https://verskucko.com

Címke: művészet

  • Babits Mihály: Recitativ

    Ó, mért nem lettem én muzsikus?
    A szerelemnek e tengerén
    elúszni – nem mint barna madár
    fehér egen; vagy azúr vizen
    mely tollát kívül nedvezi csak
    s zsírjáról minden gyöngy lepörög,
    hanem (keserves lelkem ürömcseppjével)
    átitatva puhán,
    átjárva egészen, szíva és
    foszlódva lassan, omladozón,
    eltűnve – nem befulva, hanem
    beléolvadva!…

    Ó, ti kemény
    magvak, ti lelkem magvai, szók!
    Művészetemnek nincs sava hát,
    mely felolvasszon annyira csak,
    hogy a gondolat salakja szent
    italomnak színét és ízét
    el ne busítsa? Szók, keserű
    őstengerekből üllepedett
    szók, régi kiszáradt tengerek alja, ti,
    felejtett könnyek alja, ti gondolat
    kegyetlen izgatói – ha szótalan
    tudnám zenémnek önteni gyógyvizét,
    tán elringatna – de balzsamomul
    szók emlékittas mérgeit oldozám,
    s fürdőmnek annyi éles a kavicsa,
    hogy lábam egy seb – s szemvizem oly teli
    homokkal, hogy szemem csupa vér.
    Ó, szótlan, tiszta, homloktalan
    zene! mért nem lettem én zenész?!

    Ha festő volnék, tengeri tájt,
    hegyekre mászó fák sorait,
    hajófüst árnyát, barna csíkot
    az áttetsző kék tinta vizen,
    s fehér sirályt a vízre, fehér
    felhőt az égre, sötét romot
    hegyem csúcsára, víg barikat
    az oldalára játszani festenék.
    Ó, kép! Ó, színek! Ó, vigasz: alkotás!

    Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
    ahány szó benne: várrom, Itália,
    hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
    s más kedves élet rémei, háborúk,
    emlékek, álmok, izgalom, új halál
    minden szótagban, új sebek, új kínok,
    s nem élhetendő életek eleje:
    nem a holt színek élete, nyugalom,
    tárgyak nyugalma, víg barik irigyelt
    tudatlansága, állati szent öröm,
    sem a virágok illatos élete,
    sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
    vak boldogsága: rejtekes istenek
    életlen élte, nagy zene, szent
    halál, vak fények, szótalan olvadás. –
    Ó, mért nem lettem én muzsikus?!

    Forrás: MEK – Babits Mihály összes versei

  • Pilinszky János: Van Gogh imája

    Csatavesztés a földeken.
    Honfoglalás a levegőben.
    Madarak, nap és megint madarak.
    Estére mi marad belőlem?

    Estére csak a lámpasor,
    a sárga vályogfal ragyog,
    s a kert alól, a fákon át,
    mint gyertyasor, az ablakok;

    hol én is laktam, s nem lakom,
    a ház, hol éltem, és nem élek,
    a tető, amely betakart.
    Istenem, betakartál régen.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Arany János: Tamburás öreg úr

    Az öreg úrnak van egy tamburája,
    S mikor az íhlet s unalom megszállja,
    Veszi a rozzant, kopogó eszközt
    S múlatja magát vele négy fala közt.

    Nem figyel arra deli hallgatóság,
    Nem olyan szerszám, divata is óság:
    Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),
    Maga számára és lopva zenél csak.

    Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
    S mit összelopott mai zene-költő,
    Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
    Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

    Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
    Váltva kemény, lágy, – s magyar a némettel; –
    Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
    Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

    Nyers, vad riadás… mire a leglágyabb
    Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
    Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel…
    Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

    Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
    – Tiszta remekké magába’ szülemlő –
    Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
    Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

    Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
    A hitujítás kora szűlte még azt:
    Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
    Vagy erős hittel Istenhez emelve.

    Mindezt öregúr, nem mintha kihozná
    Kopogójábul – csak képzeli hozzá;
    S ha nem sikerül kivitelben a dal:
    A két öreg szerszám egymásra utal.

    De azért nem tűri rajta meg a port;
    Emlékezetes neki minden akkord;
    Egy hang: s feledett régi dalra émed –
    Szövege cikornyás, dallama német.

    Az öreg úr így, dalai közt élve,
    Emlékszik időre, helyre, személyre:
    Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
    Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

    Néha egy új dalt terem önkint húrja,
    S felejti legott, már ő le nem írja;
    Később, ha megint eszébe ütődik:
    Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik.

    Sokra bizony már alig viszi dolgát:
    Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;
    Nem is a művész babérja hevíti,
    Csak gémberedő ujját melegíti.

    Gyakorold is, amit valaha tudtál,
    Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
    Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
    Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

    (1877. július 12.)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Kosztolányi Dezső: Költő a huszadik században

    Az önimádat büszke heverőjén
    fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
    hull éji villany, nappali verőfény.

