Fáradt szemed, szegény szerelmem;
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj a hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Igy a te lelked, mellyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét.
Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.
Ezer virágot ont ki
s ezer lepét,
melyekre Phébe hinti
ezer szinét:
nagy könnyeit úgy önti
záporba szét…
