmjét –, hogy érzékeimbe szálljon
s ájult agyamban lángoljon tovább
az Emlék s az Alkony a láthatáron.
Forrás: Lélektől lélekig
Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
nem tudunk elszakadni még.
Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
Sötétedik az esti ég.
Hallgatunk, templomba betérve,
keresztelőt, nászéneket.
És nem nézünk egymás szemébe…
Velünk minden másképp esett.
Aztán a havas temető vonz.
Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
Egy házikót a hóba rajzolsz. –
Abban mindig együtt leszünk.
(Fordította: Rab Zsuzsa)
Forrás: Lélektől lélekig
(Там неба осветленный край)
Füstgomolyok szállnak a tág,
világos égre.
Idehallik lármás libák
beszéde.
Szabad szívem nem üli bú.
Mereng a messze:
valami zengés, iszonyú,
száll tünedezve.
Piszkos tollal kereng az ősz.
Hallani: egyre
csattog a fejsze, dőlnek ős
szálfák recsegve.
/Lator László fordítása/
Forrás: Lélektől lélekig
Könyvekre hajtom le fejem,
Mint fáradt vándor sírhalomra;
Könyvek, ti bölcs és végtelen
Sírok, nem adtok már nekem
Vigasztalást a végtelen napokra.
Élet mély szomja égeti
Pusztába lankadt szívemet
És messzetűnő évei,
Mint bús echók, úgy zengetik
Feléje a hiú reményeket.
S míg sorsom altatót susog
S hagyom éjét leszállani,
A ködben rátok gondolok,
Tündöklő jóni oszlopok
És Annának tündöklő vállai!
Forrás: internet