    Füst és kávé között henyélek,
    mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
    hogy élek.

    Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
    mit nékem a hazugság glóriája,
    a munka.

    Mit a csaló próféták csácsogása,
    nem alkuszom én semmiféle rúttal,
    se a labdákért ordító tömeggel,
    se számarányokkal, se Hollywood-dal.

    Tőlem locsoghat megváltó igéket
    s unalmas őrültségeket az ép ész,
    nem az enyém a század rongy bohóca,
    se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.

    Nem kell hatalmasoknak úri konca,
    s a millióktól olcsó-ócska kegy.
    Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
    de több az egy.

    Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
    nekem magasabb kincset kell megóvnom.
    Uralkodom tűzhányó kráterén is,
    még áll a trónom.

    És önmagamat önmagammal
    mérem.
    Szavam ha hull, tömör aranyból
    érem.
    Mindegyiken képmásom, mint királyé,
    s a peremén
    a gőgös írás:
    én.

    Forrás: MEK


  • Kosztolányi Dezső: A komédiás dala

    Mulassatok, a hinta indul,
     nézzétek e színes pokolt.
    Keblem sajog a tompa kíntul,
     de jőjjetek, ajkam mosolyg.
    Ti vagytok az úr, én a szolga,
     bohócruhába öltözöm.
    S elfojtom értetek, dacolva,
     eget-kívánó ösztönöm.

    Fejemből a vér zúgva csordul,
     de rája süveget csapok,
    s nem érezem a tarka lomtul
     az égető, nagy bánatot.
    Előre hajtok, körbe-körbe,
     a falba vágom homlokom.
    Mindent teszek, holtig gyötörve:
     imádkozom, káromkodom.

    Pusztán csak a parancsra várok,
     ti vagytok, és – nem élek én.
    Fogjátok is át a világot,
     nekem nincs semmim e tekén!
    Engem ragad vadul zilálva
     a szédülő körforgatag,
    aranyszörnyek sötét hajába
     kapaszkodom meg bágyatag.

    S ekkor nem is tudom, hogy élek,
     csak törtetek némán elől,
    elszáll szememből minden élet,
     és célt nekem szótok jelöl.
    A vad röhejben elfelejtem,
     hogy e világon létezem,
    a durva ember-rengetegben
     nem nyúl díjért mohó kezem.

    De néha, hogy a lárma halkabb,
     megráz egy furcsa hangulat,
    mert látom, itten mind mulatnak,
     csak a komédiás nem mulat.

    Forrás: MEK

  • Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

    „Csak a derű óráit számolom”,
    mondta pár szó s egy vasrúd a falon,
    a napóráé. Láttam én is a
    latin szöveget, s lelkem bánata
    irigyelte a vidám öreget,
    aki oly bölcs betűket vésetett
    a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem
    rögtönzés volt-e csak, szellemesen
    dacos sugallat az a gondolat?
    Dac és sugallat bennem is akadt
    egykor, de az árny mindig súlyosabb
    maradt a fénynél… A felhők fölött
    kellett volna elfogni az örök
    tündöklést! a nap arany árvizét,
    tengerét! az édes könnyelműség
    lepkeszárnycsókú pillanatait,
    s főképp azt, melyben a mámor lakik,
    az ifjú gyönyört, melynek kései
    mása most annyi váddal van teli:
    a szeszként libbenőt, a legvadabb,
    a villámgyors tigris-szitakötőt,
    a kékzománc tüzet, a zizzenőt,
    ki kedvesével a kéj nyolcasát
    gyűrűzve libben láng-deleken át
    s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak
    szittyói közt, szikrázó ég alatt
    ma is szállok én… csak testben öreg…
    (Nono! – mordul bennem a szörnyeteg
    igazság)… Igen, azt a testtelen
    úszást, lebegést kéne, istenem,
    utolérni, a könnyűt, úgy, amint
    a gyermekkor csinálta, most, megint:
    a sellőkét a vízben, szúnyogét
    fátyolködében, csak az örök ég
    örök hajósa lenni, ahogyan
    ma is visz a képzeletem-agyam,
    valahányszor párologtat-emel
    a kép, mint karmestert a pálca, mely
    fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!
    Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,
    illatok táncát, szélhalk őzikét,
    s fent a kékben a habos gőzökét,
    azt kellene most visszahozni, hogy
    átjárjanak új, forró áramok,
    nem a grönlandi szörnyek, nem ezek
    a jegesmedve s rozmár hidegek,
    melyektől annyit szenved a szegény,
    hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –
    kinti rémüktől félve hallgatom
    Mozartot, s tűnődöm a tavaszon
    vagy akárcsak a múlt nyáron (pedig
    az is vén volt már, ötvenötödik!):
    és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,
    te, Mindenségé, édes üteme
    a fájdalomnak, Varázsfuvola,
    varázsjáték, te, tündér mámora
    hitnek, reménynek: árnycsík a falon
    a nagy fényben, s a szívben nyugalom
    s üvegparázsként égő sugarak
    az élő lomb tengerzöldje alatt,
    s bölcsesség, a vidám öregeké,
    amilyen azé lehetett, azé
    a napórásé, ki – „Non numero
    horas nisi serenas!” – drága jó
    intelmét adja, még most is, tanácsul:
    „Csak derűs órát veszek tudomásul!”

