Holdfény alatt sétál a szerelem,
sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
Kék ködben ül a táj, a tó felett
emlékek és árnyak keringenek.
A fákon átlebeg a rezge fény,
olyan, mint egy verlainei költemény:
lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
felsóhajt és a földre hull az éj.
Forrás: Szeretem a verseket
Hajamba térdel az alkony,
ez a szerelmes pogány szatír.
A derekán sokhangú csengő
a dús hajnalokba visszasír.
Ott állunk az utcai színben,
a zokogó szatír, meg én:
egy talpig megvénhedett ifjú
s egy gyászosan fiatal vén.
S te, harmadik társunk a búban,
te szomorúfejű, te szép,
megrettensz a szatírnak láttán,
ahogy fáradtan a hajamba lép.
Sziromkönnyű ujjaid mézét
a szemembe plántálod át;
rámcsókolod nimfaszerelmed
és szomorú nászéjszakád.
Forrás: Lélektől lélekig
Minden reggel
Búcsúszavak jönnek sereggel.
Minden délben
Úgy érzem, éltem és már holtra értem.
Minden este
Reménynek, vágynak mindörökre veszte.
Minden éjjel
Ölelkezem a fojtó semmiséggel.
S reggel, reggel
Új búcsút járok tűnő életemmel.
Forrás: Lélektől lélekig
A legszomorúbb muzsika
a mások álmának zenéje,
a legszomorúbb: nyitott szemmel
belebámulni a vak éjbe
álomtalan, gyötrődve, égve.
Jaj annak, aki el nem alszik…
éber búval sorsába bámúl
a néma éjben, társtalan.
Az álmok ajtaja bezárúl,
ő künn marad. Sorsába bámul…
Forrás: Lélektől lélekig
Nem különböznek: komor s víg napok.
Bár ragyog rózsás öröm reggelen,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott,
Búskomor éj nehezül szívemen.
Magányomban e szív alig piheg,
Habár a Nyár kezén a föld forog,
Halotti leplek vonják lelkemet;
Nem különböznek: komor s víg napok.
Habár a dús szél játszik, andalog
A fűszállal hullámzón, szüntelen,
E nappal felhevülni nem tudok,
Bár ragyog rózsás öröm reggelen.
És bájtalan a fecske röpte fenn,
A menny, az égi kék fakó, halott,
Ha szép, nem nekem, ami megterem,
Mert legdrágább szerelmem itt hagyott.
És karmazsin rózsák lobognak ott,
És százszorszép-permet a réteken,
Emitt pedig pipacspiros habok.
Búskomor éj nehezül szívemen.
Ez lett tehát szánandó helyzetem,
Ha messze mégy, világom, sorvadok;
Istenemre, mindvégig remélem,
Amit te mondasz, s amit mondhatok
Nem különböznek.
Forrás: Lélektől lélekig
I–II
(Szabó Lőrinc fordítása)
1
Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördül a kövezet.
Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szívem.
Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.
S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács…
Kié lesz? Hogy siet! – Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.
2
Szeretem hosszú zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.
De azért légy anyám, szeress, hajolj szívemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.
Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!
Forrás: Lélektől lélekig
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
Forrás: Lélektől lélekig
(Szabó Lőrinc fordítása)
Eggy esztendő ismét el-múlt,
S által-repűlt setét honjába:
De kedvem újra bé-borúlt.
Mit várom végemet heába?
S esdeklem a halál után?
Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
Ha napjai majd által-tűnnek,
Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –
O Sors! mert nints többé reményem –
Alá nyomott a tsüggedés –
Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
Utól értt a bal-végezés –
O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
Meg-halni nékem tsendes álom.
Tekéntsd keservim! nem de nem
Lassú halál bús lételem? –
Ha e világon annyi élni:
Mint úntalan jajgatni, félni,
Sorvadni a kereszt alatt:
Még nem az ember által-hat
Az életnek keskeny köréből,
S a főld gyomrába vissza tér,
S a Végezés rejtett töréből
Ki-fejtve gyászos véget ér: –
Ó már meg-érttem a halálnak,
Szegezzd rám mérges íjjad! ím
Már nintsenek több könnyeim –
Szép napjaim mord télre válnak,
Pályámat el-futottam; ints!
S indúlok önnként a határra,
S bé-zárom éltem – a halálra
Már senkinek több jussa nints.
Forrás: magyar-versek.hu
Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.
Fáradt arcom szelíden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,
Arra, mikor – halk hajó
Titokzatos tengeren –
Fekvőszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem
Felelőtlen, gyönyörű
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:
Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt –
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,
Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínű parazsat
Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.
És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.
És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.
És egy furcsa vízió
Vad erővel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.
Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,
Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.
Forrás: Szeretem a verseket
Nézel hajló tölgyfa-ágat,
gyomokat, miket kivágat
mord paranccsal zordon kertész,
széles paddal vár a kert-rész
sűrűje, hogy tűnj el, vessz el
jobbkezedben Sokratesszel.
Délutánra enyhe, szőke
fény esik a háztetőkre
s szürkepettyes, gyöngyszín, halvány
galamb búg az eresz alján.
Alkonyatra sásos zugnak
mélyén futó vizek zúgnak,
csupa sötét, furcsa, hűlt nesz,
bús suhogás, mi körülvesz.
Ebben a nagy félig-csendben
asszonyszemek cseppje cseppen,
csak a lélek füle hallja:
nyirkos lesz a lombok alja.
Sok imbolygó, halk kísértet
lábujjhegyen jön el érted
s pillantván a barna fákra,
gondolsz régi balladákra.
Nappal-éjjel így terül szét
fölötted az egyedüllét,
lassan tompa, fullatag, nagy
csöndbe merülsz, hallgatag vagy,
nem akar a könny fakadni,
sem a szó könnyen szakadni,
mind nagyobb a néma sejtés,
mindig több a mélyre-rejtés,
minden nappal, amit élsz,
több, amiről nem beszélsz.
Forrás: arcanum.com/hu