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Kis Klára énekel

    Mintha szellemeket akarnál
    idézni, óriásokat,
    kiknek hatalma elragad,
    úgy ülsz néha a zongoránál,

    úgy énekelsz: a túlvilágba
    kapcsol valami titkos és
    ijesztő átlényegülés,
    az isten vagy a semmi vágya.

    A zene érlel. Mint imában
    a bűnös, vagy mint nyers vasak
    a villamos tekercs alatt,

    átváltozol az áramában
    s oly erő száll meg, oly varázslat,
    hogy már te tanítod apádat.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: A fekete zongora

    Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
    Fusson, akinek nincs bora,
    Ez a fekete zongora.

    Vak mestere tépi, cibálja,
    Ez az Élet melódiája.
    Ez a fekete zongora.

    Fejem zúgása, szemem könnye,
    Tornázó vágyaim tora,
    Ez mind, mind: ez a zongora.

    Boros, bolond szívemnek vére
    Kiömlik az ő ütemére.
    Ez a fekete zongora.

    Forrás: MEK

  • Szécsi Margit – Derkovits

    Párázó, hűvös-mellű rétek,
    fenn a fátyolos pasztell-kékek,
    riadalom-zöld bodzafelhő,
    jószag: arcomba hulló kendő –
    jegyességem ha csak a röggel
    s nem emberi búval-örömmel
    volna – festenék ilyen képet,
    sohasem elkomorult népet.

    Az orcákra nem írhatom rá,
    az öröm miért válik fanyarrá,
    mégis: nem lehet aljasodnom,
    a lázat lázzal indokolnom.

    Fázókat festek pikkely-kékkel,
    de fémes szurony-körítéssel.
    Szerelmes arcon belső vérzés:
    libeg a papírszárnyú Végzés.

    Ahol a hősök leveretnek,
    hajszálak sárral keverednek,
    zsandár-lábbelik merevednek:
    jó földje az a kikeletnek.

    !

  • Nagy László, Végakarata: tűz

    Ferenczy Béni halálára

    Égbolt se billen, föld se hasadoz,
    nem inognak a kristályok szimmetriái,
    az iszonyún száguldozó
    fény se lesz inaszakadt,
    és keringnek rendben a vas
    legbelső tündérei
    a betörhetetlen magok körül,
    a végtelen lényeg körül,
    s nincs jele szomorúságnak
    porban se lángban, csak rajtam,
    de ti nyertetek, ujjongjatok,
    idegen erők,

    hiszen végül is hozzátok pártolt,
    átváltozott Ő, a Szelíd,
    s már törvényetektől irgalmatlan:
    előtte tűz és mögötte jég,
    a jégesőt veti belénk,
    előtte tűz, és kezében rózsával
    megindul a tűznek,
    megy vakmerő-fönségesen,
    mert álma, végakarata: tűz.

    Bűvöli már a tűz,
    s nem a leonardói piros palást,
    de a tűz, ama dördülő,
    felragyogó villám-kehely,
    hol a tisztaság véglegesen
    magára talál, és emléktelenné
    hamvad el a kín,
    a hideg titánium-szög meg a csont,
    és jaj nekünk: kék szemeit
    kereshetjük már holtunkiglan,

    ásványi kékből, égből
    nem süt ránk semmi szeretet,
    és a nefelejcs se adja vissza
    Béni szemeit soha,
    az a kör széjjelrobbant,
    melegedni nincs hely, siratjuk –
    siratjuk magunkat, mert megvert
    végzete varázslatával,

    s nagy művön izzadunk,
    alkotunk magunknak halált,
    hánytorgót, légszomjasat,
    kibírhatatlanul irgalmatlant –
    előre, fiúk,
    a szerelmes életen át, az emberevő
    lángoroszlánok közé,
    vagy a rohadás zápora alá,

    beilleszkedni bátran
    a múlhatatlanság szerkezetébe,
    új lehetőség, valószerűség
    túl a fekete zászlón,
    ahol a Mester kezei dörögnek –
    itt most minden homály,
    egyetlen bizonyos: az emberi árvaság,
    fiúk, előre!


    ,